Szőke Domonkos

Kelet-Európa szovjet megszállása 1944-1947 között

Kelet-Európa, közte Magyarország megszállása nem 1944 őszén kezdődött. Maga a folyamat egyrészt szerves részét képezte annak a nagyhatalmi politikának, amely döntően orosz, amerikai és angol érdekeket tartott szem előtt, nevezetesen a Nyugat nem akart semmiféle kockázatot vállalni Kelet-Európáért, azért, hogy a nyugati érdekek sérüljenek. 1941 augusztusában megalakult az Atlanti Charta, elsődleges céljának természetesen nem a Szovjetunió érdekeinek védelmét tekintette, hanem azt tartotta szem előtt, hogy ha Németország mégis a Nyugat ellen fordulna, azt miképpen lehetne megúszni minél kevesebb áldozatvállalással. Mentségükre legyen mondva, az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum megtéveszthette őket, hiszen átmenetileg azt a látszatot keltette, hogy a két európai nagyhatalom a nyugati demokráciák kárára egyezett meg ellenük. Amerika európai kinyújtott karja Anglia volt, közelebbről Churchill. Az angol miniszterelnököt nem foglalkoztatta más, mint a brit-gyarmatbirodalom megmentése. Ennek a megvalósulásáért ő másként viselkedett és cselekedett. A diktátorok, Hitler és Sztálin otthon maradtak, s Churchill volt az utazó nagykövet. A világháború éveiben sokszor heteket-hónapokat hazájától távol töltött, s azt tekintette elsődleges feladatának, hogy Anglia győztesen kerüljön ki a háborúból, s hogy a gyarmatbirodalom együtt maradjon.

Az amerikai álláspont vitathatóbb. Folytatódott az első világháborús célkitűzés, meg kell, és meg lehet erősíteni Amerika vezető szerepét Európában az oroszok ellen. Noha azt is jegyezzük meg, valójában Kelet Európa sohasem érdekelte Amerikát.

Nem akarnék közvetlenül Magyarországról szólni, de jegyezzük meg, hogy az ország a szovjet elképzelésekben fontos szerepet töltött be. Ami lényeges, a Kelet-Európai országok nem azonos körülmények között kerültek ki a második világháborúból. Voltak győztesek, akik kezdetben áldozatai voltak a német terjeszkedésnek, s voltak vesztesek, amelyek mindvégig kitartottak a német szövetség mellett. Az áldozatok potenciálisan a nyugat szövetségeseinek tarthatták magukat, míg a csatlósok csak negatív bánásra számíthattak.

A második világháború történetében fordulatot jelentő esztendő talán az 1943-as évhez kötődik. Ezt a változást több, egyébként önmagában is jelentős tényező mellett, alapvetően két dolog jellemezte. A háború menetében bekövetkező katonai események, nevezetesen a keleti arcvonalon harcoló német csapatok sorozatos veresége, valamint a szövetséges hatalmak, katonai és diplomáciai síkon történő egyre szorosabb együttműködése, azt eredményezte, hogy a Kelet-Európai kis államok, közöttük is elsősorban Németország kisebb csatlósai lassan kezdik felismerni, a háború számukra kedvezőtlen fordulatot eredményezhet. Így Németország szövetségesei, Magyarország, Románia és Bulgária mindinkább arra kényszerültek, keressék a háborúból való kiválás lehetőségeit, amelyek biztosíthatják a háború utáni rendezés számukra kedvező megoldásait. Noha a gyors német vereségben bízó elvárások, legalábbis ekkor még korainak bizonyultak, ezen államok esetében a kiútkereső tapogatózások, a nyugati szövetségesek várható magatartásainak minél pontosabb kiismerése mindennaposakká váltak. A Kelet-európai kis államok helyzete azonban koránt sem volt azonos, még akkor sem, ha mint Románia, Magyarország, Bulgária és Finnország német szövetségben harcoltak, hiszen ezt jórészt befolyásolta az a körülmény, hogy német szövetséggel remélték területi igényeiket kielégíteni. Ugyanakkor más Kelet-európai országok, közöttük is elsődlegesen Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia erősen megszenvedték a háborút, hiszen a náci Németország területszerző igényeit, részben ezen államok feldarabolásával elégítette ki.

