Bognár Zalán

A polgári lakosság tömeges, szovjet fogságba hurcolásának okai és módszerei Magyarországon 1944/45-ben

            A második világháború jellegében egészen más volt, mint a korábbi. Az első világháborúval ellentétben a harcok nem a politikai határok közelében értek véget, hanem a berlini bunkerig, vagyis az ellenség teljes vereségéig folytak. A totális háborút képviselő hatalmak, mint Németország és a Szovjetunió nemcsak az ellenséges haderővel szemben léptek fel fegyveresen, hanem a polgári lakosság ellen is tömeges megtorló intézkedéseket hajtott végre, sőt a Szovjetunió még a saját népein is.

A Magyarországon fogságba vetett polgári személyek nagy részét hadifogolyként hurcolták el a szovjet szervek. Az orosz levéltárakból előkerült dokumentumok is azt igazolják, hogy a civil foglyok megnevezése, hogy azok hadifoglyok, internáltak vagy csak egyszerűen letartóztatottak az mindig a felsőbb szervek parancsaitól függött. A hadifoglyok és internáltak közti különbség értelmezésében fennálló zavart a hadifoglyokról szóló, a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa által 1941. július 1-én jóváhagyott szabályzat is elősegítette, amely szerint "úgyszintén hadifoglyoknak számítanak azok a külföldi állampolgárok, akiket a Szovjetunióba internáltak". És valóban, a foglyok Magyarországra való hazaszállításánál sem történt semmiféle elkülönítés a hadifoglyok és az internáltak között, az őket hazaszállító szerelvények, mint hadifogoly-szállítmányok érkeztek haza.

De vajon milyen tényezők álltak a polgári lakosság tömeges elhurcolásának a hátterében és mennyi lehetett a számuk?

            Először is, a Szovjetuniónak óriási volt a munkaerő szükséglete, hiszen a harcok alatt lerombolt európai országrész újjáépítése is hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a Szovjetuniónak a második világháború folyamán hatalmas, a legújabb kutatások szerint közel 30 millió fő volt az embervesztesége. Ezen túlmenően a világ legnagyobb létszámú, több mint 6 millió fős hadsereget tartott fenn. Tehát rendkívül nagy munkaerőhiányban szenvedett a szovjet birodalom. A foglyok pedig tömeges és ingyenes munkaerőt jelentettek. Az nem számított, hogy a hadifogoly, ill. deportált gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet állampolgár kényszerült megismerni a GULAG-lágerek poklát.

            E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve, amelyet ugyan a magyarokkal szemben a sztálini vezetés hivatalosan tagadott, de a gyakorlatban mindig is alkalmazott.

            Sztálin már az 1943. március 23-i Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén kijelentette: "... a magyarokat meg kell büntetni." Néhány hónappal később a brit diplomácia megkeresésére Molotov, külügyi népbiztos 1943. június 7-i válaszában a következőket írta: "A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott ... a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb, vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is."

            Mindezeken túl a korabeli Magyarországról történő elhurcolásoknál még három további ok, illetve indok játszott közre, jutott kifejezésre Ezek alapján a tömegesen elhurcolt polgári személyek alapvetően három csoportba sorolhatók.

