|
|
Stark
Tamás
„Malenki
Robot”
Magyarok a
szovjet táborvilágban
(A témában
végzett kutatásokat az MTA Bolyai János kutatási ösztöndíja tette
lehetővé)
Mivel hazánkban a
politika és a történetírás évtizedekig hallgatott a „malenki robot”
jelenségről a szovjet megszállás fekete krónikája nagyrészt
„szájhagyomány” útján és családi körben élt tovább és terjedt el. A
Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való
hivatkozással fegyveresek az utcáról gyűjtöttek, és vittek el embereket.
Ekkor hangzott el
indoklásként és egyben megnyugtatásként a „malenkaja rabota” (kis munka)
kifejezés, ami arra utalt, hogy az elvitt civilek munkájára csupán rövid
ideig lesz szükség. A magyar fülekben „malenki robot”-ként rögzült
kifejezés azóta a Szovjetunióba hurcolást és a kényszermunkát idézi.
Elhurcolás
Mindaz, ami
Magyarországon a második világháború utolsó hónapjaiban valamint a
háború után történt, nem egyedi jelenség volt, hanem a megszállt
területeken folytatott szovjet politika szerves részét képezte. A
kollektív felelősségre vonás, az etnikai tisztogatás és a kényszermunka
tömeges alkalmazása a szovjet rendszer lényegéhez tartozott.
A magyar területeken
alkalmazott szovjet politika illeszkedik a Szovjetunión belül és kívül
végrehajtott kollektív megtorlások, etnikai és politikai tisztogatások
sorába.
Magyarországon a
polgári lakosság elhurcolása két hullámban történt. A tömeges lefogások
első hullámára közvetlenül a hadműveletek után került sor. Egy- egy
nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek
rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az
embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak
rendelkezésre. Kolozsvár elfoglalása után a szovjet haderő mintegy 5
ezer városi polgárt hurcolt el. 1944. október 28-án Hajdúböszörményből
300 polgári személyt vittek el. November 2-án mintegy 2 ezer férfit és
nőt tereltek fogolytáborokba Nyíregyházáról. Hajdúnánásról 300 polgári
személy került szovjet fogságba. (Magyar Országos Levéltár KÜM Szu
tük. XIX-J-1-j IV-48229. Box 25044/45.)
A legnagyobb arányú
elhurcolásokra Budapesten került sor. Malinovszkij marsall a
megtorlástól való félelmében a főváros bevételének az elhúzódását az
ellenséges német-magyar erők nagy számával magyarázta. Korábbi
jelentéseiben 180-200 ezer fős haderőről számolt be. Ezzel szemben a
körülzárt német-magyar alakulatok összlétszáma 80 ezer fő körül mozgott.
Mivel a tábornoknak át kellett adnia az NKVD Hadifogoly és Internált
Főigazgatóságának (GUPVI) az ígért fogolytömeget, a fiktív és a
valóságos létszám különbségét civilekkel kellett kiegészíteni. Budapest
elfoglalása után Malinovszkij marsall 138 ezer hadifogolyról tett
jelentést. (Bognár Zalán, Egy csata utóélete, In. Studia Caroliensia,
2000/1 pp. 78-81.) Mivel a valódi hadifoglyok száma a német
katonákkal együtt sem lehetett több 40 ezernél, a hiányzó
fogoly-mennyiséget Malinovszkij budapesti és pest környéki civilekkel
pótolta. A szovjet levéltári források szerint a 2. Ukrán Front
fogságába került ellenséges erők létszáma 138 ezer fő volt. Mivel a
védők közül maximum 40 ezren eshettek fogságba a fővárosból, és
környékéről elhurcolt civilek száma elérheti a 100 ezret.
Az elhurcolás
második hulláma, az első hullám után 1-2 hónappal kezdődött. Ez az
elsőnél jóval szervezettebb, gondosan megtervezett és előkészített akció
volt, mely azonban nem terjedt ki az egész országra.
Az ország jelenlegi
területén végrehajtott elhurcolások a Szovjetunió állambiztonsági
bizottságának 1944. december 16-i határozata alapján került sor. Ez a
határozat rendelte el a Románia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária,
Csehszlovákia területén élő munkaképes korú német nemzetiségi nők és
férfiak „mozgósítását” és a szovjet táborvilágba való szállítását.
A magyarországi
németek deportálását utólag „legitimálta” az ideiglenes kormány
belügyminiszterének Erdei Ferencnek 1945. január 5-én kiadott rendelete
„a Magyarország területén tartózkodó német származásúak
összeírásáról, munkaszolgálatra való igénybevételük céljából”.
