Mélyinterjú az 1944-es elhurcolás feltárásához

         I. Személy adatai:

    Név: K. J. S.

    Születési helye: Kismuzsaly

    Születési ideje: 1923. augusztus 18.

    Jelenlegi foglalkozása: nyugdíjas

    Nemzetisége: magyar

    Vallása: református

    Családi állapota (gyermekeinek száma): nős, 3 (1 fiú, 2 lány)

         II. Az elhurcolt körülményei:

    —Kérdező: Hol lakott J. bácsi abban az időben, amikor elhurcolták?

    —K. J.: Abban az időben sógoromnál laktam Jánosiban.

    —Kérdező: Milyen volt a családi helyzete elhurcolásának idején?

    —K. J.: Árván nőttem, én a testvéremnél voltam, nem az apai lakásban nőttem. Munkának kellett élni. Mintha fogadott gyerek lettem volna.

    —Kérdező: Volt-e gyereke abban az időben, amikor elhurcolták? Ha igen, hány gyereke volt?

    —K. J.: Nem, nőtlen voltam.

    —Kérdező: Elhurcolásának idején mi volt a foglalkozása?

    —K. J.: Napszámos voltam.

    —Kérdező: Tagja volt-e valamilyen pártnak? Ha igen, milyen pártnak volt a tagja?

    —K. J.: Nem voltam semminek.

    —Kérdező: Mikor vitték el?

    —K. J.: 1944. november. Már pontos dátumot nem tudok mondani. Legyen 10-11-edike körül. November, mondjuk, legyen 10-e. A harmadik tránszportban vittek el.

    —Kérdező:  Hová vitték?

    —K. J.: Tudni nem tudtam, hogy hova visznek, három napi munkára—mondták. A három napból lett három év.

    —Kérdező: Közölték-e J. bácsiékkal, hogy hová viszik? Ha nem, az útvonal alapján tudta-e, hogy hová vitték?

    —K. J.: Hát, tudni tudom, hogy hova vittek, de nem mondták, hogy hová visznek, nem mondták. Mert, tudja, arról volt szó, hogy három napi munkára. Hát, a gyűjtőláger Szolyva volt. És Beregszászból, Beregszászba kellett menni jelentkezni a Bocskor utcára az Állami Iskolába. Ott volt a jelentkezés-idő, és onnan vittek a postához. Éjszakára ott aludtunk meg, és onnan indultunk útra — 3000 ember.

    —Kérdező: És milyen volt az útvonal, arra tetszik emlékezni?

    —K. J.: Az útvonal? Hát, az útvonal nagyon nehéz volt, jányom. Mert megvoltunk szokva, az útvonal, hogy, arra hogy hát majdnem minden, minden reggel megmosakodott az ember. És mikor kiindultunk, már előtte való nap még inni sem kaptunk vizet. Nemhogy az útvonal olyan legyen, hogy hát na, most tudjuk, most ide megyünk, hű, reggeliztünk, megmosakodtunk, és frissebbek legyünk, de a víz el volt zárva. Képzeld, itt, Jánosiban a régi cigányoknál volt a pihenő. De, te, megmondjam őszintén, hát, de hiba, nem hiba, bánomén, lesz belőle, vagy nem lesz, de itt a régi cigány kunyhóknál a faluvégen Kati néni háza mellett volt, te nem tudod, de anyuék fogják tudni. És oda lementünk pihenni. Az oroszok körbejártak, kinek milyen lábbelit láttak, kinek milyen jó kaját láttak, a jó kajából is elvettek, hát nem mindegy, és a jó lábbelit is lehúzták és kicserélték. Megpihentünk és tovább útnak indultunk.

    —Kérdező: És merre, nem tetszik tudni városokat?

    —K. J.: Munkácsnak mentünk. Itt, ugyi, a falvakon mentünk, ugyi: Gát, majd utána oszt jött Munkács, mely körül meg, de Alsó-Kerepec, vagy mit tudom én, mék falu van itt, Munkács előtt, Munkács jön csak, igen. És ottan, Munkácson mentünk, majd megszállásoltunk a téglagyárban. Legelső az volt akkor, emlékszem. És ott megszállásoltunk. A tarpaiak felgyújtották a szárítót, majd melegedtünk, oszt ottan nagyon sokan szöktek is meg. De akit elfogtak, hát, nem kívánom még a megölő ellenségemnek sem, hogy milyen áldást adtak annak, hogy összetörték.

    —Kérdező: És Munkács után  hová mentek?

    —K. J.: Munkács után Szolyvára. Szolyván volt a gyűjtő láger. Ott, mit mondjak, hát, november—december, valameddig, 1-2 hetet voltunk. Ott leöltöztettek. Mondjuk, megyen kifele egy csoport, és az olyan semmilyen ruhában volt, gyenge öltöny volt. És aki bennmaradt a lágerben, levették a jó ruhát, azokat felöltöztették, mert azoknak jó ruhában kellett kimenni. A többiek bennmaradtak. Na, amikor miránk került a sor, jött egy szőlősi zsidó és mondta, na, emberek, ki jelentkezik önként, megyünk Bátyú—Csap lomtakarítására, és ha Isten segít, tán Karácsonyig tán haza is térünk, vagy újévre. Jaj, el tudod képzelni, mennyien jelentkeztünk. Ebben benne voltak öregek, fiatalok, meg betegek. Na oszt, ebből kiválogattak egy csapatot, kétezret vagy háromezret. De amikor láttuk, hogy hát nem arra az útra tértünk, Galambosnak indítottak kifelé minket, Galambosnak tértünk, és onnan keresztül-kasul. Ott megszállásoltunk egy erdészlakban. Három részes szoba volt. De mielőtt kifelé mentünk innen, megjöttek a csomagok. Voltak olyanok, akik már csomagot kaptak, érted? A szülők hoztak. Hát, nekem nem jött csomagom. Majd aztán Turkánra mentünk, onnan meg Noviszamborszkig, onnan meg tovább. De ahová mentünk, mindenütt volt szállás. De pontosan meg nem mondom neked, hogy hol. Hát, gyalog mentünk, el lehet képzelni, fegyelem alatt, nincs semmi, no, és mikor elértünk, osztán, Sztáriszamborszk, utána Noviszamborszk. Noviszamborszkban, osztán kaptunk vagont. Már akkor szédelegtünk.

    —Lánya, P. E.: De mitől? Azt tessék mondani?

    —K. J.: Az éhségtől, mitől! A szomjúságtól és az éhségtől. No, aztán, bevagonozódtunk. És akkor minden egyes vagonban úgy kelletett állni, lefokozták a népet, kinek milye van, kés van, mindent elszedtek tőlünk. Addig nem fértünk a vagonban, de mikor aztán bejött azzal a fadarabbal, hát, a fele üresen maradt.

    —Kérdező: És utána mi volt az útvonal?

    —K. J.: A bevagonozódás után, hát, el tudod képzelni, kivittek minket északra, egészen az Uralba. De nem folyamatosan mentünk, nem mindennap ment a vonat. Akkor háború volt, nem lehetett csudálkozni, mert a katonákat szállították. Minket akkor vittek, ha üres volt a vágány. No, aztán kivittek minket egészen Nyizsnyijtogirig, meg Nyevijánszk volt, osztán, a végső állomás.