A Kelet-európai kis államok azonban nem szerepelhettek azonos súllyal és mértékkel sem a Szovjetunió, sem a nyugati szövetségesek előtt. Ez az ellentmondásos viszonyulás mindkét fél részéről egyaránt felmerült. A Szovjetunió – okulva történelmi tapasztalataiból – érthető megfontolásból arra törekedett, hogy nyugati határai mentén a háború után olyan rendszerek alakuljanak és kormányok tevékenykedjenek, amelyek nem ellenségesen viseltetnek a Szovjetunió iránt.  A Szovjetunió olyan koalíciós kormányzatok alakulását sürgette, amelyek – tanulva a közelmúlt tapasztalataiból -, szélesebb demokratikus összefogáson alapulnak, s egyben következetesen képviselik a társadalom radikális átalakulásának programját. De a Szovjetunió ugyanakkor tartózkodott attól, hogy a forradalom exportját szorgalmazza, s hogy olyan radikális átalakulási folyamatokat erősítsen fel, amelyek nem kívánt reakciót váltanának ki az említett országok polgári társadalmi rétegei között. A Kelet-európai országok közül a Szovjetunió számára, Lengyelország bírt legnagyobb jelentőséggel. Ezt igazolta az is, hogy Sztálin a szövetségesek háború alatti megbeszélésein többször hangsúlyozta, a Szovjetunió számára: „Lengyelország kérdése nemcsak becsületbeli kérdés, hanem biztonsági kérdés is, hiszen Lengyelországgal függnek össze a szovjet állam legfontosabb hadászati problémái.”

A szövetségesek nyugati államainak, Kelet-Európa kis államaihoz való viszonyulását szintén ellentmondásosság jellemezte. Az amerikai vezetés úgy látta, hogy a Szovjetunió biztonsága szempontjából Kelet-Európa legalább olyan fontos, mint pl. az USA számára Latin Amerika, s ezt az amerikai vezetésnek mindenképpen méltányolnia kell. Roosevelt természetesen nagyobb „megértést” tanúsított a szovjet érdekek iránt, mint a későbbiekben Truman elnök. Anglia számára ugyanakkor Kelet-Európa inkább politikailag jelentett többet, semmint stratégiailag. Lengyelország német megszállása után az angol ? hadat üzent Hitlernek, a Csehszlovák, Jugoszláv és a Lengyel emigrációs kormányok pedig London székhellyel működtek. Az angol vezetés élén Churchillel, mégis úgy ítélte meg, a Brit Birodalom érdekei inkább a Balkánhoz, közelebbről Görögországhoz, Törökországhoz kötődnek, s így a Kelet-európai rendezést jórészt átengedte az amerikai és a szovjet vezetésnek.

Igaz ugyan, hogy a háború befejezését követően még nem bomlott fel az antifasiszta koalíció, a szövetségesek együttműködésének körülményei azonban lényegesen módosultak. 1947-48-ig még továbbra is az együttműködés folytatására kínálkozott kedvezőbb lehetőség, de 1949-től kezdve, részben a Kelet-európai hatalmi struktúrában, részben a kínai forradalom győzelme hatására bekövetkezett erőeltolódások következtében, a viszonyok már inkább a konfrontációnak kedveztek. A Kelet-európai népi demokratikus átalakulás olyan erőeltolódást jelentett a hatalmi politikában, amely nagymértékben sietette az antifasiszta koalíció felbomlását. A Truman doktrínaként ismert amerikai állásfoglalás már számításba vette a Szovjetunióval szembeni katonai konfrontáció lehetőségét is.

De kanyarodjunk vissza a Kelet-európai kis államok háború végi magatartásainak rövid jellemzéséhez. Itt is természetesen két csoportot lehet elkülöníteni. Az egyik csoportot a német oldalon harcoló, a háborúból vesztesként kikerülő, vagy az utolsó pillanatban a háborúból sikeresen kiugró államok alkotják, míg a másikat az ún. győztes kisállamok.

A győztes oldalhoz tartozó államoknak, így Csehszlovákiának, Jugoszláviának és Lengyelországnak baráti volt ugyan a kapcsolata a szövetségesekhez, de a nemzetközi státuszuk ennek ellenére mégis nehezen rendeződött. Lengyelországban, az 1944 július 21-én felszabadított Lublinban a demokratikus erők kezdeményezésére megalakul a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (LNFB), amely azonban minden közösséget megtagadott a londoni emigrációs kormánnyal. A demokratikus erőknek a koalíciója Varsóban hamarosan ideiglenes kormánnyá alakult, amelyet a Szovjetunió maga részéről nyomban elismert. Anglia és az Egyesült Államok viszont nem fogadta el a lublini bizottságot és a londoni kormányt tekintette törvényesnek. A lengyel kérdésben végül a jaltai találkozón kompromisszum született. Roosevelt és Churchill elfogadták, hogy Lengyelország új határait keleten a Curzon-vonal mentén jelölték ki, Sztálin pedig hozzájárult ahhoz, hogy az ideiglenes kormányt a londoni emigráns kormány tagjaival bővítsék ki.