A mozgósítás elvben
csak a német nemzetiségűeket érintette, de a deportáltak nagyobb része
magyar volt. Az elhurcolás második hulláma Magyarország háború utáni,
vagyis mostani területén a front előrehaladását követve a Tiszántúlon és
Északkelet-Magyarországon kezdődött, Budapest környékén és a Duna-Tisza
közén folytatódott és a Délkelet-Dunántúlon fejeződött be. A lakosság
szelektálásának lefolyásáról a visszaemlékezések adnak egy - egy
pillanatképet. Ezekből úgy tűnik, hogy a szovjet belügyi csapatoknak
területekre lebontott fogoly-kontingenst kellett kiállítani, és a
Szovjetunióba szállíttatni. Ha a kontingenst a német nemzetiségűekkel
nem lehetett feltölteni, akkor jöttek a német, majd a magyar nevű
magyarok. Viszont ha a kontingens már megvolt, akkor - a fenti utasítás
ellenére - "terven felül" már nem hurcolták el a még helyben lévő német
nemzetiségűeket sem. Ezt a feltételezést megerősíti a kommunista párt
egyik vezetőjének, Révai Józsefnek a levele, melyet 1945. január 7-én
írt a még Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyásnak. Révai többek között
leírta, hogy „A munkabíró német lakosság elszállítására vonatkozó
akció, sajnos, nem járt azzal a hatással, amivel kellett volna járnia. …
Az történt ugyanis, hogy a parancsnokságok a legtöbb helyen úgy
hajtották végre a dolgot, hogy családnevekből indultak ki és fix
kontingensekből. Ha nem volt elég német, vettek magyarokat. Vettek
olyanokat, akik egy szót sem tudtak németül, bizonyítottan
antifasiszták, ültek, internálva voltak, mindegy: vitték őket” (Moszkvának
jelentjük… Titkos dokumentumok, szerk. Kun Miklós, Izsák Lajos,
Századvég, Budapest, 1994, 35. o.)
Sashalmon például a
16 és 45 év közötti német nevűeket vitték el. Ceglédberceliből is vittek
férfiakat és nőket is, de később elengedték azokat az asszonyokat,
akiknek 6 éven aluli gyerekük volt. Simán a 17 és 50 év közötti
férfiakat és nőket hurcolták el. Vajócról, Hetéről és Tarpáról viszont
csak a férfiakat vitték el. A legkülönösebb szelektálásra a bodrogközi
Ónodon került sor. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek a
családneve "r" betűvel végződött, mondván, Hitler nevének utolsó betűje
is "r". Így kerültek az elhurcoltak listájára olyan színmagyar nevek
mint Pásztor, Molnár, Bodnár, Csíger, Gyüker stb.
A deportálások
zökkenőmentes végrehajtásának alapvető feltétele az volt, hogy az
áldozatok kövessék a végrehajtó szervek utasításait, és ellenállásra még
csak ne is gondoljanak. Ennek érdekében a szovjet hatóságok a
félrevezetés számos eszközét felhasználták.
A visszaemlékezésekből azonban jól
kitűnik, hogy számos egyéb megtévesztő módszer is létezett. Újhartyánban
például azt mondták a nőknek, hogy kukoricát kell törniük. Tokajban
mozielőadásra hívták a helyieket. Az előadás után az összegyűltek egyik
felét elengedték, a másik felét pedig a szerencsi gyűjtőtáborba
hajtották. A bodrogkisfaludi parasztokat gazdakörbe hívták, de onnan a
szovjet katonák már senkit sem engedtek haza. Simán kidobolták, hogy 17
és 50 éves korig mindenkinek az elöljáróságon kell jelentkeznie
összeírás végett. A bujkálókat fejbelövéssel fenyegették meg. Az
összegyűlteket Simáról Rátkára meneteltették, majd a szerencsi
gyűjtőtábor volt a következő állomás.
Szovjet katonák és
magyar "policok" kísérték a lefogottakat a fronttól mintegy 25-30
kilométerre lévő felvevő-táborokba. Magyarország területén mintegy 80
felvevő tábor volt. Ezek mögött működtek a gyűjtőtáborok. Az ország
területén tíz olyan tábor volt (Baja, Debrecen, Gödöllő, Jászberény,
Székesfehérvár, Vác, Kecskemét, Cegléd, Szeged, Gyula), ahol 20 ezernél
több foglyot őriztek. (Hadtörténelmi Levéltár, Békeelőkészítő anyag,
A/I. 94/4766.)
A felvevő- és gyűjtő-táborokat már
kizárólag szovjet katonák őrizték. Az általában laktanyaépületekben
berendezett táborokat a helyi lakosság meg sem közelíthette. Arannyal és
alkohollal a szovjet őröket azonban néha meg lehetett vesztegetni és a
kitartó érdeklődő hírt kaphatott hozzátartozójáról, és olykor a
kiszabadulás is elérhető volt. A "megvett" fogoly már biztonságban volt,
de az őrök ilyen esetekben a helyi lakosság soraiból pótolták a
"hiányt". Egyes táborokba be lehetett küldeni élelmiszert, és volt olyan
táborparancsnok, aki hozzátartozókat is fogadott, megnyugtatta őket és
gyors szabadulást ígért.
Az összezárt valódi hadifoglyok, a
szabadság ígéretében bízva átállt magyar katonák és a civilek mintegy
1-2 hónapot töltöttek a gyűjtőtáborokban. Aztán bevagonírozták a
foglyokat, mondván, hogy a munkahely „máshol” lesz.
A Központi
Statisztikai Hivatal a szovjet területeken, valamint a magyarországi
harcokban, továbbá az 1945 márciusi-áprilisi visszavonulás során német
területeken fogságba esett magyar katonák lehetséges számát is
figyelembe véve - összesen 600 ezerre becsülte a szovjet fogságba került
magyarok számát. (Hadtörténelmi Levéltár, Békeelőkészítő anyag A/I.
