Braun László

A szürtei férfiak elhurcolása a sztálini lágerekbe

1944 ősze súlyos, megpróbáltatásokkal teli időszak volt. Közeledett a front, a faluba egyre többször érkeztek hírek elesett katonákról: fiakról, testvérekről. A II. világháború harcaiban öt szürtei esett el magyar katonaként. További 11 személyről nem tudjuk pontosan, a fronton, vagy a fogolytáborokban pusztultak el. A falu lakossága 1944-ben 1314 fő volt (2–20. old.).

A szovjet csapatok nagy erőkkel támadtak Ungvár irányából: északról az Ung mentén a 18. hadsereg alegységei nyomultak előre (5–77. old.).

A 18. gárdalövészhadtest a Perecseny–Ungvár úton, a 30. lö­vész­had­test a Munkács-Ungvár út mentén. A 18. gárdalövészhadtest 151. lö­vész­hadosztá­lyának, a 30. lövészhadtest 351. lövészhadosztályának – amit a 15. mű­szaki rohamdandárral erősítettek meg – és a hadsereg gyorsan mozgó alaku­latainak csapásai következtében a szovjet csapatok október 27-én el­fog­lal­ták Ungvárt – írta A. A. Grecsko marsall „A Kárpátokon át” című könyvé­ben (4–230. old.).

A most 82 éves Homoky Antal, Homok község lakosa, aki ekkor for­ga­lomrányitó volt az ungvári vasútállomáson, emlékül elhozta magával és év­ti­zedekig őrizte a vasútállomás pecsétjét, amelyen 1944. október 28-ai dátum sze­repelt.

A támadásban és az Ungvár környéki harcokban a csapatok ki­me­rültek, és október végétől november végéig, majd egy hónapon keresztül állt a front. A frontvonal Homok, Császlóc, Kisgejőc térségében húzódott a falu körül. Állandóvá váltak a lövöldözések a magyar-német és a szovjet katonák között. Nemcsak a kertekben járni volt veszélyes, hanem a község utcáin sem lehetett senki biztonságban. Bombázták a környéket, és ezek a bombák a falut sem kerülték el. Ekkor többen is életüket vesztették.

Az emberek azon az őszön már nem szántottak, nem vetették el az őszieket. Féltek, elegük volt már a háborúból, az állandó lövöldözésből. „Csak fejeződne már be. Bármi lesz is, csak ennek legyen vége” – mon­do­gat­ták. A keleti frontot megjárt és akkor Szürtén tartózkodó magyar katonák be­szélték: nem számíthatnak jóra az orosz katonák részéről.

Csap irányába indított összpontosított támadást követően a faluba 1944. november 20-án vonultak be a szovjet csapatok. Az akkor éppen csak 14. életévét betöltő nagybátyám, Braun József elmondása szerint már akkor rögtön felfogta, hogy egy világ ért véget. A Hangya Szövetkezet boltját a front majd egy hónapja alatt soha senki nem bántotta. Azon a november 20-ai napon lakatja leverve, ajtaja tárva, ablakai betörve, a bolt pedig teljesen ki volt fosztva.

Új korszak kezdődött

A szovjet katonák, tisztek azonnal olyan helyi lakosokat kerestek, akik segíthettek nekik a rend fenntartásában, az új hatalom megszervezésében. Akad­tak is, akik különböző okoknál fogva kiszolgálói lettek az alakuló szovjet rendszernek. Volt közöttük egykori kommunista vagy a falu pro­le­tár­jai közül olyan, akit egykor sérelem ért a csendőrség részéről, volt, aki te­kin­télyt, elismerést remélt a többi falusitól, mert hatalomhoz jutott, és volt olyan is, aki nyilaskeresztes múltját próbálta palástolni pálfordulásával.