            1.) Az egyik ilyen ok, az 1939 márciusában felbomlott Csehszlovákiától Magyarországhoz visszacsatolt Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásának az elősegítése volt. Ennek levezénylésére érkezett 1944 októberében Kárpátaljára a csehszlovák hadtest politikai biztosaként, Iván Turjanica, aki kiválva a hadtest kötelékéből elkezdte megszervezni a Kárpátontúli Ukrajna (azaz Zakarpatszka Ukrajna és nem Podkarpatszka Rusz) Kommunista Pártját. Majd november 11-én javasolta a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának "a kárpátaljai nép bizalmát nem élvező személyek ideiglenes izolálásá"-t. Így született meg a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának az 1944. november 12-i, hírhedt 0036. számú szigorúan titkos parancsa, amely elrendelte a 18-50 éves német és magyar nemzetiségű személyek összeírását és november 18-i kezdettel külön osztagokban, listák szerint katonai őrszemélyzettel a hadifogoly-gyűjtőhelyekre való kísérését. Ennek megszervezésével és felügyeletével Fagyejev vezérőrnagy, a hátország ellenőrzésével megbízott NKVD parancsnok lett megbízva. A kutatások szerint 30-40 ezer magyar férfit hurcoltak el Kárpátaljáról e parancs alapján. Mintegy 15 ezren még a Szambori átmeneti-elosztó táborig sem jutottak el. Meghaltak útközben vagy valamelyik gyűjtőtáborban, a perecsényiben, a szinnaiban de a legtöbben a szolyvai lágerben. Ugyanakkor kb. 4000 úgymond "tévesen fogságba vetett" személyt szabadon bocsátottak. Az elhurculások megkezdése után egy nappal, azaz november 19-én alakult meg Zakarpatska Ukrajna Kommunista Pártja, mely legfőbb céljának Kárpátaljának, vagy ahogy ők nevezték Zakarpatska Ukrajnának, vagyis a Kárpátontúli Ukrajnának szovjet Ukrajnához való csatolása volt. Amikor az elhurcolt magyar férfi lakosság nagy részét már a Kárpátokon áthajtották, november 26-án tartották meg Munkácson Zakarpatszka Ukrajna Néptanácsának, azaz a legfőbb helyi hatalmi szervnek az alakuló ülését, amelyen egyhangúlag kimondták a Csehszlovákiától való elszakadást és a Szovjet-Ukrajnához való csatlakozást. Ekkor már nem kellett tartani az itt élő magyar lakosság másféle véleményének a kinyilvánításától.

            2.) A másik további ok a hadifogoly-létszám kiegészítése volt. Ennek két indítéka volt. Az egyik valószínűleg legfelsőbb szintű elhatározásból végrehajtott, úgymond hivatalos, a másik helyi szintű, szubjektív döntés volt.

            A rendelkezésre álló dokumentumokból egy legfelsőbb szintű döntés vonalai körvonalazódnak ki, amely alapján a szovjet szervek az egész ország területén összeszedték és hadifogságba vitték azokat a férfiakat, akik katonaviseltek voltak. Ugyanakkor a végrehajtás nem egyforma szempontok szerint történt. Egyes településeknél „csak” azokat vitték el, akik 1941, vagyis a Szovjetunió elleni hadbalépés évétől voltak katonák. Más településeknél viszont mindenkit elvittek – akár 60 éves korig is –, aki a két világháború között katonai szolgálatot teljesített. Az nem számított, hogy – egészségügyi, családi vagy más indokok alapján – leszerelték már őket, vagy hogy az életüket kockáztatva szöktek meg az alakulatuktól nem akarva folytatni az értelmetlen harcot. Az sem számított, hogy ezek közül a legtöbben nem is szolgáltak a Szovjetunió területén. Csak egy dolog volt a fontos, hogy legyen indokuk minél több munkaerőt a Szovjetunióba vinni az országuk újjáépítéséhez. Így járt Kenderes lakossága is. Itt „a község tolmácsa dobszó által kihirdette, hogy, akik 1941. év óta katonai szolgálatot teljesítettek, jelentkezzenek a legszigorúbb büntetés terhe mellett, 2 napi élelemmel a községháznál. A felhívásra több mint 120 ember jelentkezett. Ezek az emberek mind civilek voltak és már több hónapja nem teljesítettek katonai szolgálatot. Több olyan ember is van közöttük, akit nem a jelentkezésre vittek el, hanem a lakásról és a malomból szedtek össze és vittek el”– derül ki a község előljáróinak kérvényéből.

A helyi szintű döntéseknél, elhurcolásoknál a szovjet magasabbegységek, front-, hadsereg-, hadtest- vagy hadosztály parancsnokok voltak a felelősek, akik a feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének késését általában az ellenséges erők magas létszámával magyarázták, illetve a nagyobb mennyiségű hadifogoly nagyobb dicsőséget jelentett. A front átvonulásával tehát az ország egész területéről szedték össze a civileket és vitték hadifogságba. Mégis a budapesti csata okán történt elhurcolások minden addigi és utána következő elhurcolások méretét meghaladta. Valószínűsíthető, hogy az ilyen nagy mértékű tömeges elhurcolások mögött legfőbb indítékként Malinovszkij marsall önigazoló mesterkedése rejlik.   