94/4766.) Mivel a KSH 1946-ban készített jelentésében nincsen szó
sem a Magyarországról kiszállított népi németről, sem a Kárpátaljáról és
Erdélyből elhurcolt magyarokról, a szovjet fogságba esett, illetve
elvitt magyarok és magyarországi németek teljes száma 50-100 ezer fővel
is meghaladhatja a KSH adatát. Ezeket a becsült határértékeket
nagyságrendileg az 1989 után felbukkanó, egykori szovjet adatok is
alátámasztják. A szovjet Belügyminisztérium adatai szerint 1945. október
31-én 526 ezer fogoly volt a Szovjetunióban. (Gosudarstvennaia
archivnaia sluzba Rossiiskoi Federacii, Centr hranenia,
istorikodokumentalnih kollekcii Moszkva, MVD, fond: 1/n opis: 01e
delo: 81. lásd még: V. P. Galicki: Vengerskie voennoplennie v SSSR. In.
Voenno Istoriceskii Jurnal 1991/10, 45. o.; Voennoplennije v SSSR,
Dokumenti i Materiali, szerk. M.M. Zagorulko, Logos, Moszkva, 2000,
332. o.)
Ez a szám azonban csak az 1945 őszén
nyilvántartásban lévőkre vonatkozik. Ez a fogolylétszám nem
tartalmazhatta azokat, akik korábban estek fogságba és 1945 októberében
már nem voltak életben. Nem tartalmazza a szovjet adat az átmenő
táborokban és a kiszállítás közben elhunytak számát sem. Márpedig
kiszállítás közben magasabb volt a halandóság, mint kint a táborokban.
Az 1945 őszén regisztrált 526 ezer fős adat tehát lényegesen, akár 100
ezerrel is több foglyot takar.
Nem lehet pontosan meghatározni, hogy a
fogságba esettek közül hányan voltak civilek. A hozzátartozók
kérvényei, és a vidéki települések elöljárói által összeállított listák
a külügyminisztérium hadifogolyosztályára kerültek. Ez a hatalmas
forrás 75.811. vidéki elhurcolt nevét tartalmazza. (Magyarország a
második világháborúban, Lexikon A-Zs, szerk. Sipos Péter – Ravasz
István, Magyar Hadtudományi Társaság, Petit Real Könyvkiadó, Budapest,
1996, 498. o.) Ez az adat azonban nem foglalja magában azokat az
elhurcoltakat, akik korábban magukat német nemzetiségűnek vallották.
Figyelembe véve a mintegy 100 ezer civilt érintő budapesti és Pest
környéki deportálásokat, a Kárpátalja és Észak-Erdély területén
végrehajtott elhurcolásokat, a civilek száma jóval meghaladhatja a 200
ezret. (Az erdélyi deportálásokról lásd: Fehérkönyv az 1944. Őszi
magyarellenes atrocitásokról, A Romániai Magyar Demokrata Szövetség
kiadása, Kolozsvár-Cluj-Napoca, 1998. 27-30 o; továbbá
Transilvansky Vopros,
Vengero-Rumunsky Territorialnuy Spor i SSSR 1940-1946, Dokumenty,
Rosspen, Moszkva 2000, 288-289 o.; A kárpátaljai deportálásokról lásd:
Dupka György — Korsun Aleksei, A “Malenykij Robot” a
dokumentumokban Intermix Kiadó, Ungvár—Budapest, 1997. 15. o.)
Kiszállítás
A magyarországi gyűjtőtáborokból a
foglyok útja a román területen lévő tranzit-táborokba vezetett. A
bevagonírozásban gyakran magyar karhatalmi erők, „policok” is részt
vettek. Az orosz őrökhöz hasonlóan ők is puskával ütötték a foglyokat és
kényszerítették őket a beszállásra. Egy vagonba általában hatvan
személyt préseltek. Jobb és baloldali oldali emeletes priccseken 30-30
főnek kellett elhelyezkednie. A két priccs között kályha volt, de tüzelő
csak szórványosan adtak. A vagon aljára kis lyukat fúrtak, az volt a WC.
A kémlelő nyílásokat sűrű szögesdróttal fonták át. Indulás előtt az
ajtókat lelakatolták. A szerelvények végén fékezőbódé volt, ezekben
álltak az őrök. Útközben néha megálltak vizet venni. Ilyenkor adódott az
utolsó alkalom a szökésre. Az őrök rálőttek a szökésben lévőkre. Nyilván
pontosan el kellett számolni a rabok létszámával, ezért a szökevényeket
az őrök új foglyokkal pótolták.
Erdélyben sokszor megállt a vonat. A
helyi lakosok a szerelvényeket nem közelíthették meg, de a szolgálatban
lévő vasutasok nagy együttérzéssel igyekeztek segíteni. Olykor almát,
kenyeret is sikerült becsempészni a foglyoknak.
Több napos utazás után érkeztek meg a
foglyok valamelyik tranzit-táborba. A két legnagyobb átmenő tábor
Foksániban és Máramarosszigeten volt. Hírhedt átmenő táborok működtek
Brassó mellett, Temesváron, Jasiban és Ramnicul Saraton. A romániai
tranzit táborokon kívül sok magyart szállítottak a nyugat-ukrajnai
Szambor melletti táborba mely szintén fontos átmenő pont volt.