    —Kérdező: Hogyan zajlott helyben a toborzás?

    —K. J.: Hát, jányom, a toborzás, ha megfogom mondani, jött a toborzó, nem is kopogtatott, hanem megrugta az ajtót, azt mondja: "hajja, az a lingár itthon van? Holnap jelentkezni, mert ha nem, kutyavilág!"

    —Lánya: És miért nevezték aput lingárnak?

    —K. J.: Hát, mert nem saját gyermek voltam.

    —Lánya: Csak azért? Nem azért, hogy dobolt, kisdobos volt?

    —K. J.: Hát ide hallgass! Az különjáró volt, én a községet szolgáltam, nem arra, hogy "köpjem" őket, ahhoz neki semmi köze nem volt.

    —Kérdező: És akkor azt mondták, hogy másnap jelentkezni kell?

    —K. J.: Igen, reggel menni kell jelentkezni a Bocskor utcára az 5-ös számú iskolába. Na, ott le kellett jelentkezni, jányom.

    —Kérdező: Alkalmaztak-e erőszakot a toborzás alatt? Az út során? A lágerben?

    —K. J.: Hogyne erőszakolták vóna, hogyne. Hát, másképp nem is mentünk volna, ha nem erőszakoltak vón. Jaj, az 5-ös iskolában, amikor bementem, épp azt akarom mondani, éppen abba az iskolába jártam tanulni, ameddig apámnál vótam , ameddig Beregszászban laktunk, oda jártam iskolába. Abba az osztályba kerültem be, ahová bevittek. Bementem egy ilyen szobába, tiszta vér volt a fal ott. Na, gondolkozz ember, mit éreztem én akkor! Behajítottak. Majd, Ardóban a Vérke partján mentünk, és aki jobbra-balra akart menni, majdnem lelőtték. Nem hagyták, hogy igyunk, vigyünk inni, meg ennivalót. M. néni próbált ennie adni, de úgy meglökte a katona, hogy majdnem sáncba esett. Tartani kellett a távolságot.

    —Lánya: És az 5-ös iskolában mit mondtak apunak, amikor bement?

    —K. J.: Az 5-ös iskolában, mit mondjak neked, jányom, L. I. volt, aki a kapus vót. Majdnem szomszédunk volt. Mondom neki: "J.!" Azt mondja erre: "Semmi J. Tessék be fele menni!" Bementünk. Megint csak azt mondja, hogy hányban születtem, hogy hívnak, katona voltam-e…

    —Kérdező: Akkor nem mondták, hogy miért?

    —K. J.: Csak menni kellett, három napra. Nem mondták az iskolában, hogy miért, vagy meddig, vagy hova, csak be kellett jelentkezni. Onnan, osztán, másnap irányítottak minket tovább.

    —Kérdező: Voltak-e más nemzetiségűek is Önökkel?

    —K. J.: Vótak. Németek, románok, vót lengyel, ezek a székelyek.

    —Kérdező: Érezte-e J. bácsi hátrányát magyarságának?

    —K. J.: Hát, jányom, arra később került sor. Ott, osztán, kezdték a népet osztályozni. Ott voltak katonák, ki-milyen. És akkor erőszakkal rá fele mondták az emberre, hogy csendőr volt. És én még csak besoros voltam. Kettőnket nem vittek katonának, P. P. meg engem. És mondták, hogy igenis csendőr voltam. Hát, ezzel vádoltak, oszt bennünköt, pedig mi civilek voltunk. Hát, a hátránya, jányom, az volt, hogy nem értettem a beszédet, nem tudtam oroszul. Nekünk, civileknek, még élni sem lehetett. Csak amit a katonáktu hallottunk, "bisztréj!", meg ilyeneket lehetett hallani, meg ahogy besorakoztattak minket. Fegyelem alatt voltunk. 21 nap volt a karantén a lágerben. Osztán, 21 nap után vittek minket ki munkára. Na, oszt, kategória szerint, volt orvosi kategóriázás — ez Nevijánszkban volt. Menni kellett, hisz volt ott egy szoba, de nem vizsgáltak ott annyira, azt csinálták, hogy például fordulj hátra, bele csípett a farába, aztán azt mondta: "eridj!". A másiknak azt mondta: "ez már második!". Meg vót még harmadik kategóriás, meg hókás is vót. Osztán, ugyi, osztályozták a népet. Az első osztályokat külön barakkba vitték, a másodikot, hát, oszt megint.

    —Kérdező: És tettek-e különbséget a magyarok és az oroszok között?

    —K. J.: Jaj, bocsánat, látod, jányom!? Még ukránok is vótak. Nekik másképp ment. Nekik jobb volt a kajájuk. Azok olyanok voltak, mint hajdan G. volt. Vótak nekik nagy pocakjuk. De velük is kitoltak, de a kajájuk nekik más volt.

    —Kérdező: A hatóságok indokolták-e valamivel, miért viszik az embereket? Ha igen, mivel?

    —K. J.: Hát, hallgass ide, jányom! Éngemet, eztet nem derítették fel, hogy mienk. Csak azzal hogyisjákoltak bennünköt, hogy csendőrök vótunk. Nem hitték, hogy civilek vótak. Hanem azt mondja, hogy ez mind katonai fogoly. Nem tudták azt, hát, ez nem egy cég vót, jányom, hogy mondjuk, van egy cég, oszt, most felvesz ennyi embereket. Hanem, azt hitték, hogy mindez a frontról jött befele, oszt elfogták.

    —Kérdező: És ott kaptak másik ruhát?

    —K. J.: Jaj, jányom! Dehogy adtak.

    —Kérdező: Mindenkinek egyforma ruhája volt?

    —K. J.: Nem. Hanem, amikor odamentünk, ez volt a legnagyobb probléma. Leöltöztettek alsóneműre bennünköt. Na, oszt a fürdőre kellett menni. Nos, csak most példát mondok: énrólam levették a ruhát, terólad is levették a ruhát, oszt vitték a fertőtlenítőbe, érted? Mert tetvesek voltunk. És akkor, mikor letürölték, akkor a ruha már ki lett fertőtlenítve. Így csinálták meg oszt a nagy bajt az oroszok. Most képzeld el! Jövünk kifele, hát, ugyi, vegyük sorba, vagy mit tudom én, hogy kelletett. Énrám rám adták Kigyóson a brigadérosnak, T. E., egy nagy darab embernek a ruháját, csizmáját Ő meg kapott egy rosszat. Nem a saját ruhánkat kaptuk vissza. Mindegy volt azoknak, csak rongyot adjanak az emberre. Na, oszt azt mondja nekem ez amikor: "Hát, J., ez a csizma az enyém!" Én meg mondtam: "Most már az enyém". Dehogy adtam vissza. Hát, oszt már ebből megcsinálták a haragot. Hát nekem is volt azelőtt jó kis ruhám, nem azt mondom, hogy nem vót. Mentem vóna kérni mástól a ruhát?

    —Kérdező: Mennyi időt töltött a lágerben?

    —K. J.: A lágerben kerek három évet voltam, jányom.

