Szemelvények az elhurcoltakra és a túlélőkre vonatkozó kutatás eddigi eredményeiről

A szovjet rendszer kárpátaljai kiépítését kísérő,  málenykij robotként ismertté vált tragikus esemény kétségtelenül  a terület magyarságának, mint bűnös nemzetnek a megtizedelését célul tűző intézkedés volt. A Szovjetunió fennállásáig a téma – csakúgy, mint valamennyi, a rezsim kiépítésének részét képező jelenség – nem volt kutatható, valójában még beszélni sem lehetett róla. Mindennek következtében igazából még nem történt meg az elhurcoltakra vonatkozó adatok széleskörű összegyűjtése és rögzítése egységes szempontrendszer alapján. Máig becsült számok vannak csak e tekintetben, ráadásul egyre kevesebb az elsődleges forrást jelentő túlélő, akik a pontos információk birtokába vannak. Pályázatunk tehát az elhurcoltakra vonatkozó adatbázis összeállítását célozza meg. Az adatgyűjtés kétféle kérdőív kitöltésén alapul: az egyik bázisát a túlélőkkel, a másikét az elhunytak hozzátartozóival készített interjú képezi. Mindezek mellett a túlélőkkel mélyinterjúk is készülnek.  A 60 éve történt tragikus események rögzítésével szeretnénk hozzájárulni múltunk jobb megismeréséhez és megőrizni azt az utókor számára.

A kutatás első fázisában Kárpátalja különböző járásainak településeiről málenykij robotra vitt áldozatok hozzátartozói által kitöltött kérdőívek egy részének elemzése található.

Ungvári járás – Eszeny (40), Kisgejőc (1), Nagydobrony (1), Nagyrát (2), Palló (2), Rát (6), Salamon (1), Szürte (5)

Munkácsi járás – Beregrákos (2), Csongor (1), Dercen (3), Izsnyéte (2), Munkács (1), Szernye (3)

Beregszászi járás – Badaló (1), Beregdéda (1), Beregsom (1), Beregszász (2), Halábor (1), Kigyós (1), Nagybereg (2), Nagymuzsaly (1), Vári (2)

Nagyszőlősi járás – Salánk (3), Tiszakeresztúr (25), Tiszaújlak (1)

Felső-Tiszavidék – Ajnaszlatina (2)

Két esetben az adatközlő nem tudott információt adni azzal kpcsolaban, honnan vitték el hozátartozójtát.

Összességében tehát 117 kérdőív került feldolgozásra. A 4 blokk 63 kérdéséből az első blokk 11 kérdését emeltük ki.

Ismeretes, hogy az 1944. november 13-án megjelenő, málenykij robotra felszólító parancs értelmében a 18-50 év közötti, magyar és sváb nemzetiségű férfilakosság köteles volt jelentkezni.

Jelen kutatás eddigi eredményei nemcsak arra mutatnak rá, hogy az említett korhatárok között lévő évjárat mindegyike képviselve volt az elhurcoltak között, hanem arra is, hogy a hatóságok a kijelölt életkorú személyeken túl – figyelmen kívül hagyva mind az alsó, mind a felső korhatárt – elhurcoltak a 18. életévüket be nem töltött fiatalokat és 50. életévüket meglehetősen túllépett idős személyeket is. Amint azt az alábbi ábra is mutatja, a legidősebb áldozat 1885-ben született, vagyis elhurcolása idején 59 éves volt, míg a 3 legfiatalabb, 1927-es születésű elhurcolt ’44-ben csak 17 éves volt. Az eddigi adatok szerint a legtöbb személyt az 1907-ben születettek közül irányítottak ún. „kis munkára”.

Az eddig kapott adatok szerint, az elhurcoltak vallási megoszlása megegyezik a korszak felekezeti arányaival a magyarok körében, vagyis 83% református, 11 római katolikus és 6%  görög katolikus hívőt vittek el.

A válaszadó hozzátartozók  szerint, a 117 elhurcoltból 85 már családot alapított  (nős volt),  32-en pedig nem.

A családos emberek körében a többségnek már volt gyereke, nagy részüknek kettő, de előfordult három, négy öt, sőt egy esetben hat gyerek is. Mindezeket figyelmen kívül hagyva elvitték a nagycsaládok fenntartóit is.

A deportáltak foglalkozását tekintve a legtöbbjük földműveléssel foglalkozott. Feltűnő, hogy az értelmiségiek  képviselik az elhurcoltak legkisebb hányadát, ami azzal magyarázható, hogy ehhez a kategóriához tartozó személyek  már a szovjet csapatok bejövetele előtt elhagyták a területet.

Arra a kérdésre, hogy hol halt meg az elhurcolt, a megkérdezettek közül 58 válaszadó tudomása szerint halt meg valamely hozzátartozója a lágerben, 53 hazatérte után, de egy esetben az áldozat már az odafelé utat sem élte túl.

Arra vonatkozóan, hogy a hatóságok indokolták-e valamivel az elhurcolás okát, az igen válaszok többségénél az indok, a háború utáni újjáépítés volt. Emellett sok nemleges válasz is született.

A hozzátartozók többsége nem tudott választ adni arra a kérdésre, mennyi időt töltöttek el az elhurcoltak a lágerben. 28-an úgy tudják, hogy 1 évtől kevesebbet, 20-an pedig 1-2 évi tartózkodásról nyilatkoztak.

A kártérítést illetően, interjúalanyaink közül 75-en válaszolták azt, hogy lágerviselt hozzátartozójuk kapott kártérítést, míg 36-an nem részesültek benne.

Érdekes képet mutat a hozzátartozók hozzáállása a ’44-es eseményekhez: a többségükben van harag a rendszer családjukra lesújtó intézkedése miatt, de ezektől alig maradnak le azok az adatközlők, akik azt válaszolták, hogy nincs bennük semmiféle harag. Ez azzal magyarázható, hogy a rendszer, amely tiltotta a szovjet rezsim visszásságainak feltárására irányuló tevékenységet, összeomlása óta még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy az emberek félelem nélkül nyilatkozzanak arról a korszakról, amelyben felnőttek és szocializálódtak.

Mindezek a részeredmények természetesen a kutatásnak csak egy töredékét tükrözik és fennáll annak a lehetősége, hogy az itt felrajzolt kép majd módosul a teljes adatbázis rögzítése után.

vissza