Ezekben a táborokban hatalmas volt a
halandóság. Pontos számok nem állnak rendelkezésre, de a túlélők
visszaemlékezései hiteles képet adnak az átmenő-táborokban uralkodó
viszonyokról. A foksáni átmenő-táborban állandóan 20-30 ezer fogoly várt
a továbbszállításra. Ekkora létszám mellett két naponként kellett
latrinákat ásni. A latrina 5 m mély, 6 m széles, 15 m hosszú árok volt
melynek a tetején vékony gerendák voltak. A visszaemlékezők megemlítik,
hogy a járványos hasmenés miatt a latrináknál mindig hosszú sorok
álltak. Sok legyengült fogoly beleesett a gödörbe a gerendákról. Nem
lehetett rajtuk segíteni, azonnal elmerültek. Amikor a latrina már
megtelt, akkor betemették és újat ásattak. Hasonlóan viszonyok voltak a
többi átmenő táborban is. 1945 nyarán vérhasjárvány volt a temesvári
táborban, melynek következtében mintegy 30 ezer német, magyar, román és
más nemzetiségű fogoly halt meg.
A visszaemlékezések arról számolnak be,
hogy a szállítás hetei alatt a foglyok naponta csak egyszer kaptak enni,
főleg száraz kenyeret, és valamilyen levesnek mondott forró lét. A téli
szállításoknál gyakran hiányzott a tüzelő is, így a vagonokba állított
kályhákat nem lehetett megfelelően felfűteni. Ilyen körülmények között a
szállítás közben a foglyok 10-20 százaléka meghalt. A halottakat a sínek
mellé fektették. A haláleseteket senki sem regisztrálta.
Az átmenő-táborokból a hadifoglyok és
civil internáltak több hetes, marhavagonokban történő szállítás után
kerültek a szovjet táborvilág valamelyik bugyrába.
A szovjet táborvilágban
A magyar foglyok
túlnyomó többsége az 1939 szeptemberében a hadifoglyok és külföldi
internáltak részére felállított táborvilágba (GUPVI- Glavnoje
UPravlenyije Voennoplennih, i Internirovannih) került.
Lavrentyij Berija,
belügyi népbiztos 1939. szeptember 19-én, tehát néhány nappal a
Szovjetunió Lengyelország elleni inváziója után adott ki rendeletet a
hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató új
táborrendszer felállításáról. A szeptember végén létrejött
táborrendszer nevének rövidítése UPVI (Upravlenyija lágereh
Voennoplennih i Internirovannih) Hadifogoly - és Internálttáborok
Igazgatósága.
Az UPVI táborrendszer a Gulag mellett
jött létre. A két táborrendszer szorosan együttműködött. Az UPVI
vezetői jórészt a Gulag apparátusából érkeztek. Az NKVD részéről a
táborrendszer felügyelője volt Vaszilij Csernyisov tábornok, aki
korábban a Gulagot vezette. Majd 1941 nyarán az UPVI táborrendszer
vezetője lett Szerov tábornok, aki ezt megelőzően a Gulágot felügyelte.
1945 februárjában a táborrendszert kiegészítették és átszervezték, akkor
UPVI-ből GUPVI lett, tehát a Hadifogoly - és Internálttáborok
Igazgatóságából főigazgatóság lett. 1945 februárjában a táborrendszer
már több mintegy 350 főtáborból 4 ezer melléktáborból állt. A fő és
mellék-táborokon kívül léteztek még speciális munkabrigádok,
kórháztáborok, elkülönített munkabrigádok, büntető munkatáborok,
politikai elkülönítő táborok és börtönök. A táborokban szovjet adatok
szerint több mint 4 millió külföldi rab fordult meg. (A GUPVI-ról
lásd: Stefan Karner: Im Archipel
GUPVI. Kriegsgefangenschaft und Internierung in der Sowjetunion
1941-1956. R. Oldenbourg Verlag, Wien-München, 1995, 55. o;
Stefan Karner: The GUPVI In: Bulletin du Comité international d'histoire
de la Deuxiéme Guerre mondiale. Montreal, 1995, 177-189.o.)
Az UPVI-GUPVI
táborrendszer már a háború első napjaiban történő felállítása arra utal,
hogy a szovjet vezetés a háborút megfelelő alkalomnak tekintette arra,
hogy az ipari és mezőgazdasági szektorait külföldi munkaerővel töltse
fel. A GUPVI táborrendszer korai felállítása bizonyítja, hogy a szovjet
vezetés eleve nem tett különbséget civilek és katonák között, és hogy a
háború a kommunista rendszer kiterjesztése mellett a munkaerő-szükséglet
kielégítését is szolgálta.
A magyarok mintegy
2000 táborban szóródtak szét. A visszatérő foglyoktól kapott információk
alapján a kisgazda irányítás alatt álló honvédelmi minisztériumban
számos tábort sikerült azonosítani. Azerbajdzsánban 44, a Baltikumban
158, Belorussziában 131, a Kóla félsziget térségében 53, Grúziában 65,
Kazahsztánban 39, Moldáviában 15, Észak-Oroszországban 119, Leningrád
térségében 53, Közép-Oroszországban 627, az Urálban 276, Szibériában 64
táborban voltak magyarok.