Jugoszlávia esetében a politikai problémák gyökere abból eredt, hogy a szövetségesek csupán a londoni kormányt fogadták el politikai partnernek, s a Titó vezette partizánmozgalmat csupán mint fegyveres akciót ismerték el. Végülis a szövetségesek segédletével és egyetértésével itt is kompromisszum született. A Titó vezette partizánmozgalom és a londoni emigráns kormány képviselőiből 1945 márciusában ideiglenes kormány alakult, s a szövetségesek készek voltak elismerni az új jugoszláv kormányt is.

Csehszlovákia esetében a szövetségesek viszonyulása zavartalanabb volt, hiszen a Benĕs vezette emigrációs kormány igyekezett a szövetségesek minden tagjával baráti viszonyt kialakítani. Így 1945 őszéig Prága, London és Washington kapcsolatában különösebb feszültségek nem jelentkeztek, noha az angol és amerikai körök, a kormányban részt vevő kommunista politikusok számát és befolyását túlzottnak tartották.

Természetesen a volt csatlósok háború végi és a háború befejezése utáni helyzete bonyolultabb volt. Bulgária, Magyarország és Románia 1949 őszéig, Magyarország pedig ezt követően német szövetségben harcolta végig a háborút, így a velük folytatott tárgyalások is bonyolultabb kérdéseket vetettek fel. Bonyolította a kapcsolatok rendezését az is, hogy ezen államok egymás irányába területi követelésekkel is felléptek, s a korábbi német szövetség motivációi között a területi igények kielégítésének szándéka is rejtőzött. Ez a körülmény befolyásolta többek között azt az ellentmondásos viszonyulást is, ahogyan ezen országok kormányzati körei a háborúból való kiválás lehetőségeit latolgatták, s ahogyan a szövetséges hatalmakkal a tárgyalásokat folytatták. Ez eredményezte a „nem megegyezni, hanem alkudozni” formulát, amelyet természetesen a szövetséges hatalmak sem vehettek mindig komolyan. A volt „csatlós országok” 1944 őszén és 1945 elején a velük kötött fegyverszüneti egyezmény keretein belül az antifasiszta szövetségesek ellenőrzése alá kerültek, s így addig, míg velük a békeszerződést nem kötötték meg, elveszítették szuverenitásuk egy részét. A békeszerződések aláírásáig, tehát lényegileg 1946 nyaráig, státuszuk rendezetlen maradt. A békeszerződések csupán kisebb területi kiigazításokat hagytak jóvá, lényegében a fegyverszüneti egyezmények előírásait parafálták. A legnagyobb vita, kétséget kizáróan Erdély kérdése volt. E kérdésben 1946 május 7-én született döntés, s a területet teljes egészében Romániának ítélték.

A fentiekben érintett jellemzők csupán rövid summázatát kívánták adni annak a folyamatnak, amely a Kelet-európai országokban a második világháború végén bekövetkezett. Ebben a korán sem ellentmondás nélküli helyzetben formálódott az az új hatalmi politikai rendszer, amelyet röviden népi demokratikus átalakulásnak szokás nevezni. A népi demokrácia olyan sajátos átmeneti hatalmai rendszer, amelyben a hatalom osztályjellegét a megosztottság jellemzi, a hatalom intézményszerű gyakorlásánál pedig egyaránt jelen vannak még a régi rend polgári intézményi keretei, de már olyan intézményi keretek is megtalálhatók, amelyek biztosítják a szélesebb néprétegek politikába való nagyobb beleszólási lehetőségeit is. A politikai küzdőtéren jelenlévő burzsoá pártok mellett egyre inkább nagyobb befolyást kapnak azok a tömegpártok, melyeknek társadalmi eredét a munkásosztály, a vele szövetséges paraszti és értelmiségi rétegek alkotják. A rendszer hatalmi jellegének kiépülésénél Kelet-Európában az 1944-45-ös esztendőkben, s az azt követő politikai átalakulásban, a népi demokráciáknak alapvetően két típusa formálódott ki. Az egyik típust a jugoszláv átalakulás jellemezte, ahol kezdetektől, részben az igen erős fegyveres partizán-mozgalom következtében, a kibontakozó politikai hatalmi rendszer már közelebb állt a proletárdiktatúrához, míg a másik típust az a többpártrendszerű demokratikus átalakulás jellemezte, ahol egyrészt a hatalomból még részesültek a régi rend németellenes, liberális beállítottságú képviselői, másrészt a tényleges politikai hatalmat azoknak a pártoknak a szövetsége tartotta a kezében, melyeknek népfrontszerű tömörülése visszanyúlt a háború időszakára, sőt a megelőző évekre is. Ehhez a második típushoz tartozott Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia.

