GEREBEN ÁGNES (BUDAPEST)

IDEGEN ÁLLAMPOLGÁROK DEPORTÁLÁSA A SZOVJETUNIÓBAN
INTÉZMÉNYI ÉS IDEOLÓGIAI ELŐZMÉNYEK

Szovjet-Oroszország vezetése 1917 októberét követően kimondta a népek, nemzeti kisebbségek, általában minden etnikum egyenlőségét, és szigorú, egyebek mellett büntetőjogi felelősségre vonást helyezett kilátásba azok ellen, akik szóban vagy tettekben megsértik ezt az elvet. Ezzel párhuzamosan azonban már 1923-ban elhangzott a bolsevik párt XII. kongresszusán, hogy ha valamely nemzetiségnek nincs saját állami hagyománya, kizárólagosan birtokolt területe, akkor azt más régiókba lehet költöztetni. A gondolat Sztáliné volt, de a pártkongresszus résztvevőiben teljes elfogadásra lelt. Olyannyira, hogy a kongresszus határozataiba is bekerült. Nem csoda: az új rendszer par excellence megtorló voltának jegyében addigra már lezajlott az első szovjet korszakbeli tömeges deportálás, amelynek során a bolsevik párt 1919. január 4-i határozatával kitelepítették és kényszerlakhelyre száműzték a Tyerek menti kozákság több közösségét.

Ezt azután – mai ismereteink szerint – 17 teljes nép és etnikum, valamint 55 nép részletes deportálása követte. Még az 1920-as években a finneké, a koreaiaké, az aleutoké. 1936 decemberét követően -- amikor az új szovjet alkotmány törvénybe iktatta valamennyi nép, faj, nemzetiség egyenlőségét -- már javában folyt a nyugati határ mentén élő, ám egy párthatározatban “politikailag megbízhatatlannak” ítélt lengyel és német családok (összesen 45 000 ember) deportálása Kazahsztán karagandai területére. 1937 elejétől folyamatos csoportokban követték őket Kelet-Ukrajna német lakosai. Egy 1937. július 17-i kormányhatározat nyomán elvitték a Szovjetunió déli határa mentén, a Kaukázus és Közép-Ázsia 40 területéről Törökország közelében lakó kurdokat, a keleti határnál élő koreaikat. Utánuk egy sajátos “etnikumra” került sor: ezúttal nem a párt és nem is a kormány, hanem egy népbiztosság – a belügyi – adott utasítást “a szovjetellenes tevékenységet aktívan támogató trockisták és diverzánsok” deportálására.[1]

A népek kollektív bűnösségének jegyében 1941. augusztusában elrendelték a németek, 1943. október 14-én a karacsajok, 1943. december 27-én a kalmükök, 1944. január 31. csecsenek és az ingusok[2], 1944. február 26-án a balkárok, 1944. május 18-án a krími tatárok, 1944. július 31-én a Grúzia déli részén élő, eltörökösödött grúzok, a meszhek, 1944. szeptember 20-án a muzulmán örmények, a hemsilek deportálását. Az indoklás minden alkalommal az adott etnikum náci kollaboránsaira, illetve a szovjethatalommal szembeni fegyveres terrortámadásaira hivatkozott. Ilyen jelenségek, eltérő mértékben ugyan, de valamennyi etnikum esetében előfordultak (miként más náci megszállás alatt élő szovjet népek – 80 millió ember! – történetében is). A háború utáni újjáépítéstől milliárdokat elvonó akciósorozat valóságos oka azonban sokkal inkább az orosz gyarmatosítókkal és külön a szovjetrendszerrel szemben akkor már évtizedek óta megtörhetetlen, kegyetlen fegyveres ellenállás volt. Szerepet játszott benne az érintett, főleg muzulmán népek ideológiai (vallási) “elhajlása” és – a deportálás sújtotta területek elhelyezkedéséből kiviláglóan – az újabb világháborúra készülő Sztálin geopolitikai megfontolásai.

A kényszerlakhelyre szállított tömegeket általában előkészítetlen terep várta. A lakatlan vidékeken lukas tetejű barakkokban, bútor – így ágyak – nélküli, fűtetlen hodályokban helyezték el őket, ritkán érkező liszt- és krumpli szállítmányokra korlátozódó élelmiszerellátással, elemi higiénés feltételek nélkül. Nem csoda, hogy a politikai rendőrségnek a helyszínről küldött és napjainkban kötetszámra publikált jelentései éhínségekről, súlyos járványokról számolnak be. A téli időjárást jószerivel csak hírből ismerő délvidéki deportáltak meleg ruha és cipő nélkül kerültek a szokatlan klimatikus feltételek közé, és tömegesen pusztultak a krónikus élelmiszer- és gyógyszerhiány közepette; de például a fűtetlen, lelakatolt vagonokban hetekig tartó utazás után a krími tatárok 46 százaléka már meg se érkezett élve a deportálás helyére.