            Sztálin ugyanis siettette Budapest elfoglalását. Azt akarta, hogy a szovjet csapatok menetből foglalják el a magyar fővárost. Az Attila-vonallal megerősített "Budapest erőd" ostroma azonban igencsak elhúzódva, 51 napig tartott és csak február 13-án sikerült elfoglalni a magyar fővárost.  Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy az I. világháborúban győztes nagyhatalom, Franciaország csak 43 napig volt képes ellenállni a náci Németország haderejének! Az ostrom elhúzódása annál is kellemetlenebb volt Malinovszkij számára, mivel a Zsukov vezette I. Belorusz Front egyes előretörő egységei, 1945. február 3-án, Küstrinnél átkelve az Oderán, ekkorra már 60 km-re közelítették meg Berlint.

            Malinovszkij a megtorlástól való félelmében, a főváros bevételének az elhúzódását az ellenséges német-magyar erők nagy számával magyarázta. Korábbi jelentéseiben 180–200 ezer fős ellenséges haderőről számolt be. Ezzel szemben a körülzárt német-magyar védősereg 80 000 fő körül mozgott, azaz – a marsall által megadott létszámadatoknak még a felét sem érte el. Mindenesetre a győztesnek, az ostrom utáni elszámolásnál gondot okozott a valóságos és a fiktív létszámadatok közti hatalmas különbség. A tábornoknak ugyanis a hadifoglyokat át kellett adni az NKVD Hadifogoly- és Internáltügyi Főcsoportfőnökségének, illetve eljuttatnia ennek hadseregbeli fogadópontjaihoz. Malinovszkij a hiányzó fogolymennyiséget a polgári lakosság köréből pótolta.

            A Szovjetunió Hadügyminisztériumának Levéltárában fellelt forrás a budapesti csata folytán a 2. Ukrán Front fogságába került ellenséges erők létszámát 138 000 főben adja meg. Ugyanakkor a főváros védői közül – a harcok hevességét és a németek magas halálozási arányát ismerve – csak mintegy 40 000 fő eshetett szovjet fogságba. Ez azt jelenti, hogy közel 100 000 fő lehetett a Budapestről és az azt körülvevő agglomerációból elhurcolt polgári személyek száma. Döbbenetes adat! Ugyanakkor ezt erősíti meg többek között a nyugati emigrációban 1950-ben kiadott Fehér könyv is, amelyet az ENSZ hitelesnek fogadott el.

Az elhurcolások bár Budapest fokozatos elfoglalásával egyidejűleg is már megkezdődtek még a főváros február 13-i elfoglalása után is, egészen április elejéig folytatódtak. Ez derül ki többek között Hátszeghi Ottó ezredes, a Budapest szovjet katonai parancsnoka mellé rendelt összekötőtiszt 1945. március 29-ei jelentéséből is: "4-5 nap óta Budapesten ismét tömegesen hurcolják el a férfilakosságot. Egyes épülettömböket körülzárnak és a férfiakat 18-50 évig állítólag igazoltatás céljából – először a GPU (valójában az NKVD, amibe a GPU 1934-ben beolvadt – B.Z.) parancsnokságokra, majd ismeretlen helyre viszik. Az elhurcoltak közül csak kevesen térnek vissza otthonukba. Kérek sürgős intézkedést a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál."

Mindezekből adódóan a magyarországi hadifogoly-gyűjtőtáborok lakóinak átlagosan 25-30 %-a a polgári lakosság köréből került ki, de volt olyan hadifogoly-gyűjtőtábor is, mint például a gödöllői, ahol a foglyok 80-85%-át civilek alkották. Ezt a visszaemlékezőkön túl a svájci követség jelentése is megerősíti, amely szerint a gödöllői "koncentrációs táborban... mintegy 40 ezer internáltat őriznek és onnan ismeretlen céllal kelet felé deportálják őket".