1944 őszén és 1945 tavaszára első teendő az új demokratikus politikai hatalmi szerveknek a létrehozása volt. Ennek létrejöttét nemcsak a minden országban szinte elemi erővel kibontakozó és széles népi bázisra épülő politikai mozgalmak biztosították, hanem a demokratikus átalakulást és demokratikus jogok biztosítását a kapcsolatok rendezésénél előfeltételnek tekintették a szövetséges hatalmak is. A kormányok többségükben koalíciós alapon szerveződtek, összetételüket természetesen az adott ország belső erőviszonyai messzemenően befolyásolták. A miniszteri tárcák elosztása tükrözte ugyan a pártok erejét, de a paritásos alapon történő felosztás ellenére az egyes tárcák elosztásáért jelentékeny harc indult. Fontos szerep jutott a népi demokratikus folyamat kibontakozásában a parlamentnek is. Szerepük szinte országonként változott, attól függően, hogy milyen politikai tradíciókra támaszkodhatott. Nagyobb befolyása azon országokban érvényesült, ahol erősebbek voltak a polgári kormányzás tradíciói, mint például Csehszlovákiában, de a balkáni területeken, ahol alig volt polgári politikai előélet, természetesen kevésbé. A választójog korábban sohasem létező kiterjesztésével a parlamentek szociális összetétele is jelentékenyen átalakult. De nemcsak a parlament összetétele módosult jelentősen, hanem működési rendszere is átalakult. A népi demokrácia jellemzően – eltérően a hagyományos klasszikus polgári formáktól -, a végrehajtó kormányzati hatalom, a törvényhozás fölé került. Ez abból a sajátos helyzetből következett, hogy az átmeneti politikai viszonyok nem tették lehetővé a hatalmi pozíciók reális felosztását, s mindegyik párt arra törekedett, hogy nagyobb részt szerezzen, vagy tartson meg magának a politikai hatalomból. A közigazgatás, a hadsereg, a rendőrség és a belügyi intézmények vezető pozícióinak megszerzése adott leginkább vitára alkalmat. Fontos vonása továbbá a népi demokratikus rendszereknek, hogy a hatalmat a forradalom folyamatában a koalícióban részt vevő pártok egymás között megosztják. Sajátos szerep jut ebben a folyamatban az egyes pártoknak, hiszen a pártok nem csupán a politikai akarat kinyilatkoztatásának eszközei, hanem fontos elvárás az is, hogy az egyes társadalmi osztályok és rétegek érdekeinek képviseletét is magukra kell vállalniuk.

A második világháború után a Kelet-Európában szerveződő népfrontmozgalmaknak eltérő típusai alakultak ki. Mint ismeretes, a népfrontmozgalom stratégiai elveit a Komintern 1935 augusztusában tartott VII. kongresszusa dolgozta ki. A nagy világgazdasági válság elmúltával, s nem utolsó sorban a fasizmus előretörésével kapcsolatos stratégia kidolgozásával a Komintern az európai kommunista mozgalmak új helyzethez igazított tennivalóit kívánta összegezni. Ez az új taktika lehetőséget teremtett a munkáspártoknak arra, hogy a társadalmi haladás érdekeit szem előtt tartva, mindazon pártokkal koalíciót alkossanak, melyek érdekeltek a fasizmus elleni harcban. A közvetlen proletárdiktatúra elvének átmeneti feladása nagyobb mozgási teret engedett a kommunista pártoknak, s részben megszabadulván korábbi szektariánus vonásoktól, olyan feladatok elvégzésre is teret biztosított, mint például a társadalom demokratizálása, az agrárreform vállalása, s nem utolsó sorban az antifasiszta harcban való részvétel.

A második világháború után természetesen lényeges politikai változások következtek be. Ez természetesen kihatott a népfront stratégiai és taktikai vonalának újbóli átértékelésére is.

A második világháború után Kelet-Európában a népfrontnak két típusa, pontosabban két változata alakult ki, az ún. „egypártrendszerű” és a „többpártrendszerű” népfront.

Az „egypártrendszerű” népfront lényegében egy politikai tömegszervezet volt, amelyben kezdettől fogva a kommunista párt meghatározó szerepe érvényesült (kommunisták töltötték be az államhatalmi pozíciók döntő többségét), míg más pártok vagy egyáltalán nem léteztek, vagy csak formális szerepet játszottak. Tagjai voltak viszont a népfrontnak a társadalmi és tömegszervezetek (pl.: szakszervezetek), valamint az érdekszövetségek, sőt egyénileg is be lehetett lépni oda. A népfront ezen típusával találkozhattunk Jugoszláviában és Albániában.