Az 1945 előtt kényszerlakhelyre szállított népcsoportok között különösen nagy volt a Ribbentrop–Molotov-paktum alapján megszállt balti államok polgárainak száma: ekkor, majd a háború után újra megtizedelték a litván, a lett és az észt értelmiséget, mint a nemzeti eszme letéteményesét. Erőszakkal a birodalom távoli, keleti végeire telepítették az 1940. július 6-án Romániának benyújtott szovjet diplomáciai jegyzék nyomán bekebelezett Besszarábia számos lakosát, és az 1940-es évek elején – egészen a szovjet és az emigráns lengyel kormánynak a Szovjetunió területén felállítandó lengyel hadseregről 1943. július 30-án kötött megállapodásáig – folyamatosan, több hullámban deportálták a lengyelek különböző csoportjait.

A második világháborúban aratott győzelem után Berlinből diadalmasan hazaérkező szovjet tisztek és katonák közül a határról egyenesen a gulágra mentek a győztes Szovjet Hadseregnek a korábban deportált népekhez tartozó harcosai. Ez lett a sorsa az eredetileg Törökországból elszármazott krími görögök és cigányok, a Fekete-tenger mellékén lakó bolgárok, a szovjethatalom ellen sokáig szervezett harcot folytató ottani örmények, valamint a kaukázusi darginok, az abazinok, a nogajok, a tavlinok, a tazok, a kumikok nagy részének és sok dagesztáninak (az ott élő 12 nép fiait együttesen nevezték így az iratokban). Deportálták Vlaszov tábornok náci kollaboráns hadseregének ki nem végzett katonáit, a hontalanok nagy részét és a világháború után a leningrádi területen élő finneket.

A vagonok azonban nem csak egyes etnikumok képviselőit vitték el otthonukból: a jehovistáktól, az adventistáktól és más vallási szekták tagjaitól a prostituáltakig számos társadalmi réteggel szemben alkalmazták ezt a büntetést. És akkor még nem szóltunk a hazájukba hazatérő volt szovjet hadifoglyokról, a gulág politikai foglyai számára az NKVD helyi képviselője által gyakran automatikusan újabb 5–8 évre meghosszabbított kényszermunkáról, valamint a szláv lakossággal szemben alkalmazott ilyen jellegű megtorlás többi esetéről.Témánk szempontjából fel kell figyelni arra, hogy 1939. szeptember 17-étól – amikor a Moszkvában alig egy hónappal korábban megkötött Molotov—Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjetunió többek között megszállta Kelet-Lengyelországot --, a Vörös Hadsereg és az alakulataival együtt az elfoglalt területekre érkező politikai rendőrség emberei megkezdték a helyi lakosság nemkívánt elemeinek deportálását.[3] Az akció átfogó aktuál- és főleg geopolitikai koncepcióját mutatja, hogy két nappal ezután Lavrentyij Berija belügyi népbiztos rendeletére megalakult a Hadifogoly- és Internáló Táborok Igazgatósága, az orosz kifejezés betűszava alapján a GUPVI. A Gulág-birodalommal párhuzamosan villámgyorsan növekvő új táborrendszer „fénykorában” 340 fő- és 4000 melléklágerből állt.

A „malenkij robot” jelensége szempontján kívül eső náci eljárásokkal párhuzamosan a szovjet hatóságok és a nevükben eljáró sokezres kontingens tagjai már ekkor – tehát nagyon korán! – hozzászoktak, hogy módjuk, lehetőségük, erejük van hatalmas tömegek kiemelésére életük megszokott közegéből. Ehhez ürügyet (az ő szempontjukból: okot) is találtak.