            3.) Magyarország esetében a harmadik specifikus indok, amely miatt a polgári lakosság fogságba vetése tömeges méreteket öltött két alapvető momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi, hanem a női lakosságra is kiterjedt. Másodszor pedig ezeket az embereket már többnyire nem keverték a hadifoglyok közé, hanem ők már mint internáltak, vagy deportáltak, külön gyűjtőtáborokban lettek elhelyezve és külön szerelvényekben lettek kiszállítva a Szovjetunióba és ott is külön táborokban, internálótáborokban lettek elhelyezve. Őket csak majd a hazahozatalukkor keverték össze a hadifoglyokkal. Ezeket a civileket német nemzetiségükre hivatkozva vitték el úgynevezett jóvátételi közmunkára. Ennek központi, írásba fektetett alapja a szovjet Állambiztonsági Bizottság 1944. dec. 16-i 7161.sz. határozata volt, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével. A határozat a következőképpen rendelkezett: "Mozgósítani és szovjetunióbeli munkára kell irányítani az összes 17 és 45 év közötti munkaképes német férfiakat, a 18 és 30 év közötti munkaképes nőket, akik a Vörös Hadsereg által felszabadított Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia területén tartózkodnak...   A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni. Az NKVD-re kell bízni a gyűjtőtáborok megszervezését, a mozgósítottak befogadását, a menetoszlopok kialakítását és útnakindítását és azok útközbeni őrzésének biztosítását. ..."

Az elhurcolt polgári lakosok közül az utóbbiaknak jóval nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint az előbbiekben említetteknek. Ugyanis valószínűleg a korábban, a sokszor kiskabátban, félcipőben, élelem és evőalkalmatosságok nélkül elhurcolt civilek körében tapasztalt magas halálozási arány miatt a határozatba belekerült, hogy: "A mozgósított németeknek engedélyezni kell, hogy meleg ruhaneműt, ágyneműt, edényt és élelmet vihessenek magukkal...". Mintegy 60 000 főre tehető azon magyar állampolgárok száma, akiket e rendelet alapján hurcoltak a szovjetunióbeli internáló táborokba.

Az elhurcolásoknál a szovjet fegyveres szervek, a Vörös Hadsereg, az NKVD vagyis a Belügyi Népbiztosság és a SZMERS, azaz a kémelhárítás módszerei igen nagy változatosságot mutattak.

Az elhurcolások olyannyira változatosak, illetve esetlegesek voltak, olyannyira a parancsot végrehajtó katonáktól függtek, hogy még azonos parancsok végrehajtásánál is nemcsak hogy más-más módszerek, hanem más-más értelmezések is jelentkeztek. Ez történt a már említett katonaviseltek, a kárpátaljaiak és a német nemzetiségűek elhurcolásánál is.

A kárpátaljai férfi lakosság elhurcolásánál a legtöbb esetben 18-50 éves korúakat azzal az indokkal gyűjtötték össze, hogy leigazolják őket és kapnak egy orosz nyelvű igazolást, amellyel szabadon közlekedhetnek. Így a legtöbben kiskabátban, élelem és váltás ruha nélkül szenvedték a „hadi”fogság gyötrelmeit. Míg más településeken 3 napi közmunka címén hívták össze a 18-55 vagy a 18-60 év közötti férfiakat, felszólítva őket arra, hogy élelmet és váltás fehérneműt vigyenek magukkal.

A német nemzetiség ürügyén való elhurcolásoknál többször előfordult, hogy színmagyar településekről – például a Felső-Tisza vidékéről, vagy Zemplén megyéből – azzal az indokkal hurcoltak el civil magyar lakosokat, hogy német nemzetiségűek. Ezeken a településeken, mivel nem volt német származású lakosság, és a szovjet parancsnokoknak a kvótát, a parancsot, vagyis az előre meghatározott létszámú német nemzetiségű lakosságot produkálniuk kellett; összeiratták a község jegyzőjével a lakosságot és azokat, akiknek a vezeték neve „r” betűre végződött, mint például Molnár, Bognár, Kádár, Göndör, Pintér, azokat vitték el németnemzetiségűként, mondván, hogy Hitler neve is „r”-re végződik.