A GUPVI-tól mellett
működő GULAG-ra - Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Táborok Főigazgatósága
– azok a rabok kerültek, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a
szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával - legtöbbször
alaptalanul. A tárgyalások formálisak voltak, az ítéleteket a szovjet
katonai bíróságok hozták. A magyarul rendszerint csak alig tudó
"tolmács" ujjai feltartásával jelezte, hogy a "vádlottat" 10, 20 vagy 25
évre ítélték.
A tábori élet, a
foglyok elhelyezése és a munkakörülmények táboronként igen különbözőek
voltak.
A tábor
A tábort a
foglyoknak kellett felépíteniük. A legkezdetlegesebb tábor, a
foglyokkal kiásatott nagy kiterjedésű, 2-3 méter mély teknő volt, ahol
több ezer embert őriztek a szabad ég alatt. A foglyok hosszú ideig
történő tartására és dolgoztatására alkalmas táborok rendszere
folyamatosan épült ki a háború során, illetve a háborút követő években.
A fogolytábort általában 4 sor kerítés vette körül. Két magas kerítés
állt 3-4 méterre egymástól, majd 4-5 méterre a két párhuzamosan futó
kerítéstől kifelé és befelé is 1-1 méter magas védelmi fal húzódott. A
belső alacsony védelmi fal volt a határ, annál tovább a foglyok nem
mehettek. A két magas drótkerítés között mozogtak az őrök. A tábor
sarkaiban megfigyelőtornyok álltak. Volt olyan tábor, ahol két soros, és
volt olyan, amelyet három soros drótkerítés övezett, melyet csak két
méterre lehetett megközelíteni.
A legkezdetlegesebb
barakkok földbevájt bunkerek voltak. A foglyokkal hosszú gödröket
ásattak melyek fölé hosszú fahasábokat fektettek. A hasábokra gallyakat,
majd egy réteg földet tettek. A szálláshelyre való be és kijutást a
barakk két nyitott végében ásott lépcső biztosította. Az állandó
szálláshelyül szolgáló barakkok jelentős része ugyancsak részben
földalatti bunker volt. Egy átlagos
80 m hosszú és 8 m
széles barakkban mintegy
300 foglyot „helyeztek el”.
Nagyobb, 1000-1500
fős fogolytömegek számára téglából építettek szálláshelyeket. Ezekben
hosszú folyosókról nyíltak szobák. Az alacsonyabb szobákban egy
emeletes, a magasabbakban két, három emeletes deszkasor volt. Az
ágyaknak nevezett alkotmány, keresztbe fektetett különböző vastagságú
deszkákból állt. Takarót, matracot a foglyok nem kaptak. A barakkok
zsúfoltak voltak. Olyan sokan feküdtek egymás mellett, hogyha valaki meg
akart fordulni, akkor az egész sornak meg kellett mozdulnia. A barakk
kis ablaknyílásairól rendszerint hiányzott az ablaküveg, Nem volt
tűzhely sem. A foglyok maguk csináltak téglából és vaslemezből kályhát,
amin vizet is forralhattak, ha valahonnan néha sikerült tüzelőt
„szerezni”. Az átmenő-táborokkal ellentétben a barakkokat általában
sikerült tetvetleníteni, de a poloskáktól a foglyok sosem tudtak
megszabadulni..
Az első hónapban
többször van adatösszeírás. De pl. az 1943 elején a Don mentén fogságba
esett magyar katonákat, csak hónapokkal később 1943 késő tavaszán
regisztrálták, amikor már a foglyok mintegy fele nem volt életben. A
foglyok egy tisztekből, és orvosokból álló kihallgató bizottság elé
kerültek, és mindenkiről egy négy oldalas, 52 kérdést tartalmazó
adatlapot készült. A kérdések korábbi életük minden részletér
kiterjedtek. A kihallgatók elsősorban a fogoly társadalmi (osztály)
hátterét, képzettségét, nyelvtudását, politikai nézeteit firtatták. Ha
katona is volt, akkor a hadszíntéren eltöltött időről is részletesen be
kellett számolnia. Mindenkiről készült egy levelezőlap nagyságú személyi
karton is, mely a legfontosabb adatokat tartalmazta. Ez az adatlap, és a
négy oldalas kérdőiv aztán táborról tábora kísérte a foglyokat. A
bemondott adatok hitelességéről úgy próbáltak meggyőződni, hogy a
foglyokat lágeréletük során többször is kihallgatták. Gyanússá az vált,
akinek válaszai – a kihallgatások során - különbözőek voltak. Az oroszul
nem értő foglyok teljesen ki voltak szolgáltatva kihallgatóiknak. Több
visszaemlékező leírta, hogy a tolmács önkényesen, illetve nyilvánvalóan
előzetes parancsra a polgári elhurcoltakat valamilyen harcoló alakulat
tagjaiként írta le. Sok rab, csak hónapokkal, esetleg évekkel később
jött rá a „tévedésre”. Ha tiltakozott akkor gyanússá vált és nem
változtattak a bejegyzésen.