    —Kérdező: Mindig ugyanabban a lágerben volt? Ha nem, hol volt még?

    —K. J.: Szolyváról kimentünk mi, mondom neked, Nyevijánszkba. Nem tudom én, hogy Nyizsnyirtogir oblászty vagy pedig Szverdlovszká oblászty. Abban letöltöttünk egy szűk évet. Akkor ennek a lágernek volt egy felettese: Tagir. Oda vittek. Az volt a lágerünknek a főláger. Mert egy fiókláger, amékben addig voltunk. Onnan osztán jelentkezni kellett nem sok idő múlva a 24-es kolhozba. Ebbe volt román, magyar. Hát, oszt úgy mentünk ki a 24-es kolhozba. Hát, de ott olyan más volt már. Ott volt egy orosz félszemű, Szmolenszknek hívták, ő vezetett minket, vagyis elől mentünk, ű meg utánunk. Majd ott a 24-es lágerben kellett nekünk kaszálni, stb.

    —Kérdező: Melyik láger milyen volt? Volt a fiók- és a főláger között különbség?

    —K. J.: Hát, jányom, tudod, itt olyan különbség volt, hogy: a láger először mind egyforma láger volt. Majd, később osztán, a második évben a lágerben már meg kezdett javulni az öltözetek. Akkor már kaptunk pufályka ruhát, subát, és lábbeleit, vájlenkit, és téli sapkát, hósapkát. Úgyhogy, nem lehetett megfázni. Ez már osztán a későbbiekben, a második évben volt. És amikor mentünk kifele, ilyen 40-45 fokos hidegbe dolgozni, az orvos kinn állott a kapuban, oszt megnézte a lábbelit, meg a kesztyűt is, hogy milyen. Hát, osztán, később már jobb volt a helyzet, de eleinte nem volt becsület.

    —Kérdező: Mit csináltak J. bácsiék a lágerben, mikor nem dolgoztak?

    —K. J.: Hát, mit mondjak, jányom!? Egy nap volt egy héten, egy volt csak.. Nagytakarítás — ezt oszt mindig meg kelletett tenni. Mindenkinek volt kaparó, és a padlót minden reggel fel kellett mindenkinek egy bizonyos részig kaparni, és tisztán tartani.

    —Kérdező: Mondjon el egy napját!

    —K. J.: Hát, reggel, mit mondjak neked, jányom, ki kellett állni. De ott két órával később van, vagy korábban? Ott nem is Moszkva szerint jár az óra, hanem még azon felül is két óra hossza. Hát, oszt fel kellett nekünk kelni reggel hat óra-hét órakor. Már, oszt nyolcra, hétre, fél nyolcra munkába kellett állni nekünk. Oszt sürvedésik dolgoztunk.

    —Kérdező: Reggel—-ebéd—vacsora volt?

    —K. J.: Hát hogy volt. Reggel addig ki sem indultunk. Reggelikor ki kellett menni, azért is keltünk korábban. Megreggeliztünk, utána sorakozó, munkába. Kapunál sort állni, megszámolták, hány ember van. Az emberekért a katona felelt. Ott, a munkában, ha megcsináltuk a normát, kaptunk ebédet. Én például eszterga padnál dolgoztam. Aknát kellett csinálnom. Ha megcsináltam a normát—110 volt nekem—, 120 százalékra jött ez ki nekem, akkor kaptam ebédet, öt deci főzeléket, meg ilyen, két ujjnyi halat. Ennyi volt a norma. De ha nem csináltam meg a procentet, a 120 százalékot, akkor nem kaptam semmit.

    —Kérdező: És délután tovább folyatódott a munka?

    —K. J.: Délután tovább folytatódott estig a munka. Osztán, el tudod képzelni, mikor mentünk az égetőhöz. Az akna olyan piros volt, mint a vér. Oda le kellett a csilére kellett rápakolni azt a bizonyos 120-at, de le is kellet azt szedni. De nem kézzel, hanem fogóval, mert hát, tiszta tűz volt. Nagyon kellett vigyázni, óvatoson, nem kapdosva. Így is, hiába nem kapdosott az ember, a kés kifelé, kitört, jött a cselédje, oszt szemközt köpött, az volt, az, egy brigadéros. Mondjuk, 4, 4-5 gépnek ő volt a brigadérosa. "Hogy tört ki a kés?", "hát, én honnan tudjam, hogy tört ki?".

    —Kérdező: És mindig ilyen munkája volt J. bácsinak?

    —K. J.: nem mindig, kategóriázás szerint. Ha már második osztályban voltam, akkor már nem abban a vasgyárban voltam, akkor már…

    —Kérdező: Mi különböztette meg, hogy ki melyik osztályba került? A teljesítmény?

    —K. J.: Nem. Ne úgy, értsétek, jányom! Mit mondja neked, az első osztályba az, aki erősebb volt. A második kategóriások már gyengébbek voltak.

    —Lánya: És apu hányadik kategóriás volt?

    —K. J.: Hát, első meg második, általában.

    —Kérdező: Hány kilós tetszett lenni?

    —K. J.: Hát, vótam tán vagy negyven kiló, mit tudom én?!

    —Kérdező: És most?

    —K. J.: Hát, vagy hatvanöt. Akkor még, el tudod képzelni!

    —Lánya: Öregségére nagyon-nagyon fázós.

    —Kérdező: Este meddig tartott a munka?

    —K. J.: Este mindig öt óráig. Aztán haza mentünk. Haza is kellett, hogy menjünk, egy jó fél óra, meg még több is, akkor felmentünk az osztályra, vagyis a barakkba, ott meg osztán számolták, hogy melyik brigád mikor menjen vacsorázni. Megvacsoráztunk. Le kellett öltözni., vájlinkit bevinni a szárítóba, hogy hadd száradjon ki reggelre, reggelre száraz legyen, és akkor le kellett pihenni.

    —Kérdező: És mindennap ez volt a munka?

    —K. J.: Nem, jányom! Mondom, kategória szerint. Na, mondjuk, voltam olyan, hogy éjjeli munkás is voltam. Ez már a harmadik kategóriában történt, a harmadik osztályban. Például éjszakára kellett menni. Hogy mondják? "Hojckumendó", a német mondja így, hogy "hojckumendó". Na, osztán, a fabrigádban dolgoztunk. Három autó indult éjjel az erdőbe. Arra kellett egy brigád embernek, a három autóra, hogy megpakoljuk fával. Hát, mit mondja, vótunk 25-en, ennyi embert vittünk magunkkal. Majd éccaka hazamentünk, ha a katona nem vót, akkor meg kaptunk egy zsupát, egy meleg zsupát is, ha meg nem, akkor takarodjunk a helyünkre.

    —Kérdező: Milyen körülmények között éltek? Milyen helyen, hányan aludtak egy barakkban?

    —K. J.: Jaj, barakkban, jányom, egy barakkban, biztosan, aludtunk vagy háromszázan. Semmi bútor nem volt. Vaságy volt—mindenkinek—két emeletes, szóval, egy alsó, meg egy felső. Ott bútor, csak tudod, mi volt? Csak téglakályha volt csak a szobában.

    —Kérdező: És mivel tetszettek tüzelni?