A katonaviselt személyeket is a legkülönbözőbb módon, a legkülönfélébb megtévesztéssel szedték össze: Szombathelyen a főjegyző általi hirdetményben közölték, hogy a városban tartózkodó katonaviselt személyek jelentkezzenek karhatalmi szolgálatra az új, demokratikus hadseregbe. Másutt azt doboltatták ki, hogy aki kincstári ruházattal rendelkezik azt le kell adnia. A felhívásnak eleget tevőket fegyveres őrök kísérték a legközelebbi hadifogoly-gyűjtőtáborba, mint hadifoglyokat.

A szigetvári orosz biztonsági szervek rendelkezése alapján Baranya vármegye nyugati részében összeszedték a 14-50 év közötti katonaviselt és levente kiképzést nyert férfi lakosságot. Fontos itt megjegyezni, hogy Magyarországon, mivel a trianoni békediktátum megtiltotta az általános hadkötelezettséget és csak 35 ezres zsoldos hadsereget engedélyezett, ezért a fiúknak már 12 éves kortól 21 éves korig részt kellett venniük a levente kiképzésben, ahol fizikai és elméleti felkészítésben részesültek.

A Dunántúli (hadi)fogolytáborokat is a környékbeli lakosságból töltötték fel. Vas vármegye főispánja május 8-i levelében a következőket írta a külügyminiszternek: „Jelentem, hogy a vármegye területén több koncentrációs tábort létesítettek még a bevonuló orosz egységek. A táborok felállítása és megtöltése ugyanolyan módon történt, mint az ország többi részében. Egész falvak lakosságát gyűjtötték össze munkára való kirendelés címén, akik jelenleg 3-4 hete a táborokban tartózkodnak. Az ott lévők hozzátartozóik közlik, hogy a legutóbbi időben több leblombált szerelvény indult el keleti irányba ezekből a táborokból.” Ugyanezt olvashatjuk Körmend jegyzőjének a jelentéséből is, miszerint: „1945. április 7-én Őrimagyarosd községben az orosz katonai parancsnokság rendelete értelmében a 20-40 éves férfiakat összeszedték munkavégzés címén, majd őket először a jánosházai, majd az intapusztai fogolytáborba vitték.

            Nyíregyházáról több mint 1500 embert hurcoltak el, akik között 255 vasutas volt, akik a megrongálódott vasúti pályatest helyreállítására mentek.

Az ivánci körjegyzőségben minden 16-45 éves férfinak kellett jelentkeznie 5 napi élelemmel és 2 rend fehérneművel a községházán. A legtöbb helyen vagy főbelövés terhe mellett kellett a lakosoknak jelentkezniük, vagy pedig a jelentkesésük elmulasztása esetén családjuk elleni megtorló intézkedéseket tettek kilátásba.

            A Szabolcs megyei Kenézlőn 1945. január 27-én azt hirdették ki, hogy a főispán programbeszédet mond, s azon mindenki köteles megjelenni. Majd az orosz katonaság az összegyűlt embereket körülvette és 160 főt, 16-17 éves fiúkat lányokat, 55 éves asszonyokat, 6-7 gyermekes családapákat hurcoltak el állítólagos 3 heti munkára.

A Gömör megyei Kelemér községbe január 23-án teherautón orosz katonák jöttek és csak a katolikus gyermekeket elvitték, szintén 3 heti munka ürügyén.

Nem egy helyen, mint például Hajdúnánáson az éjszaka kellős közepén rángatták ki az ágyaikból a férfi lakosságot és hurcolták el.

            Budapesten a lakosság összeszedésének többféle módját is alkalmazták a szovjet katonák. A legalapvetőbb módszerük volt, hogy a már elfoglalt háztömbök, illetve lakónegyedek óvóhelyeiről (légoltalmi pincéiből) a férfi lakosokat közvetlenül a front mögött kialakított gyűjtőhelyekre terelték, azon címszó alatt, hogy ott majd igazolják őket és erről dokumentumot (bumáskát) is kapnak, mellyel szabadon közlekedhetnek. A Külügyminisztérium Hadifogoly Osztályának iratanyagában ezrével találhatók olyan kérdőívek, melyek "Mikor és honnan vitték el a Vörös Hadsereg katonái?" rubrikájában az 1945 januári vagy februári dátum mellett valamelyik budapesti ház óvóhelye szerepel.