Új bírót neveztek ki, megalakult a milícia tízegynéhány emberből (12 ne­vet ismerünk), néhányan ukrán (ruszin) vagy szlovák nyelvtudásának kö­szön­hetően a szovjetek tolmácsai, segítői lettek. Nem ők voltak az el­hur­co­lá­sok okozói, hiszen az tőlük függetlenül is végbement volna. Olykor talán ők is segítettek másoknak, figyelmeztették rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket. Az érthetetlen és felháborító az volt és még most is az a ma élők szemében, hogy saját érvényesülésüket mások félreállításával próbálták elérni, s ezzel so­kak tragédiáját okozták.

A szürtei férfiak elhurcolásával kapcsolatban a kutatást rendkívül megnehezítette, hogy ma már nem él olyan személy, akit 1944 őszén vittek el a faluból és hazatért valamelyik sztálini lágerből. Elsősorban a hozzátartozók, valamint azon személyek elbeszéléseire kellett hivatkoznom, akiket begyűjtöttek 1944 novemberében, de valamilyen úton-módon hazatértek, még mielőtt a lágerekbe kerültek volna. Egy másik, gátló körülmény volt a 60 év után is érezhető félelem az emberek részéről. Így több esetben nem kaptam felhatalmazást arra, hogy az adatközlőket megnevezzem. Azoknak a személyeknek a neveit pedig, akik akkoriban közvetve vagy közvetlenül részt vállaltak az elhurcolásokban, szintén nem nevezem meg, mert feltépném a már begyógyult sebeket, s ma élő utódaikat nem lehet hibáztatni elődeik tetteiért.

Miután áthaladt a falun a front, az embereket állandóan valamilyen munkára gyűjtötték össze: vasutat javítani, hidat építeni, halottakat temetni, aknákat szedni. Többnyire a férfiakat, de a nőket is elvitték munkára. Érthető és természetes volt az emberek számára az, hogy részt kellett venni a háború okozta károk helyreállításában.

A háromnapos munkára az embereket ugyanúgy, mint másutt, a 4. ukrán front 0036. számú határozata alapján hurcolták el (3–7. old.). A kisbíró kidoboltatta a faluban, hogy mindenkinek jelentkeznie kell a községházán, és vinnie kell magával élelmet. Katkó István elmondása szerint úgy tudták, hogy a felrobbantott Latorca-hidat kell újjáépíteni. Mindez november 25-én történt.

A helyi milicisták segédkeztek az emberek összeterelésében. Voltak olyanok, akik már kora hajnalban elmentek a vasutat javítani. Nem tudtak semmiről. Őket is ezek a milicisták kisérték el egyenesen a gyülekezőhelyre, haza sem tudtak menni, édesanyjuk, feleségük vitt nekik enni valamit aznap este. Elmentek a malomba is – mesélte az egyik volt milicista –, de mivel az a hadsereg felügyelete alatt állt, onnan nem tudták elvinni az ott dolgozó embereket. Kb. 5–7 ember tartózkodott ott állandóan, köztük volt nagyapám is, Braun Mátyás, a malom gépésze. Az a szovjet katonatiszt, aki felügyelte a mun­kát, nem részletezte, mi fog történni, de figyelmeztette őket, hogy ne men­jenek haza, aludjanak is ott, mert csak a malomban tudja megvédeni az em­bereket.

Miután befejezték estére az emberek összegyűjtését – mesélte tovább az egykori milicista –, elvették a puskáját és őt is a többiek közé zárták. A leg­több milicistát nem, de őt igen.

Jelentkezni az embereknek a Hangya Szövetkezet épületében kellett, az egy­kori Cziment (Ziement)-házban, ott volt elég nagy a terem. Egy ka­to­na­tiszt összeírta a neveket, mellette volt még néhány katona és a helyi segítők. Es­tére mindenkit a Liebermann-házba zártak. Mind a két épület a falu köz­pont­jában volt. Ezek zsidó családok házai voltak, amelyek elhurcolásuk után üre­sen álltak. A férfiak között voltak olyanok is, akiket egyenesen a Lieberman-házba kísértek, de csak azért, mert nem tudtak a háromnapos mun­káról. „Az emberek maguktól jelentkeztek, akkor még becsületesek vol­tak” – mondta az egyik adatközlő. Az elhurcoltak közül a legfiatalabbat, az alig 18. életévét betöltő Varga Balázst úgy biztatta az édesanyja: „Eridj fiam, eridj, csak három napra visznek.” Soha nem tért haza egyetlen fia, akit ő halála napjáig várt.