    —K. J.: Nem mi, nekünk tüzeltek, civilek-e vagy kik, nem tudom!? De az annyit ért, mint egy…

    —Kérdező: Reggel — este számolták J. bácsiékat?

    —K. J.: Biztoson! Még nem is akár hogy! Az orosz nem tud számolni. Egyszer azt mondta, hogy ötösével, azut meg négyesével, na, ha leadott a katona a tisztnek 35 embert vagy 40 ember. Neki annyival kelletett este elszámolni. És ha véletlenül valami bajt találtak, akkor ütet kapták el.

    —Lánya: És mivel utaztak apuék, oda, abba munkába?

    —K. J.: A kétórásival, lábbal, gyalog.

    —Kérdező: Mit és mennyit ettek?

    —K. J.: Hát, a kaja, olyan vót, jányom. Mikor káposzta vót, akkor káposzta vót. Főzelék is, leves is, ...

    —Kérdező: Sokat adtak?

    —K. J.: Mondtam, az elébb mondtam. Ahogy a munkateljesítményt teljesítettük, úgy adták a kaját.

    —Lánya: De egyszer, azt mondta nekem apu, hogy kivitték apuékat, s nyersen ette a káposztát, hogy már akkor jó dolguk volt.

    —K. J.: Már mondtam, hogy is hívják? Akkor a kolhozban voltunk már. Majd azut majd sorban jön, azt mondta.

    —Kérdező: Milyen tisztálkodási lehetőségek voltak?

    —K. J.: A tisztálkodási lehetőségem, hát, olyan vót, jányom, azért fürdés, ha nem minden héten, de minden két hétben megvolt a fürdés. Akkor menni kellett a bányába, ki volt osztva brigádba. Elgondolhatod, hogy egy olyan helyen, míg három ezer ember lefürdött, úgyhogy, annak idő kellett, míg annyi ember lefürdött. Hát, ugyi, nem olyan, hogy itthon az ember lefürdik, a fürdőkádban beülünk, oszt fürdünk szabályoson.

    —Kérdező: De azért naponta arcmosás volt, ugye?

    —K. J.: Hát, mosdó, jányom, az vót. Hosszú mosdó, olyan 4-5 méteres hosszú, és ilyen csavarok vótak, aki akart mosdani, ezt felnyomta, és a víz már jött is. Az arcát, meg…—az megvót minden reggel. De csak a fürdés , mondom egy héten, esetleg két héten.

    —Kérdező: Volt-e lehetőség a családdal tartani a kapcsolattartást? Ha igen, hogyan tartotta J. bácsi a kapcsolatot?

    —K. J.: Hát, a helyzet a következő: teljes két évig senki-semmit nem tudott, hogy ki, mi merre vagyunk, vagy hogy hon vagyunk. Például: mi hón vótunk, mert mi kinn voltunk egész északon.

    —Kérdező: Akkor nem is tudhattak levelet írni vagy kapni?

    —K. J.: De majd osztán két év után a legelsők, ez, tudod, már úgy volt osztán: a németek kaptak legelsőben levelet, képzeld el! Otthonrul, Németországból, akik német foglyok is voltak velünk. Hát, azok katona foglyok voltak. Majd osztán innen a magyarságból is kaptunk egyesek levelet —két év után.

    —Kérdező: És J. bácsi mikor kapott?

    —K. J.: Én sose.

    —Kérdező: És nem is tetszett írni?

    —K. J.: Hát, kinek írjak, hát, onnen. Hátha nekem nem írtak, én még, mit mondjak!? Hát, még sem sem tudtam vón akkor tán címezni.

    —Lánya: De miért?

    —K. J.: Miért? Hát, el tudod képzelni, te, hogy ilyen papír, mint ez, ni (—egy újságpapírra mutat—), két cigaretta papírt, ha letéptél, 30 deka kenyeret kaptam érte, hát, avval nekünk meg kellett spórolni a papírt. Nem, nemhogy nem tudtam én akkor írni, jaj! Szégyeli az ember, hogy el is mondja, bizony Isten, ha elmentünk a vécébe, oszt láttunk ott tiszta papírt, letéptük vóna, hajj, mentünk a cigaretta után; ha látta, levetett vóna magáról a ruhát, oda adta vóna — a dohányért, meg a papírért. Vót olyan, izé vót a, milyen a simléderje? A pakondekli, azt is elhasították, tán, olyan vékonyra. Hát, ott a papírt jobban megbecsülték, mint a kenyeret (—könnyezik a szeme—).

    —Kérdező: Volt-e beteg a fogva-tartása idején? Ha igen, mi történt?

    —K. J.: Vótam beteg, vótam, jányom. Hát bevittek bennünköt, éppen, akkor vége volt a háborúnak — '45-ben, igen, akkor vót vége a háborúnak. És akkor kapunk gyufamérget, mindenki két szál gyufát, meg két, két cigarettára valót, hogy az ünnepet, hogy evvel töltsük el. De hát, ugyi, nekünk nem vót egy külön ünnep, betegek vótunk, de hát, milyen orvosolás vót ott.

    —Kérdező: Milyen beteg tetszett lenni?

    —K. J.: Tetvesek is. Hajj, állandóan meg volt velünk, mikor oda mentünk, minnyájan az vótunk. Hát, ugyi, az volt a hogyishijják, hogy kinek-milyen betegsége volt. Egyik meghűlt, influenza, nátha inkább, igen, ez a meghűlés. Hát, el tudod képzelni, hogy kinek gyenge volt, …

    —Kérdező: Hideg volt?

    —K. J.: Hóó, hát, 45 fokos hidegbe ki kellett menni dolgozni.

    —Kérdező: És meleg volt a ruha?

    —K. J.: Hát, mondtam már az elébb, hogy abban az utolsó évben már gondot viseltek ránk: suba, pufájka, …

    —Lánya: És ezt az asztmát, amiben most tetszik beteg lenni, ez annak köszönhető? Vagy nem?

    —K. J.: Hát, ez jányom, ugyi kérdéses, mert majdnem annak köszönhető. Mert az újság úgy írja, hogy azt mondja, előbb jön a meghűlés, és ha belőle nem tud kilábalni, jön a légcsőgyulladás, akkor asztmára vezet. Nálunk a familia nem volt asztmás. Apámnak torokrákja volt, érted? De semmi, az úgy halt meg.

    —Kérdező: Épp ez a következő kérdésem, hogy van-e olyan maradandó károsodás, amit a lágerben szerzett?

    —K. J.: Hát, ez a betegség, ez az asztma.

    —Lánya: Hányban tetszett abba hagyni a cigarettázást?

    —K. J.: Negyven éve.

    —Lánya: Igen, emlékszem! Én még akkor pici gyerek voltam, mikor abba hagyta. És már akkor gyötörte sok évig ez a baj. És azóta, gondold meg, állandó jelleggel! De ilyenkor, télen meg nagyon nehéz az élete, mert pipa nélkül, meg, szóval, gyakran beszalad, a meleg segít neki.

    —K. J.: Meg a kámforszesz, kámforcukor.