            A másik leggyakoribb forma – mely nagyságrendjét tekintve vetekszik az előbbivel –, hogy az utcáról szedték össze az embereket. Ez általában úgy zajlott le, hogy egy-két szovjet katona a forgalmasabb utcák és terek (a körutak, az Andrásy út, Rákóczi út, Oktogon stb.) házainak kapualjaiban vagy egy-egy épen maradt üzlethelyiségben elbújva az arra járókat összeszedte és betuszkolta a belső udvarokba, pincékbe, vagy magukba az üzlethelyiségekbe, majd a sötétség beálltával tovább vitték őket a gyűjtőtáborok felé. Akinek sikerült e "hálókból" kicsúsznia és hadköteles korú volt, annak kerülete illetékes NKVD parancsnokságán kellett jelentkeznie igazoltatás végett. Innen néhány kivételtől eltekintve mindenkit a hadifogoly-gyűjtőtáborok felé indítottak útba. Azoknak a férfiaknak, akik mindezek után szabadon mozoghattak Budapesten, még esélyük volt arra, hogy akár a lakásukról, akár munkahelyükről vagy a romeltakarításból "malenkij robot", vagy igazoltatás címén egy "davajgitáros" szovjet katona ekísérje őket a legközelebbi NKVD parancsnokságra, vagy közvetlenül egy gyűjtőhelyre, mint ahogy ezt a már idézett jelentésében Hátszeghi  ezredes leírta.

            A különböző forrásokból és visszaemlékezésekből egyértelműen kiderül, hogy a szovjet katonáknak, illetve feletteseiknek teljesen mindegy volt a foglyok kiléte. Így került fogságba több az ellenállási mozgalomban részt vett személy, sőt partizán, mint például Csohány Endre, a Görgei Artúr partizán zászlóalj parancsnoka, aki szolgálattételre jelentkezett a Vörös Hadseregnél, vagy a dohány utcai gettóból kiszabadult zsidó származású egyének, valamint több a szovjetek oldalán, a Budai Önkéntes Ezred tagjaként harcolt magyar katona is. A szovjet katonák számára csak egy dolog volt fontos: a létszám.

            Látható e néhány példából is, hogy az elhurcolásoknál a szovjetek fontosnak tartották a megtévesztés, nyersebben fogalmazva a hazugságot, hogy minél több embert tudjanak elhurcolni és a szökéseknek is elejét vegyék. A visszaemlékezők leírták, hogy néhány napi munka miatt nem merték kockára tenni családjuk életét, illetve bizalommal mentek az úgynevezett igazolásokra, amelyekről sokszor mondták, hogy csak fél óra. A néhány, „dióverő” puskával rendelkező orosz katonával kísért fogolycsoportok könnyen lefegyverezhették volna őrzőiket, de nem tették, mert bíztak az adott szavukban, még szökéseket sem igen kíséreltek meg ezen okból. Sőt a szovjetek, hogy hitelesebbé tegyék hazugságukat sokszor a fogolycsoportokkal szembe küldtek néhány magyar anyanyelvű emberüket, akik papírt lobogtatva azt harsogták, hogy ők már megkapták az igazolást, a dokumentet.

Az útközbeni szökések és halálozások miatt sokakat az utakról, az utcákról csaptak a menetelő hadifogoly-konvojokba. Nem kevesen voltak közülük azok, akik valamelyik náci koncentrációs lágerből hazafele jövet, zsebükben az angol-orosz nyelvű igazolással kerültek szovjet (hadi)fogságba. Az igazoltató vörös katonák összetépve az igazoló okmányt, belökték őket az éppen arra haladó (hadi)fogoly csoportba. A fogolykísérő katonáknak csak egy dolog volt a fontos, hogy a létszám stimmeljen.