A „többpártrendszerű” népfront ezzel szemben önálló, egymástól független politikai pártok koalíciója volt, amelyben a vallási pártoktól kezdve a parasztpártokon át a munkáspártokig, jellegüket, osztálybázisukat, ideológiai és politikai beállítottságukat, szervezettségüket, módszereiket és mentalitásukat tekintve, nagyon különböző politikai szervezetek és csoportok vettek részt, s amelyben a kommunista párt csak az egyik, bár kétségkívül a legfontosabb szereplő volt. A népfront eme típusának is sokféle változata létezett az érintett országokban, Bulgáriában, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában. A koalícióra lépett pártok száma, egymás közötti erőviszonyaik, a hatalomban való részesedésük mértéke függött az adott ország történeti hagyományaitól, a forradalmi erők helyzetétől, s a demokratikus átalakulás radikalizmusától.

A „többpártrendszerű” népfront 1944 és 1948 között három fejlődési szakaszon ment keresztül.

Az első szakaszra, amelyet a „széles” koalíció időszakának nevezünk, az a jellemző, hogy a népfrontban, s következésképpen a kormányban, a parlamentben, az államigazgatásban stb., valamennyi legálisan működő antifasiszta párt és csoportosulás részt vesz. A pártok reprezentatív politikai szervezetek, valódi társadalmi erőket és érdekeket képviselnek. A politikai pluralizmus sértetlen. A pártok és politikusok szabadon végezhetik tevékenységüket, szervezkedhetnek, lapokat adhatnak ki, viszonylag egyenrangúan élhetnek a szabadságjoggal. A pártok között harmónia és egyetértés van, s betartják a koalíciós játékszabályokat is. Jelentős társadalmi-gazdasági reformokat hajtanak végre, közöttük a földreformot és az első államosításokat; hozzálátnak az újjáépítéshez és az egyes országok gazdasági életének helyreállításához; folytatják a társadalom demokratikus átépítését.

Ez a „széles” koalíció országokként eltérő ideig tartott. Romániában és Bulgáriában már az 1945-ös év tavaszán lezárult, Lengyelországban azonban csak 1946 őszén. Magyarországon viszont csak 1947 kora nyarán. A pártszövetségeknek ez a széles körű formája legtovább Csehszlovákiában maradt fenn, s csak az 1948 februári fordulat vetett véget a fennállásának.

A „szűk” koalíció – a második szakasz – időszakában a népfrontban és a hatalomban már nem képviselteti magát az összes antifasiszta párt, hanem csak a baloldaliak, s a jobboldali elemektől megtisztult demokratikus pártok. A kormányzati hatalomban megnövekszik a munkáspártok, elsősorban a kommunista pártok befolyása. A polgári, paraszti és vallási politikai szervezetek, valamint a szociáldemokrata pártok jobb szárnya zömmel ellenzékbe vonulnak. A politikai harc főként a kormánykoalíció és a polgári ellenzék között bontakozik ki, de a koalíción belül is megbomlik az egység, s nézeteltérések, súrlódások keletkeznek a munkáspártok között is. A baloldal, az ellenzéki erőkkel szemben a hatalomért vívott harcban politikai eszközök mellett adminisztratív eszközöket is igénybe vesz. A politikai ellentétek kiéleződése miatt a fejlődés felgyorsul, belpolitikai válságok sorozata bonyolítja az újjáépítést, a gazdasági nehézségek felszámolását, s a demokratizálódás folyamatának további elmélyülését eredményezi.

Ez a periódus országonként szintén különböző ideig tartott: Bulgáriában és Romániában 1945 tavaszától 1947 nyaráig, Lengyelországban 1946 őszétől 1947 őszéig, Magyarországon pedig 1947 nyarától 1948 nyaráig. A polgári ellenzék viszonylag a legerősebben Romániában volt: gerincét az ún. „történelmi pártok”, a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt alkották. Bulgáriában 1945 nyarán N. Petkov, a Népi Földműves-szövetség vezérének irányításával kezdődött az ellenzéki szervezkedés, amelyhez csatlakozott a jobboldali szociáldemokrata párt, valamint a polgári arculatú Demokrata Párt. Lengyelországban, a Mikolajczyk vezette Lengyel Néppárt 1946 októberében lépett ki a kormánykoalícióból, s indított támadást a munkáspártok ellen. Mindazonáltal a polgári ellenzéki pártok a népi demokratikus erők politikai (de nem egyszer adminisztratív) nyomása további saját programtalanságuk következtében 1945-46 folyamán fokozatosan vesztettek tömegbefolyásukból is, a parlamenti választásokon sorozatos veszteségeket szenvedtek, 1947 nyarán, őszén összeütközésbe kerülve a népi demokratikus renddel, fokozatosan felszámolódtak. Manniut és Petkovot – államellenes szervezkedés vádjával – letartóztatták és bíróság elé állították (a bolgár parasztpolitikust ki is végezték), a Nemzeti Parasztpártot, a jobboldali Népi Földműves-szövetséget pedig betiltották, ill. feloszlatták. Mikolajczyk, 1947 októberében illegálisan elhagyta Lengyelországot. Ezzel a burzsoázia fő képviselői kiszorultak a politikai hatalomból.