    —Lánya: Ez állandó jelleggel van nála. Meg azon kívül meg még tableteket is szed, meg a pálinka is segít. És ne hagyj Isten, meghűlnie, mert akkor rögtön megtámadja a légcsövét, és akkor se éjjel-se nappal nem tud aludni, akárhogy fektetjük. Este-reggel nehéz neki. Különben, ilyenkor, amikor tiszta a levegő, semmi baj nincs vele. De akkor, ha van, ki sem tud menni.

    —K. J.: (—kivesz a zsebéből egy kámforcukorkát—) Parancsoltok egyet? No? Vegyed!

    —Kérdező: Köszönöm!

    —K. J.: Ne adja a Jóisten ezt a betegséget senkinek, ne adja! A megölő ellenségemnek sem kívánom, ilyen betegségbe esni! Hát, el tudod képzelni, jányom? Itthon, már magamrul beszélek: paplan, két pokróc, meleg ház; és egy olyan, ahol egy 50 méteres hosszú szoba, ahol csak két tégla kályha van—egyik egyik végén, a másik a másik végén, hogy milyen meleget tud adni.

    —Lánya: De most azt tessék mesélni, apu, hogy amikor haza érkezett '47-ben, hogy milyen beteg tetszett lenni, és hogy hogy mentették meg az életét, hogy két nap múlva mennyire megbetegedett!

    —K. J.: Akkor úgy voltunk, hogy jöttünk haza fele. A katonák összeszedték tőlünk a pénzt, hogy, na, nekünk jegyet váltanak egészen Moszkváig. És amikor összeszedte a pénzt, a katona elszökött. Ott ültünk a váróteremben pénz nélkül, és már kaja is alig volt. Na, hát, egyszer osztán  a postafőnök, vagyis az állomásfőnök kérdezte, hogy mit keresünk mi ott. Hát, osztán mondta, hogy szedjünk össze 20-20 rubelt, és felültet minket külön kocsira. Na, akkor mit csináljunk? Levettük az inget, és áruba bocsátottuk, oszt eladtuk 20 rubelért. És akkor úgy adtuk oda, hogy tudjunk eljönni Moszkváig. Na, Moszkvába elmentünk, de a kaja, ennivaló már elfogyott.  Hát, akkor jöttünk 33-an.

    —Kérdező: És Moszkvából?

    —K. J.: Na, osztán, kinek még vót pénze, az vót, abból vettünk ennivalót magunknak. No, csak elég az hozzá, hogy két napon belül elvittek a transzporhoz, oszt kompaszíroztak, hogy ide vigyenek minket, Munkácsig. De túl volt a terhelés a vonatnál. És, kérem szépen, úgy ültettek, 3-4 embert egy kocsiba, nem egy helyen voltunk. Na, hát én olyan helyre kerültem, hogy ott megszólalt két, olyan jó öltözetű úr magyarul. Hogy hát: "maguk magyarok? Honnan jönnek?"—"Hát a lágerből". Na, osztán: "Éhesek?"—"Szégyen-nem szégyen, azok vagyunk". Na, oszt a táskájukból kivettek, oszt megkináltak bennünköt. Na, oszt jöttünk Munkácsig, Munkácson meg, ahogy leszálltunk, megismert Beregszászból V. S. bácsi felesége. Az meg nekünk volt a főszanitárunk. Osztán kérdezte, hogy nem láttuk-e az urát. Mondtuk, hogy a következő menettel ő is jön. Az meg előtte való nap vágott disznót. Mondta, hogy megkínál minket. Meg se érkezett a levest melegíteni. Bementünk, hát, éhesek vagyunk! Megettük a jó hideg levest tiszta zsírral, a belső rész nem volt hozzá szokva. Rögtön bele estem a betegségbe. Mire haza értem, engemet már szapulóba tettek. Megfürösztöttek.

    —Lánya: És hány kilós tetszett lenni?

    —K. J.: Jó negyven kilós. És akkor úgy vittek az orvoshoz. Akkor, oszt el tudod képzelni! Sógoromnál voltam, se anyám-se apámnál, sógoromnál. 2000 rubeles inekciót kellett nekem adni. És akkor szekéren vittek be, megadták azt az inekciót. Hát, én nem tudom, hogy mék orvos volt. Azt a testvéremék tudták, mert én már magamon kívül voltam. Belázasodtam.

    —Lánya: És azt tudom, hogy nem is állt lábra sem, hanem kinn hagyták a hideg időben.

    —Kérdező: Ez melyik hónapban volt?

    —Lánya: Decemberben, karácsony előtt, és akkor kinn hagyták az udvaron, ahogy beadták neki az inekciót, dunna-párna között. Nem tudott magáról, tehát, ez rögtön akkor, amikor Munkácsról haza érkezett. Mindenki, az egész falu összeszaladgált. Nagy híre volt, hogy haza jött az édesapám. Olyan fekete volt a foga, hogy nem tudták, …

    —K. J.: Mikor nincsen egy fog, se gyökér a szájban. Szóval, az ottani sors a fogamat mindet kivitte.

    —Kérdező: És a lágerben a borotválkozás, hajvágás?

    —K. J.: A lágerben volt egy sorköteles borbély, akinek az volt a kötelessége, hogy borotváljon. Na oszt, amikor eljött az idő, a hónalját, mellkasát, haját levágni, szerrel bekenni, hogy—Isten őrizzen—nehogy a tetű elterjedjen köztünk.

    —Kérdező: És hogy épült fel decemberben?

    —Lánya: Kinn feküdt a dunnában, párnában. És már Szenteste volt, amikor már jobban lett. Vagy hogy volt?

    —K. J.: Már akkor meg is áldoztattak. Elhívták a papot, már azt hitték, hogy meghal. És a Szent este után, akkor már jobban lettem. Máma meg, ha kellene nekem három év a nyugdíjhoz, nem tudom kitől kérni. Mert azt mondják, hogy ki fogja azt nekem papíron bizonyítani, hogy munkára vittek? Hogy voltam-e a lágerben vagy nem?

    —Lánya: Nincs rehabilitálva. Voltam én már ebben az ügyben. És ezeket az éveket neki nem számítják bele. És nagyon ragaszkodna hozzá, mert nincsen negyven éve; és a férfiaknak csak negyven év után járna ez a veterán könyv. Mert apu egy évet volt a Koperánál, meg …

    —K. J.: Egy évet voltam a Koperánál, egy évet a postánál. Meg voltam dobos a faluban, kisbíró — és arról sincsen semmilyen papír.

    —Kérdező: És a lágerből sem maradt semmilyen papír?

    —Lánya: Nem, nem maradt semmilyen. Elvették tőle. De tudok mutatni egy papírt, mert a levéltárból kijártam neki egy papírt. Gondoltam, hogy lehet őt rehabilitáltatni, ha többen össze fognak. Hogy elismerték '45-ben, hogy ismeretlen helyen apu be volt vagonírozva.

    —Kérdező: Hány ismerőse, rokona, falubelije volt ugyanabban a táborban?

    —K. J.: Jaj, hát, kigyósi születésűek voltak, az egész Kigyós velem volt. A saját testvérem: bátyám. Aztán ösmerősök. Jaj, hogy hívják? Látod? Nem jut eszembe, honnan. De aztán mindenki ismerte ott mindet.