            A foglyokat a fogságbavetés helyétől gyalogmenetben, ötös sorokban, általában 4-500, de esetenként az 1000 főt is meghaladó csoportokban, egy vagy több napon át hajtották a gyűjtőtáborokig. Az út, a sokszor –10 – –15 C fokos hidegben nagy megpróbáltatás elé állította a civileket, akiket sokszor csak kiskabátban hurcoltak el lakásukból, munkahelyükről vagy az óvóhelyről. A hideg főleg éjszakánként volt olyannyira elviselhetetlen, hogy a legtöbben nem, vagy csak alig tudtak aludni. Szálláshelyük sokszor a hómezőn, a szabad ég alatt, esetleg istállókban vagy valamilyen kőépületben volt. A –20- –25 C fokos éjszakák után a fogolycsoportokból egy-két ember már nem ébredt fel.

            Amíg az út tartott a foglyok élelmezése egyáltalán nem volt megoldott. Teljesen az őket kísérő őrszemélyzet jószándékától függött. Sok esetben napokig nem gondoskodtak az ellátásukról.  Ez részben az ellenségnek szóló megtorlásból, részben kényelemből, illetve a szőkésektől való félelemből fakadt. Utóbbi magyarázatául: ha az útba eső települések polgárai segítethettek az élelmezésben, a helybelieknek a fogolycsoportokkal való személyes érintkezése alkalmával nem egyszer fordult elő szökés. Ezen túlmenően a kiéhezett, legyengült fogoly sikeres szökésének esélyei sokkal kisebbek! Ételhez ezért a legtöbbször csak úgy jutottak, hogy útközben az érintett települések lakói kerítéseik mögül dobálták a menetelő foglyok közé az élelmet, mivel tilos volt őket megközelíteni. Akik mégis megtették, azokat riasztó lövésekkel, vagy puskatussal bírták távozásra.

            Szökés esetén az őrök felszólítás nélkül használták fegyvereiket. Akik rosszul lettek, vagy nem bírták a menetelést, azokkal a fogolycsoport elvonulása után egy hátramaradt őr végzett és belökte őket az útmenti árokba. A hiányzó foglyokat az őrök az éppen arra haladókkal vagy a közelben lévőkkel pótolták.

            A hadifogoly-gyűjtőtáborokban siralmasak voltak a körülmények. Általános volt a túlzsúfoltság, mint például Gödöllőn, ahol – az egyik foglyot idézve: "Egy talpalatnyi hálóhelyért a foglyok között állandó, gyakran tetleges harcok folytak."  Ugyancsak erről a táborról egy másik hadifogoly a következőképpen ír: "A gimnázium épülete túlzsúfolt volt, időnként tudtunk csak besurranni a folyosóra kissé átmelegedni."

            A gyűjtőtáborokban, aki fedél alá jutott az általában a puszta padlón, vagy istállóban, de volt ahol már fa priccseken hajthatta álomra a fejét. Már amennyire ezt a vérszívó élősködők, a tetvek és a poloskák megengedték, amikkel, aki fogoly lett az hamar megismerkedett.

            Az élelmezés a táborokban mind mennyiségileg, mind minőségileg olyannyira silány volt, hogy a Külügyminisztérium a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok képviselőinek kérésére 1945. május 16-án ismételt szóbeli jegyzékben kérte a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottságot "... hogy a táborokban a táplálkozás, mely miatt a foglyok nagyrésze igen erősen szenved, a lehetőség szerint feljavíttassék."

            Általában naponta kétszer kaptak meleg levest és 20-30 dkg kenyeret. A foglyok részére olajos, illetve benzines hordókban főzték a levest, amely többnyire vízben főtt kukorica, búza (toklásszal), borsó vagy marharépa volt.

            A civilek számára az edények, illetve az evő alkalmatosságok okoztál a legnagyobb gondot. Így lehetőségeikre és leleményességükre voltak utalva. Előkerültek a lámpabúrák, virágcserepek, konzervdobozok és egyebek. Volt, hogy 10-20 ember evett egy edényből.

            A tisztálkodásra szinte alig volt mód. Nemhogy szappan, de még víz is alig volt. Csak némelyik táborban volt fertőtlenítő kazán, amivel a ruhákból – hacsak egy időre is – az élősködőket ki tudták irtani.