A foglyok
előéletének feltárására megfigyelésére, és terhelő bizonyítékok
gyűjtésére szervezték meg a tábori besúgószolgálatot. A spicliket a
politikai tiszt választotta ki. A kiszemelt foglyot az irodájába hivatta
és elmondta a feladatot. A spicliknek a foglyok és családtagjaik háború
előtti tevékenységéről kellett adatokat gyűjteniük. Megbízóik tudni
akarták azt is, hogy a foglyok, különösen a tisztek hogyan gondolkodnak,
mit beszélnek, és mit terveznek. A besúgóhálózat tagjai beszámoláskor
fizetségként plusz levest kaptak a politikai tiszttől. Ha a spiclik
lelepleződtek, akkor a rabtársak bosszúját elkerülendő, gyorsan másik
táborba vitték őket. De a kényszerből, megfélemlítésből lett besúgók
legtöbbször feladták magukat társaik előtt. A spiclik rendszerint
közölték társaikkal a rájuk bízott feladatot, és előre megbeszélték,
hogy a besúgó mit fog jelenteni. Ez nemcsak morális, hanem racionális
döntés is volt részükről. A besúgó is túlélésért küzdő fogoly volt,
akinek elsősorban társai felé kellett lojálisnak lennie már csak azért
is, mert lebukás esetén társaik bosszújával kellett számolniuk.
Az általában a jó
ruhában, bakancsban érkező civilek és hadifoglyok ruházatát
láger-öltözetre cserélték. A nagy értéknek számító ruhákat elvették, és
helyette szovjet és német halott katonákról lehúzott koszos rongyokat
kaptak a foglyok. Lábbelijük fatalpra dolgozott vászoncipő volt. De a
foglyok maguk is készítettek gumi és vászon hulladékból lábbelit. Ezt
hordták a szabad orosz munkások is. Valódi lábbelit, amerikai bakancsot
vagy orosz vászonbetétes csizmát csak a főnökök hordtak. Előfordult,
hogy több fogolynak csak egy kalocsni jutott. Ilyenkor a lábbelit
műszakonként váltani kellett. Fehérneműje nem volt a foglyoknak. Télire
általában vattás nadrágot, pufajkát, halina csizmát kaptak, vagy maradt
a faklumpa. A bányában dolgozók kaptak egy zsákvászon nadrágot amit
derékszíj híján madzaggal, dróttal kötöttek fel, egy nyakon megköthető
inget, pufajkát és lábbelinek egy gumikalucsnit, illetve faklumpát.
A foglyok munkaideje
általában napi 10-14 óra volt. Vasárnap elvben nem kellett dolgozni de a
táborparancsnokság ekkor is talált tennivalót. Volt, ahol a foglyok
kaptak jelképes fizetést, volt ahol nem. A túlélésre azoknak volt a
legtöbb esélyük, akiket szakmunkásként valamilyen gyárban vagy a
mezőgazdaságban dolgoztattak. A legtöbb fogoly azonban bányában,
erdőirtásnál vagy út- és vasútépítésen dolgozott. A legrosszabb
viszonyok a GULAG-táborokban voltak, ahol az elítélteket tartották
fogva. A három leghírhedtebb táborkörzet - a vorkutai, a norilszki és a
kolimai - az északi sarkkörön túl volt. A visszaemlékezők szerint a
hőmérséklet télen nemegyszer megközelítette a mínusz 60 fokot, de még
ennél is rosszabb volt az állandó szél, a purga. Előírás szerint a
raboknak mínusz 36 fokig kellett szabadban végzett munkába kivonulni.
Mínusz 36 és mínusz 42 fok között a rabok zárt térben még munkára
foghatók voltak Ilyen hidegben már a munkahelyre való több kilométeres
menetelés során is sokan fagytak meg. Mínusz 42 fok alatt a rabok a
tábor-zónán belül dolgoztak.
Szovjet előírások
szerint a foglyok napi fejadagja a következő volt: 600-700 gramm
kenyér-kétszersült, 90 gramm árpa - vagy hántolt búza - kása, 600 gramm
burgonya és zöldség, 40 gramm hús, 120 gramm hal, 20 gramm cukor. A
Német Vöröskereszt az ötvenes évek elején a visszatért foglyok
beszámolói alapján összeállította a foglyok valóságos napi élelem
adagját. Ebböl kiderül, hogy csak a krumpli/zöldség fejadagot sikerült
előírásszerűen megkapni. A zöldség általában káposzta és marharépa volt.
A csirízszerű kenyérből a valóságos fejadag 400-600 gramm között volt.
Magyar foglyok visszaemlékezéseikben beszámolnak ennél lényegesen
kisebb, 200-300 grammos adagokról is. A foglyok húst szinte sosem láttak
és a ritkán kiutalt sózott hal adagja is messze elmaradt az előírt
mennyiségtől. Gyakran volt viszont árpa - és csalánleves. Az éhező
foglyok azzal egészítették ki napi étrendjüket, amivel tudták. A víz
mellett dolgozók halra és kagylóra, más táborokban pedig ürgére és
varjúra vadásztak. Az életkörülmények a negyvenes évek végén némileg
javultak azokban a táborokban ahol a rabok minimális bért kaptak
munkájukért. Az „ellátás” és az őrzés „költségeinek” levonása után
kapott pénzből a kantinban krumplit, sózott halat lehetett venni.