    —Kérdező: És a J. bácsi a bátyjával egy időben jött haza?

    —K. J.: Ős is akkor, csak ő is elkapta ezt a betegséget, ő elébb jött. Külön kategóriába osztottak minket. Én kerültem az elsőben, ő meg osztán a harmadikba. Külön voltunk.

    —Lánya: Közben eszembe jutott, hogy voltam ügyésznél is, hogy hátha tud segíteni. Azt mondta, hogy ha enne apunak ilyen ismerőse az élők sorában, aki bizonyítani tudja apunak az ott létét, meg hogy mikor indult el, stb., ő megpróbálna felírni, nem tudom, Oroszország területén található egy ilyen archívum — a lágerrel kapcsolatban. Ahonnan leküldenék, tudnák leküldeni ide az adatokat — ha megvannak. De mondta ő, hogy ezt meg kell fizetni. Elvittem neki azt a lapot, amit kapott Magyarországról, mert kapott kárpótlást innen. Magyarországi adatok tudták, hogy apu mettől-meddig volt oda. De ezt nem fogadják el sehol-sem, se a szociális osztályon, nem kaphat engedékenységet sem a villanyra, sem gázfűtésre. De, látod? Itt van a kárpótlásról egy papír Magyarországról, Budapestről. Azt írják, hogy 25 hónap után adják a kárpótlást. De hát, honnan tudták, hogy ő 25 hónapot volt?

    —Kérdező: J. bácsi nem mondta?

    —K. J.: Nem, Magyarba én nem mondtam senkinek.

    —Lánya: Ott nyilván van tartva. De hát, milyen adatok alapján tudták meghatározni pontosan? Mert apu azt mondta, hogy '44. november 18-án vitték el, és haza jött '47. november végé. De látod? Itt olyan adatok is vannak, hogy: anyja neve T. I. És úgy van írva, hogy július 13-án született, pedig nem, mert augusztus 18-án. Kismuzsaly, és stb.

    —Kérdező: De akkor valahonnan vették az adatokat?

    —Lánya: De hát, éppen az. Magyarországnak valahonnan kellett venni ezeket az adatokat, és honnan, hogy meg tudták állapítani, hogy 25 hónapot volt oda.

    —K. J.: Meg az anyámnak a lánykori nevét.

    —Kérdező: Kik őrizték J. bácsiékat a lágerben?

    —K. J.: Katonák, férfi katonák.

    —Kérdező: Durvák voltak?

    —K. J.: Durvák voltak, hát.

    —Kérdező: És az őrzői közt voltak-e magyarul tudó, magyar nemzetiségűek?

    —K. J.: Nem. Ott mind orosz volt. Csak Beregszászban voltak állítólag magyar katonák.

    —Lánya: Közben megmutatom neked a katona könyvét. És látod? Sehová sincs beírva, hogy volt a lágerben.

    —K. J.: Pedig bele van valahová. A régi katona könyve talán. Vagy nem tudom. De az ujjamból nem szoptam ki, hogy voltam, jányom. Kigyóson még mindig van olyan ember, aki meg tudja magyarázni, hogy velem vót, azt mondaná, hogy: "igen, együtt voltunk". Jaj, eszembe jutott! Az előbb Visket akartam mondani, azt a nagy falut. Na, onnan voltak még velem. Jaj, vagy nyolcszáz ember oda veszett Viskről, onnan. Técső, Visk, meg Szlatina. Mind magyarok voltak.

    —Lánya: De milyen papírt is hozott apu magával onnan, ami bizonyította, hogy ott volt?

    —K. J.: Hát, nem érted, hogy onnan kaptunk egy papírt, útravalót, hogyha valaki megállít?

    —Kérdező: Milyen adatok voltak rajta?

    —K. J.: Kiírták, hogy ez-és ez a láger, stb.

    —Lánya: De még tetszett nekem mondani múltkor, hogy apu felírta, hogy milyen volt a lágernek a neve vagy a száma?

    —K. J.: Hát, nem megmondtam? Nevijánszk volt az első. Onnan pedig vittek bennünköt, előrébb hoztak, hova is? Vahonka. Tehát: két lágerben voltam és egy kolhozban, mely előrébb jött biztosan vagy ötven kilométerrel. Na, oszt oda rendeztek bennünket egy 24-es kolhozba.

    —Kérdező: Verték-e a foglyokat a lágerben? És J. bácsit verték-e?

    —K. J.: Hát, verni, jányom, nem vertek, ami igaz-igaz. Akkor megverték, ha például loptunk. Na, volt ilyen, képzeld el! Volt egy tető, csak oszlopon állott a tető. Oszt krumplit hoztak alá. Hát, oszt a fogoly milyen? Elmentünk lopni krumplit. Na, oszt ha a katona meglátta, biztos nem nézte jó szemmel, amelyik őrizte, oszt megfogta. Hát, hátba vágta vagy kétszer egy bottal vagy nem tudom, mivel.

    —Kérdező: És aki nem akart dolgozni, azzal mit csináltak?

    —K. J.: Olyan nem volt. Mindenkinek kötelessége volt dolgozni—kategória szerint. Például nem dolgozott az "OK-s", annak nem volt egy óra munkaideje sem, hanem azt az udvarban foglalkoztatták, azok már gyengék voltak.

    —Kérdező: És aki beteg volt?

    —K. J.: Azt kiírta az orvos.

    —Lánya: És olyankor, amikor apuék betegek voltak, benn feküdtek ebben az épületben, rájuk nézett valaki? Hoztak egy kis vizet?

    —K. J.: A Jóisten nézett meg minket.

    —Kérdező: És pénzt a munkáért nem kaptak soha?

    —K. J.: nem, jányom. Mi pénzt csak hazafelé szereztünk. Na, meg úgy, ha például cserétünk. Például elcseréltem egy civillel egy csizmát, na, oszt adott akkor, ha az övé rosszabb volt.

    —Kérdező: És új ruha kaptak?

    —K. J.: Újonnan adták ki a pufájka-ruhát, nadrágot és subát, téli sapkát, és még hósapka is volt. Az utóbbi időkben már nagyon jó őtözetünk vót. És vizsgálták is az emberiséget. Az orvos a kapunál, hogy jó vájlenkink meg jó kesztyűnk legyen, hogy meg ne fagyjunk. Na, oszt ha látta, hogy nem jó a kesztyű, visszaküldtek, oszt a katona "f*sz*lt" a brigadérostól.

    —Kérdező: És volt, aki megfagyott?

    —K. J.: A lába, a keze. Volt, akinek rossza volt a kesztyű, oszt megfagyott a kezet; meg vót, akinek a lába. Mert az oroszok bitangok voltak. Hajtottak, és akkor, persze, átázott az új vájlenki is, és akkor a polgárokat hibáztatták. Pedig a katona hajtott. Meg is fagyott. Hát, gondolhatod! 30-40 fokos hidegben.

    —Kérdező: Kapott-e valakitől segítséget a táborban ottléte alatt?

    —K. J.: Hát, jányom, segítséget a Jóistentől kaptam.

    —Kérdező: És J. bácsi segített-e valakinek a táborban?