            A táborok túlzsúfoltsága, a gyenge és egyoldalú táplálkozás, az evőalkalmatosságok hiánya, illetve közös használata és a mostoha higiénés körülmények következtében, a legyengült szervezetű emberek között aratott a halál. Gyorsan terjedt a vérhas és a kiütéses tífusz. Orvosság nem volt.

            A gödöllői táborban eleinte, naponta 50-60, később 100-nál is több halottat földeltek el a foglyok a tábor melletti erdőben, illetve a közeli kukoricásban jeltelen tömegsírokban.

            Az egyik (hadi)fogoly, aki maga is jelentkezett ilyen munkára a dupla adag étel és a szökés lehetőségében bízva, így írja le a halottak temetését: " A munkánk a halottak levetkőztetése volt, valamint gödröket ásni, melyekbe tömegével kellett behordani őket és eltemetni. Nem lehetett már nem elvégezni ezt a nagyon szomorú munkát, mely reggeltől egész estig tartott. Utána annyira rosszul voltunk, ennek a szörnyű munkának a hatására, hogy két napig se a kenyeret, se a pocsék levest nem tudtuk megenni." A többi táborban sem volt sokkal jobb a helyzet.

A szolyvai lágerben a visszaemlékezők szerint naponta 100-120 ember földeltek el jeltelen tömegsírokban a tábor mellett. Nagy László viski lakos így emlékezik vissza minderre: "... a láger képe már kívülről is elrettentő volt. Fokozta a döbbenetet, hogy kapunyitáskor először egy hullákkal megrakott nagy teherkocsi jött ki, mi utána indultunk befelé. A látvány belülről még rettenetesebb volt. A drótkerítésen belül dühöngött a flekktífusz. Naponta 2-3 kocsi halottat szállítottak el. Az elhelyezés is embertelennek volt mondható. 8-10 000 embert zsúfoltak össze aránylag kis területen. Aki szerencsés volt, fedél alatt, ülve aludva tölthette az éjszakáját, de a deportáltaknak kb. 1/5-e kinn a szabadban havon töltötte éjszakáját. Az emberek, mivel le voltak gyengülve hullottak, mint a legyek. Nem egyet a láger végén lévő pöcegödörből húztak ki. Ez a gödör 10 méter hosszú, 3m széles, és 2m mély volt. Ezeken fosznideszkák voltak keresztbe téve, mely képezte a WC-t. A nagyon gyenge foglyok egyszerűen beleszédültek a fekáliába, s mire kihúzták őket, már halottak voltak."  

            A táborokba naponta több fogolycsoport is érkezett, ugyanakkor naponta küldték tovább őket, vagy egy másik gyűjtőtáborba, vagy pedig bevagonírozva valamelyik romániai vagy szovjetunióbeli átmeneti táborba. A foglyok napokat, heteket, esetleg hónapokat töltöttek el a magyarországi gyűjtőtáborokban, mely időszakot sokan nem élték túl. Sokan több magyarországi lágert is megjártak, mire valamelyik átmeneti táborba útnakindították őket.

            Mindezek alapján röviden 3 szóval lehetne összefoglalni a polgári lakosság elhurcolásának szovjet módszereit: esetlegesség, megtévesztés, kíméletlenség.

            Ezen módszerekből és az ezekből adódó életkörülményekből adódóan a korabeli Magyarországról elhurcolt több mint 200 ezer polgári lakosnak 20-25 %-a el sem jutott a szovjetunióbeli céltáborokba, hanem valahol útközben vagy a magyarországi gyűjtő- vagy a romániai átmeneti fogolytáborokban haltak meg és nyugszanak többnyire jeltelen tömegsírokban.

Készült a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Beregszászi Tanárképző Főiskola és a Pro Minoritate Alapítvány által szervezett, 2004. november 26-án tartandó a „60 éve hurcolták el a kárpátaljai magyar férfilakosságot” című tudományos konferenciára:

Bognár Zalán

egyetemi adjunktus

Károli Gáspár Református Egyetem

vissza