Voltak olyanok, akiknek ökrösszekérrel kellett jelentkezni a szovjet ka­to­náknál, a lovakat már korábban elvitték. Négy nap távol voltak, így ke­rülték el a „háromnapos munkát”. Az egyik szürtei gazda egy búzakenyeret adott a szovjet katonáknak, azzal váltotta ki magát, hogy otthon ma­rad­has­son. Neki nem kellett mennie szekérrel, de még aznap jelentkeznie kellett a há­romnapos munkára.

Estére kb. 100 ember gyűlt össze a Liebermann-házban. Balázs La­jos­nak és Balázs Józsefnek haldoklott az édesapja. Aznap este hazakérezkedtek. Az egyik helyi megbízott utánuk ment, és visszavitte őket. Nemsokára édesapjuk meghalt. Balázs Lajos két év múlva hazatért, testvére viszont meghalt a lágerban.

Következő nap, november 26-án kora hajnalban, még sötétben, hogy az otthoniak ne tudják, útnak indították őket Csap felé. Néhányukat megfenyegették, ha megszöknek, elviszik a családjukat. Házuk előtt elhaladva Nagy Sándor látta, nyitva a kiskapu. Kilépett a sorból és bezárta. Mondták neki, maradjon otthon, mert fiatalember, kicsi gyereke van. „Mi lesz akkor a családommal?” – kérdezte és visszaállt a sorba. Nem látta többé a családját.

Szökéstől amúgy sem kellett tartani. Többen voltak, akik útközben gyorsan elköszöntek a családjuktól, és utána visszamentek a többiek közé. Kibírják a háromnapos munkát, mondták egymásnak. Néhány katona kísérte csak az embereket. Akkor kezdték úgy érezni, hogy valami nincs rendben, amikor áthajtották őket a Latorcán, ahol a lerombolt híd volt.

Egész kora reggel értek be Csapra. Kiabálták nekik a más falvakban élő, de akkor a településen tartózkodó emberek, hogy tőlük már elvitték a férfiakat. Csapon az ún. Török-házba zárták őket, két-két katona állt őrt az ajtónál. A szomszédos házban, mely szintén üres volt, két tiszt és egy szürtei megbízott rendezett be rögtönzött irodát az első szobában. Oda kellett bemennie egyesével mindenkinek. Mielőtt belépett volna valaki, mivel a megbízott látta a közeledőt, egy bólintással előre jelezte, hogy magyar az illető és vihetik. A szobában még azért megkérdezték, hogy mikor született és milyen nemzetiségű. Néhány ember, akik tudtak valamit szlovákul, megpróbáltak úgy válaszolni. Az otthoniak is kezdtek észbekapni, vagy lehet, hogy eljutott más falvakból az elhurcolás híre, de utánuk vitték a csehszlovák ál­lam­polgárságot igazoló dokumentumot. Így sikerült két-három embernek ha­zajönnie Csapról.

Miután átvizsgálták az embereket, gyalog útnak indították őket Csapról Bátyu felé, ahová estefelé érkeztek meg. Ott már igen fáradtak voltak. Egy üres házba zárták őket. Az otthonról magukkal vitt ennivalót ették, de innivalójuk nem volt, nem is adtak nekik, így az összegyűlt esővizet itták, ami egy dézsában állt a csatorna alatt.