    —K. J.: Hát, jányom, ugyi, mit mondjak neked!? Például volt olyan betegség, hogy mentünk ki és farkas lakok voltak. Este ki kellet menni mondjuk vécézni, stb., és nem láttunk be felé menni a lágerbe. Egy ilyen kis sáncon kellett átugorni. Osztán megfogtuk egyik a másikot, osztán úgy segítettünk a másikon.

    —Kérdező: És mások helyett nem dolgozott? Másoknak nem segített a normát megcsinálni?

    —K. J.: Hát, ott nem lehetett, jányom. Hát, én örültem, ha az enyémet megcsináltam, mert azután kaptam az étkezést. Hát, azt nem lehetett ott, jányom, segíteni. A Jóisten segített.

    —Kérdező: Az egész táborban hány ember volt összesen?

    —K. J.: 3000, még tán több is.

    —Kérdező: Hogy is történt pontosan az, amikor haza engedték J. bácsit?

    —K. J.: Hát, jányom, úgy szokták mondani, hogy nem zörög a levél, ha a szélre fúj. Mindig mondták: "na, fiúk, szárítsák a szuhárét!" Hát, egyszer csak bejövünk a lágerből, éjszakások voltunk. De olyan volt ott, a hogyisvijják, hogy majdnem mindenkit tegeztünk. Ott volt V. S. meg M. P.. P. bácsi az apám lehetett. Azt mondja: "J.! Baj van. Neked holnap nem kellesz jönni dolgozni. Egyik nap dolgoztunk, másiknap, meg hogyishijják, előttünk már egy tránszport elment. Illetve elment előttünk kettő. Elébb összeszedték az öregeket, de azok sose tértek haza. Kigyósról T. bácsi, Asztélyból az orosz-barát, Csizajról az öreg lengyel, akit, én, így személyesen tudtam, hogy , igen, sose értek haza. Nem tudom, hogy ABC szerint engedték el vagy sorszám szerint, mit tudom én!? Csak hogy mondja P., hogy a második tránszportban megyünk osztán haza felé. Beálltunk a sorba, megreggeliztünk, egyszer csak jött valaki, oszt kérdezi: "K. nevű van maguknál?" —"Van." "Na, állítsa csak ki!" ― "Minek?". "Azt mondom, állítsa ki! És menjem a 24-es barakkba J. I.-hoz!" Na, oszt kiállítottak, oszt bementem a zászlóalj-irodára, ott mondták: "Oh, barátom, maga osztán megyen haza!"

    —Kérdező: És aki ezt mondta, magyar volt?

    —K. J.: Igen, magyar.

    —Kérdező: Ez melyik lágerben volt?

    —K. J.: Vahonka. Az volt az utolsó lágerünk, a főlágerünk: 2-45/5.

    —Kérdező: Mi ez a szám?

    —K. J.: Ez volt a tábornak a száma. Nyevijánszk meg volt a 2-45/4-es. El tudod képzelni! Hát csak elölről volt a sorszám, hogy mennyien vótunk! Hát, ugye,  azoknak, minden egyes lágernek külön száma volt. Öt biztos lehetett. A 2-45 — biztosan vót a főláger. A négyes, meg az ötös meg a fiókláger. Tulajdonképpen, nem lágerek voltak azok régen. Katona barakkok voltak.

    —Kérdező: Semmi nélkül indult neki az útnak?

    —K. J.: Azt mondták, menjek be a barakkba. Ott osztán adtak civil ruhát. Egy vasat se adtak. Ennivalót, azt kaptunk két kenyeret — fejenként —egy kilósat.

    —Kérdező: Hány embert engedtek még el akkor?

    —K. J.: 33-at.

         III. Az elhurcolt időszakának emlékezete, szovjet-kép:

    —Kérdező: Érték-e atrocitások a visszatérés után? Ha igen, milyenek?

    —K. J.: Bántani nem bántalmazott senki sem. Hazaérve hivatalosan be kellett nekem menni a katona parancsnokságra, ott kellett jelentkeznünk. De még út közben a katonák elvették azt a papírt, amit ott adtak. Hát, azért nem tudtunk mi út közben hazafelé jönni, mert a papírral komposzírozni kellett volna.

    —Lánya: Érdekes! Apunak nem az van beírva a levéltárban, hogy lágerben volt. A katonakötelesek névsorában szerepel. A levéltár nem szolgáltat adatot, hogy ő "Málenykij robot"-os, hanem hogy mint katona köteles 1945 nyarától.

    —Kérdező: Hazaérve elmondhatta-e, hogy hol volt, hogy ott mi történt? Kinek beszélt a táborban töltött időszakról?

    —K. J.: Mindenkinek. Én ezt nem tagadtam. Fűnek-fának…

    —Kérdező: Nem tetszett félni?

    —K. J.: Hát, mitől féljek azok után? De aztán voltam bajban a "Zsubrik bandával". A "falu kutyája" voltam, úgy mondva a kisdobos, postás-féle. Akarták a kolhozt alapítani—'48-ban. Én voltam a kolhozba a küldönc, és éngemet is erőszakoltak a kolhozba. "Éngemet, hajják? Hogy tudják, hogy milyen a kolhoz?" —kérdeztem― "Ha tudnák, milyen, nem is mondanák!" Aztán le is csuktak '48-ban, mert nem akartam a kolhozba aláírni. Majd menni kellett dobolni. Doboltam, oszt senki nem jött ki, mindenki lehúzódott, így, a kapuba, oszt úgy hallgatózott. Én meg kidoboltam, hogy az a bolond, aki belép! Ezt meg meghallotta az a H. J.. Az meg valami ejtőernyős volt a katonaságnál, oszt… Két napig voltam bezárva. Nem féltem én megmondani a valóságot.

    —Kérdező: Egykori őrzői közül a későbbiekben találkozott-e valakivel?

    —K. J.: (—nevetve mondja—) Hát, még meg sem ősmerném őket, jányom! Az az ukrán, a később kísért minket—sosem találkoztam vele aztán—, de a nevét megjegyeztem: Szmolenszkij, az a félszemű. De az egy kiváltképpen rendes ember volt. Egy vasárnap jöttek értünk, hogy menjünk dolgozni. Erre ő kérdezte, hogy kapunk-e majd enni. Nem engedett el minket, mert nem kapunk volna.

    —Kérdező: Kiről tud, hogy még élnek?

    —K. J.: Hát, kérem szépen, mit mondjak, jányom!? Sz. K. bácsi—Balazséron. Vele nem egy lágerben voltunk, de ő is volt. Vagy Kigyóson S. L. bácsi. Újságban olvastam, hogy még 86 évesen lovat cserélt.

    —Kérdező: Kapott-e kártérítést? Milyen összegben?

    —K. J.: "97-ben, ahogy már mondtam, Magyarországról. 275 000 forint kárpótlási jegyet kaptam, de ez nem az egyben lett megvalósítva. Nem annyit kaptam, hanem összesen kaptam vagy 150 ezret.

    —Kérdező: Igényel-e kártérítést? Ha igen, kitől várja a kártérítést?

    —K. J.: Az ukrán államtól nagyon várom.

    —Kérdező: Van-e Önben harag az 1944-es események miatt? Ha igen, kire haragszik?