A „MALENKIJ ROBOT”, MINT A JÓVÁTÉTEL RÉSZE

Elsősorban azt az érvet, hogy a Szovjetunió oroszlánrészt vállalt az egész világot fenyegető „barna veszedelem” legyőzésében. 1944/1945 folyamán, amikor magyar embereket hazánk akkori és korábbi területéről „malenkij robotra” hurcoltak, a hivatalos szovjet adatok szerint 7 millió ember életét áldozta erre a harcra. (Nyikita Hruscsov 1956-ban 20 millióra, Mihail Gorbacsov 1986-ban 30 millióra módosította a számot.) A háború utáni lázas szovjet geopolitikai terjeszkedést kísérő propagandában a-Kreml gyakran hangoztatta a szovjet népgazdaságot ért iszonyú kár tényszámait. A hitleri megszállás alatt a Szovjetunióban a megszállók 1710 települést, 70 000 falut romboltak le. 25 millióan maradtak fedél nélkül, évekig földkunyókban, istállókban vegetálva.[4] A lebombázott, kirabolt gyárakban nem maradtak gépek, amelyeken dolgozni lehetett. A szovjet embereknek nem volt ruhájuk, s mint az 1946-ban milliós áldozatot követelő, részben mesterségesen keltett éhínség megmutatta, ennivalójuk sem.[5] A munkásszállásokon, diákkollégiumokban nem tudták pótolni a kitört ablakokat, ezért számos helyen elfagyott a vízvezeték. Tisztálkodási lehetőség hiányában Szovjetunió-szerte terjedtek a fertőző betegségek.

A valóban borzalmas veszteségekre, a súlyos helyzetre hivatkozva a szovjet hatóságok egyrészt kártérítés, kárpótlás, jóvátétel címén szabályosan végigrabolták a háborúban vesztes (sőt, nyertes) államokat. Európából négy évtájáról ezerszámra indultak a vasúti szerelvények, sőt a repülőgépek a szovjet városok felé a leszerelt gyárak gépeivel, az élőállattal (köztük a Közép-Ázsiába szánt 3000 tevével), a német találmányi hivatalok teljes adattárával. [6]

Politikailag, gazdaságilag, de a kül- és belföldi propaganda szempontjából és lélektanilag is e jóvátétel részét kellett hogy alkossa az idegen államok polgárainak a szovjet újjépítésben való részvétele.

A KÉNYSZERMIGRÁCIÓ SZOVJET GYAKORLATA

Az 1945 és 1947 között a „malenkij robot” jelszavával a történelmi Magyarországon lezajlott tömeges deportálások feltérképezéséhez érdemes számba venni más történelmi előzményeket is. 1939 szeptemberétől a lengyel, majd a baltikumi, illetve nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai területekről az e célból érkező alakulatok igen nagy számban elhurcolták

--a bal- jobboldali, nemzeti stb. politikai pártok prominens vezetőit és aktivistáit (a Moszkva-barát kommunisták kivételével)

--a leggazdagabb hírben álló kapitalistákat és földesurakat

--a papok egy részét valamennyi vallás képviselői közül, beleértve a Vörös Hadsereg katonáit a náci veszélytől őket megszabadító erőként lelkesen fogadó rabbikat, cionista vezetőket

--a véleményformáló értelmiség számos tagját, a tanítókat, orvosokat, ügyvédeket

Csak Lengyelországból a világháború alatt másfélmillió állampolgárt hurcoltak el a Szovjetunióba. Ezek egy részét a Szovjetunióban 1934-től működő rögtönítélő bíróságok (a politikai rendőrség és a párt képviselőiből álló „trojkák”) mintájára létrehozott bizottságok elé állították, és a Szovjetunió ritkán lakott keleti részeibe történő száműzetésre vagy a szovjet koncentrációs táborokban végzendő kényszermunkára ítélték. Más részüket minden hivatalos eljárás nélkül bevagonírozták. Ők is az „elítéltek” sorsára jutottak.[7]

Zárójelben jegyzem meg, hogy akadtak különleges esetek is, mint például a baloldali zsidó szakszervezeti mozgalmak két világhírű vezetője, Wiktor Alter és Henryk Erlich sorsa, akiket Sztálin fel akart használni a világ zsidóságának anyagi „mozgósítására”, s miután Lavrentyij Berija, a diktátor főhóhéra erről több ízben személyesen tárgyalt velük, elállt tervétől. A két nemzetközi tekintélyű politikus a mellettük szervezett hatalmas amerikai és európai rokonszenvtüntetések ellenére elpusztult a szovjet börtönökben.[8] Ilyen eset a „malenkij robotosok” között nem volt – a példa csak annak érzékeltetésére szolgál, hogy a nemzetközi közvélemény még egy ilyen esetben is teljesen tehetetlen volt az idegen állampolgárok önkényes Szovjetunióba hurcolásával szemben.