Az egyik adatközlő állítása szerint másnap tehervagonokban vitték őket Beregszászba. Itt már több faluból voltak emberek. A téglásiakkal is itt találkoztak. Ötös sorokba rendezték az embereket, a téglagyár épületébe kialakított fürdőbe kisérték őket és mindenkit kopaszra nyírtak. Aztán a pénzügyőrség épületében egy újabb „rostáláson” estek át. Az otthoniak mentek utánuk, vitték a csehszlovák állampolgárságot, akinek volt. Így sikerült vagy húsz embernek, szürteinek és téglásinak kimenekülnie. Kiterelték őket és bezárták mögöttük az ajtót, többet nem törődtek velük. Ezek az emberek délelőtt indultak el gyalog haza, éjfél előtt már otthon voltak.

A többieket Beregszászból Szolyvára vitték. Akadtak néhányan, akik onnan jöttek haza. Valaki megszökött, másokat különböző okok miatt engedtek el. Az egyik idősebb férfi teljesen átfázott a hidegben, lába bedagadt a csizmába, nem vitték tovább. Alig tudott hazamenni. Igazán kigyógyulni betegségéből sohasem tudott, néhány év múlva meghalt. Egy másik szürtei lakost a katonák vertek meg, puskatussal ütötték. Őt is Szolyván hagyták, majd elengedték. Lehet, hogy az akkori szerencsétlenségének köszönhette életét.

Szolyváról a Szovjetunió belső területeire vitték az embereket (1–55. old.). Többen a vonatban pusztultak el, azokat csak kidobták a vagonokból.

Nagyapámat külön vitték el. Bejelenthették, hogy van a faluban egy német. Két NKVD-s tiszt jött és szólt a családnak, hogy el kell mennie. Mondták, ha megszökik, a családot viszik el. Így már hetekkel korábban értesültek mindenről. Elő kellett készíteni három öltözet ruhát, kabátot, három pár cipőt. Az egyik falusi ember vitte szekéren december végén Munkácsra. Onnan a Donec-medencébe, Nova Horlovkára, a 3. sz. Koksz- és vegyiüzembe került (…).

Több mint két év múlva, 1947 júniusában térhetett haza.

Az 1944-es elhurcolásoknak 11 áldozata volt Szürtén. Nevüket a református templom udvarán 1990 márciusában felállított emléktábla őrzi:

Ádám József

Balázs Bertalan

Balázs József

Demjén Sándor

Illár János

Iván János

Kovács Lajos

Nagy Sándor

Szaniszló Lajos

Tóth András

Varga Balázs

Az emberek, visszatekintve a múlt eseményeire, mai szemmel nézve, lehiggadva, azt mondják, azért vitték el őket, nehogy lázongások legyenek. Partizánharctól tartottak, mint ahogy ott volt.

1944 őszén nem Szürtéről vitték el a legtöbb embert, nem itt volt a legtöbb áldozat. Azt sem mondhatjuk, hogy többet szenvedtek volna a falu lakói, mint bármely más település lakosai. A félem, a bizalmatlanság, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság érzése, amely eluralkodott a községben, talán egészében véve jellemző volt mindazokra a helységekre, ahonnan elhurcolták a magyar és a német férfilakosságot.

A szürtei elhurcolás eseményeink ismerete talán hozzájárul annak a teljes összképnek a hiteles kialakításához, amely az 1944-es eseményeket, a magyar és a német lakosság polgári áldozatainak kálváriáját dolgozza fel.

Irodalom

Botlik József – Dupka György: Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918-1991. – Budapest-Szeged, 1991.

Botlik József – Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. – Ungvár-Budapest, 1993.

Egyetlen bűnük magyarságuk volt. Emlékkönyv a sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól (1944-1946). Szerk.: Dupka György – Ungvár- Budapest, 1993.

Grecsko, A. A.: A Kárpátokon át. – Budapest, 1977.

Ukrajna emlékkönyve. Kárpátontúli terület. – Ungvár, 1997.

vissza