    —K. J.: (—sóhajtva, halkan mondja—)Senkire. Hát, kire haragudnék? Hát, ide figyelj, jányom! R. P. volt a bíró, már meghalt. Az elvitelemben ő is hibás volt, hisz, hát, kommunista volt. A másik: az öreg Cs., stb.—ezek mind. Ezek voltak a kommunisták. Az akkori kommunistákra haragszom. Ők voltak a kitervelői ennek az egésznek. De általában minden faluban ez ment.

    —Kérdező: Mi a véleménye Sztálinról? Hruscsovról? Az oroszokról?

    —K. J.: Hát, mit mondjak, jányom!? Hát, pihenjenek úgy, ahogy én gondolom!

    —Kérdező: Utólag hogyan tekint vissza arra a rendszerre?

    —K. J.: Hát, mit mondjak, jányom!? A rendszer kezdetben jó volt volna, csak ez ne következett volna be! Ez, hogy a magyarságot pusztítani kezdték. Hát, ez a magyar-gyűlölet ne lett volna. Mert máskülönben, tessék ide figyelni, ha ez a "muszka-rendszer" nem jött volna ide be; azelőtt ez a Csáki-tábor, -birtok, -tanya uradalmi birtok volt, ezért meg kellett volna fizetni, I. A. a földje volt. Zsidó volt. Aztán az oroszok bejöttek és újra kellett osztani. Még eszembe jutott az is, hogy amikor út közben mentünk a lágerbe, még vizet sem adtak, hanem a vagon oldaláról a havat. Vagy út közben Szolyva felé az egyik öreg összeesett. A katona azt hitte, színlel, ezért puska-tussal verte fejbe. Ott eltemették, tettek rá 1-2 koszorút, oszt mentünk tovább. Számtalan ilyen esetek voltak. A vonatállomásokon azért álltunk meg, hogy a halottakat kihajigálják. Azt sem engedték meg, hogy havat olvasszunk magunknak.

    —Kérdező: Maradtak-e tárgyi emlékei? Milyenek?

    —K. J.: Nincs. Lágerből mit lehet hozni, jányom!? Esetleg tetűt, meg rossz emléket. Semmi nem maradt, még dokumentum sem. Hát, jányom, még azt sem tudom, hogy azokkal a ruhákkal mit csináltak, amiben hazajöttem. Hát, ugyi, olyan beteg voltam, hogy eszméleten kívül voltam 10 napig. Az orvos paradicsomlét írt ki, azt hoztak 2 rubelével.

    —Lánya: Édesanyám is ment meglátogatni —akkor még nem sejtve, hogy ő lesz élete párja—, és mondta, hogy olyan feketék voltak a fogai, mint ez a spór teteje.

         IV. Jövőkép:

    —Kérdező: Melyik országot nevezi anyaországnak?

    —K. J.: Hát, én Ukrajnát, mert itt születtem, Kárpátalját.

    —Kérdező: Melyik rendszer alatt volt a legjobb élni?

    —K. J.: Hát, jányom, nekem a legjobb dolgom? Nem dicsekedhetek ezzel! Olyan világ, mint amikor a csehek voltak, sohasem lesz. Akkor volt az embernek egy kicsikét jobb sorsa—aki visszaemlékszik rá. Ha kerestem 18 koronát, egy pár lábbelit tudtam venni. 1 koronáért egész napra enni tudtam venni magamnak.

    —Kérdező: És a magyarok alatt?

    —K. J.: Hát, jányom, nem mondok én a magyarokra semmi, de…! Nagy szigorúság volt akkor. A csendőrtől olyan két pofot kaptam, hogy… Rám fogta, hogy puska van nálam. L. M. volt a bíró…

    —Kérdező: Mit szól a Magyarországba való kitelepüléshez, a kivándorláshoz?

    —K. J.: Hát, az elődöm neked onnan származott, Tarpáról. Egyik lánytestvérem Vásárosnaményban van eltemetve. De hát, arra a pusztaterületre hova mennék én ki, jányom!? Már lassan az udvarról sem tudok lemenni, jányom! Hát, tiszteletben-becsületben tartom a magyarságot, de nem. Körülbelül 17 éve voltam utoljára Magyarországon, a testvérem temetésén. Oda, a sírhoz, Tiborszállásra elmennék még egyszer.

    —Kérdező: Ön, aki már több rendszerváltást megélt, hogyan látja a kárpátaljai magyarság ügyét, a fennmaradás esélyeit?

    —K. J.: Hát, azt elég jónak! Jól látom. Hát, mert a magyarság, túl járt nagyon sok mindent, kérem szépen! Jobbulást látok az előző évekhez viszonyítva. Sokat nézem a tévében, hogy felvetődik a magyar kisebbség kérdése, és olvasom is az újságban mindig.

    —Kérdező: Most tagja-e valamilyen pártnak, vagy szövetségnek? Ha igen, melyiknek?

    —K. J.: Hát, én nem, soha életemben semmiféle pártnak; nem voltam, nem is akarok! Én csak haspárti vagyok.

    —Kérdező: Sorolja fel azokat, akikkel egy táborban volt, vagy akiről tud, hogy elhurcolták!

    —K. J.: Hát, kérem szépen, innen: elsősorban a bátyámat, K. S., másodsorban B. A., akkor B. Gy., K., akkor D., Cs. K..

    —Kérdező: Hány embert vittek el a faluból, Jánosiból?

    —K. J.: Hát, meg nem mondom magának, jányom, hányat! Ott van a névsor, akik meghaltak, azok alapján lehet következtetni, hogy körülbelül hány ember volt oda. Azok oda haltak, de akik hazajöttek, azok édes-kevés volt! Akkor Kigyósról S. L., annak a bátyja, T. J. bácsi, T. S., K. N. E., S. S., stb. Ha olvasom az újságot, sok ismerősre lelek. Hát, mindre osztán nem lehet visszaemlékezni, mert sokan voltunk.

    —Kérdező: Tetszik tudni oroszul, ukránul?

    —K. J.: Nem, valami keveset. Hát, nem volt szabad ott megszólalnunk.

    —Kérdező: Hazatérése után hogyan alakult a sorsa?

    —K. J.: Testvéremnél laktam, Cs. E. néniék házában. A láger után napszámra jártam. Utána bekerültem a farmra, nem is tudom, hány évre. Be kellett végül lépnem a kolhozba. Az utolsók között írtam alá. Aztán, mikor megnősültem, a feleségem családi házában, Cs. mamáéknál éltünk—több család is. Éjjel kopera-őr voltam. '51-ben ezt a házat építettem. Először egy kis kunyhót, majd a csűrt, majd a nyári konyha, stb. Kaszás voltam. Aztán született a három gyerek. Keserves élet volt. 15 évig futballista voltam.  Nagyon fáj az a tudat, hogy nem tudom, miért vittek el ifjú fiúként. Hát, nem is a párt. Hát, a párt el lehetett volna itt. A világtörténelembe be kellene írni ezeket, hogy mik történtek itt!

    —Kérdező: Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseim, elmesélte elhurcolásának történetét!!!

    —K. J.: Hát, szívesen, jányom! Máskor is, szívesen!