A „többpártrendszerű” népfront fejlődésének harmadik szakaszát a pártkoalíciók „lebontása” képezte. S ez egyben a szovjet típusú monolitikus hatalmi rendszer megteremtését jelentette. A polgári erők képviselőinek hatalomból  történő kiszorítása végképp befejeződött.

Végezetül azt a kérdés mindenképpen fel kell tennünk, hogy Kelet-Európában az ún. népi demokratikus rendszereknek voltak-e hagyományai, történelmi gyökerei. Az egyértelműen kinyilvánított nem, a kérdést nem válaszolja meg. Az új hatalmi szisztéma kiépítésének kísérletét az adta, hogy a Moszkvából hazaengedett kommunista vezérkar, már akik túlélték az ottani tisztogatásokat, maguk is elfogadták azt a szovjet intenciót, hogy nem kell mindenáron hatalomra kerülni, a népfrontos megoldás fájdalom-mentesebb út a proletárdiktatúra megteremtéséhez. Magyarországi vonatkozásokban ez azt jelentette, nem kell mindenáron 1919-et csinálni, de több kommunista pártot is megfertőzött az a tévhit, hogy parlamenti választások útján is hatalomra kerülhetnek. Természetesen mindezek alól kivételt képezett Kárpátalja. A térségnek még csak esélye sem volt arra, hogy a szovjet hatalom ilyen „válaszút elé” állítsa. A szovjetek ebben az ügyben két irányba hadakoztak. A térséget a két világháború között Csehszlovákia birtokolta, amelynek két része a háborút maga is ellentétes szövetségben élte át. Magyarország viszont 1939 márciusában „visszahódította” Kárpátalját, s így annak visszavétele jogos a Szovjetunió számára.

Fogalmazzuk meg ugyanakkor azt a kérdést is, hogy az 1945 áprilisában megalakult ENSZ első hivatalos állásfoglalása az a nyilatkozat volt, amely a felszabadított Európáról szólt. Ez a dokumentum egyértelműen állást foglalt a tekintetben, hogy a felszabadított Európában választásokat kell tartani, felelősségre kell vonni a háborús bűnökért felelősöket, s a választásoknak megfelelően koalíciós kormányokat kell alakítani.

Roosevelt elnök tanácsadója, Harry Hopkins úgy fogalmazott a háború kezdetétől fogva, hogy Sztálint a szövetség politikai vonatkozásai kevésbé érdekelték, sokkal inkább a jövendő határok és a befolyási övezetek foglalkoztatták. Az amerikai elnök ugyanakkor az Atlanti Charta határozatait tartotta érvényesnek, s területi kérdésekről csak a háború után kívánt tárgyalni. Sztálin a maga részéről mindössze azt kívánta: a szövetségesek ismerjék el a Szovjetunió 1941-es határait.

A Szovjetunió a sztálingrádi győzelemmel a nemzetközi nagyhatalom szintjére emelkedett. Az amerikai katonai vezetés világosan látta, hogy a háború után Oroszországnak Európában vezető szerepe lesz. Jaltában derült ki, hogy az amerikai elképzelések a zűrzavaros kelet-európai helyzetre mennyire nem alkalmazhatók. Sztálin megvetően nyilatkozott Jaltában a kis államok szerepéről, ahogyan fogalmazott: a kis államoknak nincs joguk leülni a tárgyalóasztalhoz. A centrális kérdés természetesen Németország volt, amiben a szövetségesek nehezen tudtak megegyezni. Sztálin a francia és az olasz kommunistákat mérsékletre intette, így világrendezés helyett sajátos tervezetet tákoltak össze Kelet-Európáról.

A jaltai konferencia határozatai meglehetősen sajátosak voltak. Megerősítette a népeknek azt a jogát, hogy maguk választotta kormányzati formában éljenek. Ezt egyébként az Atlanti Charta is szavatolta. A három kormány garantálta: a felszabadított országok teremtsék meg belső békéjüket, foganatosítsanak intézkedéseket az ínséget szenvedő lakosság megsegítésére, tartsanak szabad választásokat és vezessenek be demokratikus reformokat. Döntöttek a szövetséges ellenőrző bizottságok felállításáról.