A minimális és
egyoldalú táplálkozás, a mostoha életkörülmények és a túlfeszített munka
következtében a foglyok állapota gyorsan romlott. Orvosi ellátás
gyakorlatilag nem volt. A legtöbb táborban volt ugyan „orvosi rendelő”
de az ugyancsak fogoly orvosok se műszerrel, se gyógyszerrel nem
rendelkeztek. Hasmenés ellen faszenet, gyomorfájás ellen krétaport ettek
a rabok. Más fertőzésekre általában hígitott kálium permanganátot (hipermangánt)használtak.
De voltak „különleges” gyógymódok is. Például a szibériai Berkul 6.
számú táborában a rabok nyers patkánymájat ettek farkasvakság ellen. A
Donyec medence egyik lágerében égetett kenyérből főzött teával tífuszt
„gyógyítottak”. Ugyanitt a rühességet kénnel kevert gépzsírral
”kezelték”. Sok táborban fenyőfa tűleveléből főztek teát, hogy
vitaminhoz jussanak.
Csak a lázas
betegeknek volt esélyük arra, hogy kórháztáborba kerüljenek. Felszerelés
hiányában gyógyításról itt sem lehetett szó, de a rabokat itt legalább
békén hagyták egy darabig. A foglyok tömeges pusztulását a fertőzések
okozták. A beteg fogoly gyorsan lesoványodott és végelgyengülésben halt
meg. Gyakori betegség volt a malária, a tífusz és a skorbut, melynek
következtében meglazultak majd kihullottak a fogak.
Sokan haltak meg munkahelyi „balesetek” -
bányaomlás, robbanás -, valamint kihűlés, fagyás következtében. A
tömeges halálozás fásulttá tette az embereket. A halálozásokat a
rabtársak mindig későn jelentették, hogy az elhunytak adagjait is
felvehessék. Az elhalálozásokat nem mindig jegyezték fel. A halálesetek
nyilvántartása rendszerint épp járványok esetén, vagyis a tömeghalál
időszakában szünetelt. A fogoly haláláról készült jegyzőkönyvekbe
rendszerint nem a halál valódi okát írták. Temetés előtt a halottak
fejét betörték, mert sokan halált színlelve próbáltak megszökni. A
lemeztelenített testeket tömegsírokba temették. Télen, amikor nem
lehetett sírt ásni a fagyott földbe, csak hóval fedték be a táborvilág
áldozatainak földi maradványait. Az elhunytak hozzátartozóit hivatalosan
senki sem értesítette. A halálhírt rendszerint egy túlélő bajtárs
közölte az áldozat családjával.
A foglyok sorsa a parancsnokok és az őrök
kezében volt. Ők döntötték el, hogy mi számít vétségnek és ők döntöttek
a büntetésről is. A vétségek és büntetések skálája széles volt.
Szökésért, szökési kísérletért rendszerint halálos ítélet járt, de a
parancsnok olykor megelégedett a szökevény nyilvános megveretésével.
Voltak őrök, akik elnézték, ha a kimerült foglyok lerogytak egy időre
munka közben. Mások viszont halálra kínozták azokat, akik „engedély
nélkül pihentek”. A büntetés legelterjedtebb eszköze a karcerba zárás
volt. A karcer fölbe ásott verem volt. Ülőhely nem volt benne, éjjel
nappal, téglán kellett állnia a raboknak. Az őrök ezt azzal tették még
elviselhetetlenebbé, hogy a karcerba zártakat a hidegben levetkőztették
és vizet öntöttek alájuk, hogy le se tudjanak ülni. Nemcsak hideggel,
hanem forrósággal is kínoztak. A foglyokat felfűtött ruha-fertőtlenítő
helyiségbe zártak órákra.
A helyi lakosság, valamint a foglyokkal
dolgozó szabad vagy elítélt munkások kezdetben ellenségesen fogadták a
magyarokat. Számos visszaemlékező elmondta, hogy érkezéskor a tábor felé
menetelve egy-egy falun áthaladva hullott feléjük a kőzápor, a helyi
lakosok köpködtek, és fenyegetőztek, hogy a foglyok menjenek haza. A
munkahelyeken az oroszok kezdetben nem álltak szóba a rabokkal. A
bányákban, gyárakban az ütésre emelt lapát volt a legfőbb oktatóeszköz.
A helyiek attól tartottak, hogy a foglyok tőlük veszik majd el az amúgy
is kevés kenyeret és a munkalehetőséget.
A helyiek és a
foglyok kapcsolata általában akkor változott meg, amikor a magyarok
megtanultak oroszul, és amikor nagyritkán engedélyt kaptak a táborhoz
közeli település meglátogatására. A helyi lakosok megértették, hogy a
foglyok ártatlanok, és sorsuk ugyanolyan szerencsétlen, mint az övék. A
foglyok és a helyi lakosok között gyakran szabályos cserekereskedelem
alakult ki. Ügyes kezű magyarok talált hulladék-anyagokból egyszerű
használati tárgyakat csináltak és azt rendszerint élelemre cserélték.
Különösen nagy volt a helyiek igénye a kisméretű, nyakba akasztható
keresztre, amiért pénzt is, kenyeret is adtak. Az oroszok, ukránok
általában nem jutottak lényegesen több élelemhez, mint a rabok.
