Orosz Ildikó beszéde a Rákóczi-főiskola MA/MSc diplomaátadó ünnepségén

 

Tisztelt képviselő úr, egyházi és világi méltóságok!
Tisztelt kollégák, hallgatók, kedves vendégeink!

Elérkeztünk a diplomaátadó ünnepségek utolsó felvonásához. Intézményünkben ebben a tanévben 228 végzős hallgató kaphatott oklevelet: 58-an szakképzőit, 104-en BA/BSc szintűt, és a mai napon 56-an magiszterit. 11 hallgató egyidejűleg két szakból is diplomát kapott BA/BSc szinten.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán a 2018/19. tanév II. félévében 1210 hallgató tanult: nappali tagozaton 451, levelezőn 248, Ukrajnában nem akkreditált képzésen 213, szakképzésben 298. A Felnőttképzési Központ szervezésében a főiskolán 186-an tanultak angol, német, orosz nyelvet. Országosan 3 megye 12 járásának 37 településén 49 helyszínen 3110-en tanultak magyarul. Ők 206 csoportban 77 szakképzett tanár segítségével 160 órában sajátíthatták el a magyar nyelvet. Az ukrán tanfolyamra 4 járás 12 településéről 565 fő jelentkezett, akik 35 csoportban 21 szakképzett tanár segítségével 120 órában sajátíthatták el az ukrán nyelvet. A nemzetközi ECL-nyelvvizsgaközpontban 24-en tettek vizsgát orosz, angol, magyar és német nyelvből, alap-, közép- és felsőfokon. A központ a magyar nyelvismereti szintfelmérésre 676 személyt vizsgáztatott. A Felnőttképzési Központ 2443 medikus továbbképzési lehetőségét is szervezte. Az orvosoknak 30 órás intenzív magyar szaknyelvi képzést tartattunk, és 2 különböző szerkesztésű szakorvosi ukrán–magyar szaknyelvi szószedetet is készítettek számukra. A tanfolyamok folytatását tervezzük, mert nagy igény és szükség van rá. A jövőben egyeseknek már a nyelvtanra és helyesírásra kell koncentrálni, erre utal a különböző pártoktól a magyar falvakat elárasztó röpcédulaáradat szövege, melyben minket, magyar vezetőket mocskolnak tele helyesírási hibákkal. Kérem ezért a kollégákat, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak erre, hogy ne „munkályában”-t írjanak a munkájában helyett, vagy az osztják helyett az „osszák”-ot használják, valamint személyiségi jogokat sértve írják a Brenzovics nevét ts-sel, angolosan.

A tanszékeink is kivették részüket a munkából, különösen azok, melyek diákjai ma MA/MSc-diplomát kaphatnak. Közülük kiemelném azon tanszékeket, melyek először adhatnak mester szinten oklevelet, így a Biológia–Kémia Tanszéket, a Történelem- és Társadalomtudományit és a filológiait. Köszönöm az ott dolgozó  munkatársaknak és az őket összefogó, csapatba szervező helyetteseknek, Lizák Katalinnak, Kohut Erzsébetnek, Szakál Imrének a megfeszített, következetes kemény munkát, mely meghozta gyümölcsét. Köszönjük!

Az évet nemcsak a mi belső munkánk határozta meg, hanem a külső tényezők, a körülöttünk állandóan változó világ, a társadalmi közeg, annak légköre. Kutatóközpontjaink pontos pillanatképet készítettek minderről, ami nagy visszhangot kapott, és nagyon sok államhatalmi személynek, szervnek nem tetszett, mert az igazat és a valódit is tükrözte, s ami nem az volt, amit látni és láttatni szerettek volna. Nem a tükrünk torzít, hanem azok tevékenysége torz, akik ezt kitervelték és megvalósították.

A Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpontban Csernicskó István és Tóth Mihály foglalta össze, hogy milyen durva, drasztikus jogsértés érte a kárpátaljai kisebbségeket, főleg a magyar közösséget az oktatási törvény elfogadásával. Az anyanyelvi oktatás megtiprásának ilyen mértéke 150 éves jogot vett el mindenkitől. Amennyiben a mindenkori magyar hatalom ilyen nyelvpolitikát folytatott volna az ezer év, 40 generáció alatt, amit együtt éltünk más nemzetekkel már mindenki csak magyarul beszélne. Annak ellenére, hogy a más nyelvűek ezen évszázadokban megőrizhették identitásukat, használhatták anyanyelvüket, egyes kutatók, publicisták, újságok és tankönyvek leginkább elnyomó, fasiszta, diktatórikus címkékkel jellemzik, míg napjaink országos politikáját demokratikusnak titulálják, holott leginkább a vörös és a barna pestis korszakára emlékeztet. Ezt támasztja alá a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontban Darcsi Karolina vezetésével készített kisebbségpolitikai monitoring. Az ukrán tv-csatornák műsorainak felhasználásával készült dokumentumfilm bemutatja, hogyan épített a kárpátaljai magyarokból ellenséget az ukrán média és a véleményformáló, magát tudósként definiáló értelmiség, hogyan lettünk mi, kárpátaljai magyarok minden ukrán gazdasági, politikai és szociális probléma okozói.

Minket vádolnak törvénysértéssel, közben alkotmányos jogainkat folyamatosan megsértik. Történelmi emlékhelyeinket, emléktábláinkat megrongálják, történelmünket átírják. Tudományos konferencián a magyar közösséget debilnek minősíti, és a kutyákhoz hasonlítja egy professzor asszony. A KMKSZ székházát felrobbantják. A városokban fáklyás meneteket szerveznek arcukat eltakaró fiatalok, és azt skandálják, hogy „Késre a magyarokat!” Az események emlékeztetnek a 100–150 évvel ezelőtti zsidók elleni tüntetésekre. Legutóbb a kettős állampolgárok személyes adatait tették ki egy „halállistának” tartott honlapra. A parlament honlapján pedig aláírásokat gyűjtöttek azért, hogy tűzzék napirendre a kitelepítésünket.