A Szovjetunió Jaltában fogalmazta meg Kelet-Európára nézve a népfront gondolat érvényességét. Ez a taktika valójában a politikai hatalom kézbentartását volt hivatva leplezni. Miközben a szovjet vezetés ezt tartotta a proletárdiktatúrára történő áttérés fájdalommentes útjának, a nemzeti keretekben tevékenykedő kommunista pártok úgy vélekedtek, hogy a politikai hatalmat választások útján is megszerezhetik.

Jalta bírálói ugyanakkor úgy fogalmaztak, hogy a nyugati szövetségesek túl nagy engedményt tettek a Szovjetuniónak. A szovjetek óriási szárazföldi jelenléte akkor a kompromisszumos megoldásnak teremtett kedvező feltételeket.

A háború európai befejezését követően, az elért katonai sikereknek megfelelően a Szovjetunió pozíciói erősödtek, s maguk a szövetségesek is érdekeltek voltak a viszony további fenntartásában, hiszen a háború befejezése Japán ellen még folyamatban volt, ahová szintén szovjet katonai segítséget reméltek.

A korszak nagy kihívása a háborús károk helyreállítása, az újjáépítés megszervezése volt, hiszen ez jelentősen befolyásolta jóvátételi kötelezettségek teljesítését. A potsdami rendezés lehetőséget teremtett arra, hogy a Szovjetuniónak „joga van” élő munkaerőt igénybe vennie a háborús károk helyreállításához. Ez volt a nevezetes „málenkíj robot”.

Ha most eltekintünk a politikai kényszerhelyzet diktálta körülményektől, a Kelet-európai diktatúrák meggyökereztetésétől, figyelembe kell venni azokat a társadalom-szerkezetbeli jellemzőket, amelyek a térség országait jellemezték. Ebben a vonatkozásban mindenek előtt az erősen túlélő feudális tekintélyelvű hagyományokra utalunk, valamint a demokratikus tradíciók hiányos voltára. A térségben a polgári átalakulást nem polgári erők vezették, hanem olyan rétegek, amelyek érdekeltek voltak bizonyos társadalmi privilégiumok megtartásában. A polgári átalakulás ugyanakkor kitermelt egy olyan középosztály-réteget, amely elfogadta a nemesi eredetű rétegek politikai uralmát, s annak kiszolgálása jelentékenyen csorbította, hogy a politikai erők színpadán önálló erőként lépjen fel. S ez a mellőzöttségi érzés gyakran fogékonnyá tette őket jobboldali eszmék iránt. Így az ún. felszabadulás után ezen középosztályi elemeket lehetett leginkább a fasizmusért felelőssé tehetők padjára ültetni, s a politikai szerepük társadalmi elitéléséhez megnyerni az alsóbb, zömmel paraszti származású rétegeket. A megtévesztés azt eredményezte, a kommunistáknak sikerült magukat, mint a társadalmi megújulás döntő és egyetlen bajnokaként feltüntetniük. A térség számára politikai értelemben valójában választási lehetőség nem volt. A szovjet katonai győzelem, a szövetségesek nagyarányú engedékenysége, s a hamarosan leeresztett vasfüggöny eredményezte azt, hogy csak egy szovjet mintájú, a nyugati liberális demokráciáktól jelentékeny eltérő hatalmi-uralmi formának a bevezetésére kínálkozott lehetőség.

Végül feltehetjük azt a kérdést: mi az igazi próbája a gyakorlatban alkalmazott parlamentáris rendszernek? Bármennyire is furcsának hangzik, nem a szabad választás, hanem az, hogy mennyiben érvényesül és tükröződik vissza a választók akarata a kormány és közhatalmat gyakorló intézmények személyi összetételében! A történelmi tények ebben a vonatkozásban azt tanúsítják, döntően politikai akarat érvényesült, azzal a szinte tragikomikus szituációval, s szovjet vezetésnek kellett mérsékletre utasítania a magyar kommunistákat, ne siessenek a hatalom gyors megragadásával. A népi demokrácia hosszabb, de biztosabb, zökkenő mentesebb utat biztosít a proletárdiktatúrás fordulat megvalósításához. A Magyarországnak és Kelet-Európának felkínált nyugati szövetség, pontosabban segítség mindig is meglehetősen ellentmondásos volt. Ennek legkiváltóbb oka az a körülmény volt, hogy a térségre a két világháború között olyan nagyhatalmi túlsúly telepedett, Németország részéről Kelet-Európára, s a Szovjetunó részéről a Baltikumra, hogy azt a nyugat nehezen tudta ellensúlyozni, s másrészt a térség nehezen adta tanújelét annak, hogy hatékony német-ellenes politikát tud folytatni. A nyugat cserbenhagyásos politikáját Kelet-Európa modern története folyamán nem először ismét megtapasztalta.