Ugyanakkor a helyi lakosságot nem sújtották a táborokban rendszeresen
előforduló járványok. A foglyok és az átlagos orosz polgár sorsa között
az alapvető különbség az volt, hogy a táborokon kívül élők szabadok
voltak. Igaz, nagyon megkurtított volt ez a szabadság. Az orosz munkás
nem változtathatott munkahelyet, lakóhelyét nem hagyhatta el, nem
utazhatott. Röghöz kötve élt, majdnem úgy, mint a rabok. De a "szabadok"
legalább a családjukkal éltek, ráadásul nem merengtek a múlton, nem
vágyakoztak a szabadulás után, mert mindig így, vagy ennél is rosszabbul
éltek.
A túlélők
visszaemlékezései megrázó képet adnak a háború utáni szovjet
közállapotokról.
A foglyok ugyanakkor azt is
tapasztalhatták, hogy a nyomor oka nemcsak a háború, hanem a szovjet
gazdálkodásra jellemző szervezetlenség és a hanyagságból adódó pazarlás
volt. Sok kényszermunkás látott vakvágányon veszteglő tehervonat
oszlopokat, melyeken Németországból kiszállított, már szétrozsdásodott
gépek voltak. A magyar foglyoknak feltűnt, hogy az óriási
élelmiszerhiány közepette régen betakarított búzahegyek rohadtak el a
szállítás, raktározás és elosztás szervezetlensége miatt. Ilyen
körülmények között fejlődött ki a szovjet életformától elválaszthatatlan
korrupció, és a javak törvénytelen eltulajdonításának gyakorlata. A
túlélők elmondása szerint a szovjet társadalom a lopásra épült. Mindenki
mindenkitől lopott. A tárgyak és értékek cseréjét, körforgását nem a
kereskedelem, hanem a lopás biztosította. Különösen így volt ez a
táborvilágban. Az őr lopott a rabtól és fordítva, a rabok egymástól
loptak és mindenki lopott a gyárból. De a gyár is lopott a munkásoktól,
amikor nem adtak fizetést és a pufajkákat sem osztották ki. A rabok, ha
tehették, tüzelőt loptak a fűtéshez, de az őrök sokszor az ő lopott
tüzelőjüket vették el. De lopott a nacsalnyik, és a beosztottja is.
Csaltak, csalni kényszerültek a normázásnál, és az elvégzett munka
regisztrálásánál is. A táborban a lopás az élet szerves része, a
túlélés egyetlen eszköze lett. Egy magyar papot fogolytársai
megkérdezték, hogy számít-e még a tízparancsolat, bűn-e a lopás? A pap
rövid gondolkodás után azt felelte, hogy egymástól lopni továbbra is
bűn, de az őrtől, vagy a munkahelyről lopni - nem bűn.
Az Ideiglenes Kormány, majd az első
szabad választás után hatalomra kerülő Nagy Ferenc miniszterelnök által
vezetett kormány is lehetőségeihez képest sokat tett a hadifoglyok,
illetve internáltak kiszabadítása és hazaszállítása érdekében. Miklós
Béla az Ideiglenes Kormány feje először 1944. december 26-án majd 1945.
január 7-én is panaszt tett a megszálló hatóságoknál, a civilek
elhurcolása miatt. (Dálnoki Miklós kormányának minisztertanácsi
jegyzőkönyvei, 1944. december 23.-1945 november 15. Szerk. Szűcs László,
I. kötet, Magyar Országos Levéltár Kiadása, Budapest, 2000. 149. o. 22.
jegyzet)
Nagy Ferenc 1946 áprilisában moszkvai
tárgyalásai folyamán Sztálin előtt felvetette a hadifoglyok
hazaszállításának a kérdését. Bár a szovjet kormány már 1945
augusztusában bejelentette a foglyok elbocsátását, a szervezett
hazaszállítás csak 1946 júniusában kezdődött.
A vonatszerelvények azonban csak
novemberig futottak be rendszeresen a debreceni átvevő-táborba. Hosszú
szünet után Sztálin csak 1947 májusától folytatta a foglyok
hazaengedését, hogy ezzel javítsa az önmagát "hadifogoly-szabadító"-nak
kikiáltó kommunista párt választási esélyeit.
A Szovjetunióból
hazaszállított foglyokat 1946 júniusától regisztrálták hitelt érdemlő
módon. Az addig érkezettek számát a legtöbb forrás 100-150 ezer közé
teszi. 1946 júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly
Átvevő Bizottság 202 ezer visszatérő foglyot vett számba.
(Hadtörténelmi Levéltár, 1948. eln. III. Tájékoztató)1949-1951
között mintegy 20-25 ezren tértek vissza. Az 1951 után hazaszállítottak
pontos száma viszont nem ismert. 1953 és 1955 novembere között mintegy
háromezer magyar rabot szállítottak vissza. Magyar források alapján a
visszatérők összlétszáma mintegy 330-380 ezer főre tehető.
A folyok és a
visszatérők száma közötti 200 ezret jóval meghaladó hiány tükrözi
hitelesen a szovjet táborvilágban, illetve az oda vezető úton elpusztult
magyarok számát, figyelembe véve azt a tényt, hogy az átmenő-táborokban
és a kiszállítás közben elhunytakat a szovjet őrök nem regisztrálták. De
áldozatok a túlélők is. A foglyok nagy része betegen tért vissza, és
sokan végleg munkaképtelenné váltak. Számukra a fogság évtizedek múlva
is gyötrő emlék.
vissza
|
|
|