A mintegy másfélmillió deportált lengyel repatriálása egyébként egészen 1959-ig tartott, és – noha erre Moszkvát a háború utáni békeszerződések kötelezték – a Kreml mindent megtett a folyamat lassítására, illetve megakadályozására. Elsősorban azért, amit a Szovjetunióba hurcolt magyar túlélők egymástól függetlenül elmondanak: a szovjetrendszernek nem állt érdekében, hogy a hazatérők – különösen az amúgy is ingatag legitimitású „népi demokráciákban” – elmondják: hogyan élnek a szovjet emberek.

A SZOVJET ÁLLAMPOLGÁROK ELHURCOLÁSA IDEGEN ORSZÁGOKBÓL

            A „malenkij robot” történelmileg unikális jelenségét nem tárhatjuk fel anélkül, hogy utalnánk egy másik előzményre, amely a „malenkij robotra” vitt hatóságok döntéseit, a végrehajtók tevékenységét döntően meghatározta 1945—1947 során, a hazánk területén és azon kívül található magyarlakta területek lakosságával való bánásmódban.

Ez a másik előzmény a különböző időszakokban az 1922. decemberi Szovjetunió határain kívül rekedt vagy oda menekült, esetenként ott született egykori szovjet, illetve orosz állampolgárok erőszakos visszatoloncolása a Szovjetunióba. A XX. századi történelem e szégyenteljes aktusa a Hitler elleni háborúban szövetséges nagyhatalmak hallgatólagos hozzájárulásával történt. Amint az a témáról a brit levéltárakban zárolt, 1957-ben felszabadított iratokból kiderült, az amerikai és a brit vezetés pontosan tudja, hogy az érvényes nemzetközi szerződésekkel ellentétes módon szolgáltatják ki Moszkvának azokat az embereket, akik kijelentették, hogy nem kívánnak oda visszatérni (illetőleg azok, akik soha nem is éltek a Szovjetunióban és/vagy nem voltak szovjet állampolgárok) ott letelepedni.

Ez a mintegy 5 millióra becsült embertömeg a következő kategóriákból állt:

--a Vörös Hadsereg fogságba esett tisztjei és katonái, akik német, majd brit és más lágerekben töltött többéves rabságuk alatt semmiféle védelemben nem részesültek, mivel a Kreml következetesen megtagadta a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi konvenciók aláírását

--a náci német megszállás alatt a Szovjetunióból erőszakkal Németországba munkára hurcolt ún. Ostarbaiterek

--a szovjet megtorlások, a kolhozrendszer, a kötelező ateista propaganda elől a nyugati régiókból, illetve Észak-Kaukázusból tömegesen, csoportosan elmenekült emigránsok, így az asszonyokkal, gyerekekkel, állatokkal hurcolkodó kozákok és más etnikumok

--a Szovjetunióból, illetve jogelődjéből korábban saját akaratukból vagy kényszerből távozott nem-orosz és nem-szovjet állampolgárok, akik fegyverrel harcoltak a Vörös Hadsereg ellen.

Ezeket az embereket a nyugati hatalmak rendőri és katonai szervei segítségével a Vörös Hadseregben és annak nyomában működő SZMERS (a. m. „Halál a kémekre!”) alakulatai összefogták, vagonokba, illetve hajóra terelték, és a Szovjetunióba szállították.[9]

A nyugati hatalmak az áldozatok tömeges tiltakozása, egész családok kollektív öngyilkossága, a tiltakozás ezernyi jele ellenére tudomásul vették a hosszú hónapokon át a szovjet határoktól messze, szövetséges államokban folyó szovjet katonai akciót. Annak ellenére, hogy a brit és az amerikai szolgálatok ma már kutatható jelentéseiből a nyugati kormányok tudták, hogy a Szovjetunióba toloncoltakat érkezéskor megtizedelik, az agyonlövéseket követően pedig az életben maradottakat börtönbe, illetve koncentrációs tábori kényszermunkára küldik.

A Vörös Hadsereg Magyarországra, illetve magyarlakta területre érkezése idején tehát a Szmers már évek óta folyamatosan, büntetlenül, a Hitler-ellenes koalíció tagjai által tudomásul vett, sőt tevőlegesen segített és szankcionált módon végezte azt a tevékenységet, amely hazánk történelmében a társadalmi tudat mélyrétegeiben „malenkij robot” néven maradt fenn.

vissza