De említsünk meg egyéb körülményeket is. Európa sorsáról nagyhatalmak sajátosan gondolkodtak. Az USA úgy vélekedett, hogy az ENSZ töltse be a világkormány szerepét, akkor és ott avatkozzon be, amikor erre szükség van. Anglia úgy ítélte meg, hogy a szituáció némileg hasonlít a Napóleont legyőző nagyhatalmak helyzetéhez. A győzteseknek, vélte Churchill joguk van Európában olyan politikai határokat húzni, amelyek szavatolják az ő nagyhatalmi pozícióikat. Sztálin látszólag mind az amerikai, mind az angol álláspontot elfogadta. Ő döntően a kivárás taktikáját alkalmazta, s nem utolsósorban az a körülmény döntött, hogy egészen az Elbáig felszabadító és „megszálló” jelleggel öt millió szovjet katona tartózkodott. Ilyen körülmények között Kelet-Európa kis államainak szuverenitásában gondolkodni merő illúzió volt.

Fogalmazzuk meg egyértelműen: Kelet-Európa megszállása nem 1945 nyarán következett be. A bűnbak-keresés szálai ugyan visszanyúlnak 1945-höz, de a Politikai Tájékoztató Iroda megalakulása, 1947 szeptemberre, döntő fordulatot jelentett a térség történetében. Sztálin szinte egyetlen tollvonással leállította a népi demokratikus korszakot. Zsdanov előadói beszédében, a jelenlevők legnagyobb megdöbbenésére megfogalmazta: az antifasiszta hatalmak közötti együttműködés a végéhez közeledik, a világ két részre szakad. Létezik egy amerikai vezetésű antidemokratikus imperialista, s vele szemben szerveződőben van egy antiimperialista szovjet blokk. A szovjet zónába tartozó országok külön útjai lezárultak, fel kell gyorsítani a szocialista – proletárdiktatúrás fordulat átállási menetét. A leglényegesebb változást az jelentette, hogy a parlamentáris demokrácia gyakorlatát, mint „burzsoá csökevényt” fel kell számolni! A sziléziai pártüdülőbe összecsődített pártfunkcionáriusok maguk is zavarban voltak. Csak a későbbi események tükrében vált érthetővé, hogy a szovjet vezetés ekkor tett kísérletet arra, hogy Titót és az általa vezetett Jugoszláviát „meggyőzze”: nincs két központú irányítású szocializmus, csak Moszkva töltheti be ezt a szerepet.

Némi elnagyolt közelítéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy Kelet-Európa igazi szovjetizálása valójában nem is 1945-tel, hanem 1947-tel indult.

A történész összegzése ma sem lehet végleges. Még akkor sem, ha tudja, hogy az akkor kezdődő folyamatok az 1990-es évek környékén új fejezethez érkeztek. A történész számára még a múlt ismerete sem biztos. A jövőnek meg mindig adósai vagyunk. Megélt és megszerzett ismereteivel mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy azokkal miként sáfárkodik. A dolgok megértéséhez a történész elemzése mégsem nélkülözhető!

Felhasznált irodalom

1.        Berend T. Iván: Terelőúton Közép- és Kelet-Európa 1944-1990. Budapest, Vince Kiadó, 1999.

2.                  Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története I. - II. k.

Magvető Kiadó, Budapest, 1991.

3.                  Vida István: Koalíció és pártharcok 1944-1948.

Budapest, 1986.

4.                  Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája

1945-1950.

Budapest, 1988.

5.        Földesi Margit: A Szövetséges Ellenőrző Bizottság
Magyarországon 1945-1947. Budapest, 1995.

6.                  Charles Gati: Magyarország a Kreml árnyékában.
Budapest, 1990.

7.        Nehéz esztendők krónikája 1949-1953.

Dok. Összeállította Föglein G. Szakács Sándor, Budapest, 1986.

8.                  Churchill, Winston: A második világháború I.-II. k.

Budapest, Európa Kiadó 1989.

9.                  Dilas, Milován: Találkozások Sztálinnal

Budapest, Magvető Kiadó, 1989.

10.              Deutscher, Isaac: Sztálin politikai életrajz

Budapest, Európa Kiadó, 1990.

11.              Hegedűs András: A történelem és a hatalom igézetében

Budapest, Kossuth Kiadó, 1988.

12.              Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek

Budapest, Szikra Kiadó, 1952.

13.      Szabó Bálint: Népi demokrácia és forradalom elmélet

Budapest, Kossuth Kiadó, 1974.

14.           Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei

Budapest, Európa Kiadó, 1992.

15.              Szekfü Gyula: Forradalom után
Cserépfalvi Kiadó 1948.

vissza