Mi ez, ha nem a faji alapon megnyilvánuló diszkrimináció, amit a XX. században még fasizmusnak tituláltak és elítéltek a világ minden pontján. Mi, itt élők, nem kérünk többet, csak azt, ami alkotmányosan jár, mert mi ukrán adófizető állampolgárként csak alkotmányos jogunkat szeretnénk visszakapni, és a befizetett adóinkból mindazt, ami jár oktatásra, szociális egészségügyi ellátására, kulturális életünkre, úthálózatra. Mi továbbra is itt szeretnénk maradni őseink földjén, és senki kedvéért nem csomagolunk, hiába a több ezer felszólítás. A végkifejlet az április 25-én elfogadott nyelvtörvény volt, ami teljes szájzárat rendelt el. Ez már a vörös pestis, meg a cárizmus korszakát idéző törvény. Sajnálom az ukrán honatyákat, akik népük sorsából csak a rossz tapasztalatokat tudják felhasználni a hatalomgyakorláskor. Azt tették a kisebbségekkel, amit az ukránokkal történelmük során kétszer is: betiltották nyelvüket, vagy amit Sztálin tett a 30-as években, mikor iskoláikat oroszosították. Mindehhez a személyi vegzálás korszaka párosult. Egy éven át majdnem minden magyar közszereplést vállaló személyt mélységi vizsgálatnak tettek ki a határon. Mit kerestek? Állítólag más állam útlevelét, de erről többnyire jegyzőkönyvet nem adtak. Más állam útlevelével rendelkezni ráadásul nem törvénytelen, különben hogyan dolgozhatna néhány külföldi állampolgárságú miniszter országunkban. De ezt be is bizonyította kollégánk, Darcsi Karolina, aki pert nyert a vele szembeni eljárásban, melyet a magyar útlevele miatt indítottak ellene. Mi ez, ha nem kettős mérce. A minisztereknek szabad, a kisembernek nem – mintha nem egy jog szerint bánnának velük.

A fentiek alapján a múlt évet leginkább József Attila LEVEGŐT! című verse írja le:

„Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg……”

Az 1935-ben írt költeményről a szakirodalomban olvashatjuk: „..Nincs, aki a költőnél jobban megértené az idők szavát. A fasizmus akkor nőtt és virágzott…A versben benne van a tisztánlátás vágya: nézzünk szembe a gondolatainkkal, rendezzük sorainkat. […] Pontos képet adnak a lehallgatott telefonokról, a gyanút, a vádat, a bűnt kereső tekintetekről, az aktává süllyedt emberekről. A légkörről, amelyben mindenkit figyelnek, mindenkire számokat aggatnak, és mindenkinek aktákba írják a tetteit, hogy kiszolgáltatottá, függővé tegyék. […] Aki alattomos, könnyebben megél, de így működik a világ. A nép sanda választ ad, amikor kérdezik, sunyin lesüti a szemét, vidul, ha toroz (kárörvendő, ha megjárják mások is, ha másnak is rossz, nemcsak neki).”

A vers tökéletesen illik a kárpátaljai magyarok 2016–2018-as éveinek társadalmi légkörére. Ezért a munka biztosítása érdekében a főiskolán őrző-védőket kellett felfogadni, hogy ne zaklassanak hírhajhász provokátorok. Tanárainkat és diákjainkat behívatta az SZBU – ahogy ők fogalmaztak  – „profilaktika” céljából. Volt, akit munkahelyén kerestek fel. A „profilaktika” megelőzést is jelent, és azért találkoztak velük, mert még ugyan nem követtek el törvénysértést, de a határán állnak, mivel tudományos munkáikban, konferencián, felszólalásaikban vagy nyilatkozataikban, szerintük konfliktusokat gerjesztenek. Színtiszta projekció, mások tetteit vetítik ránk. Szólásszabadságként titulálják azt, hogy egyesek „Késhegyre a magyarokat!” skandálva vonulnak utcáinkon, kutyáknak titulálják kisebbségeket nemzetközi tudományos konferencián, kitelepítéssel fenyegetnek, de ha erről mi, érintettek írunk, nyilatkozunk, az már a jogsértés határát súrolja.

Arról, hogy engem ilyen ürüggyel kihallgattak, írt a sajtó, de arról nem, hogy rajtam kívül intézményünkből még kiket. Hadd hangozzék el nevük: Csernicskó István, Fodor Gyula, Darcsi Karolina, Rácz Béla, Soós Katalin, Bárány Erzsébet. Sokat tett az anyanyelvű oktatás megőrzéséért Szilágyi Lajos, aki Kijevben, Brüsszelben, az EBESZ-nél többször képviselte álláspontunkat, írt beadványt. Kozák Andrea jogi tanácsadónk, kísérte a behívott diákjainkat, beadványokat szerkesztett. A főiskola érdekeit képviselte a különböző kijevi hivatalokban akkreditációs fórumokon Szilágy Iván, és másik jogászunk, Moca Andrij. Köszönöm nekik és minden munkatársnak, akik ilyen körülmények között tették a dolgukat.

Szomorú tény, hogy sérelmeink miatt érdekünkben Magyarországon kívül nem tiltakoztak. A világ és annak szócsövei, a máskor oly hangos, érdekvédő civil szervezetek, a kisebbségi, személyiségi és egyéni jogok védőharcosai, mintha nem hallanák, nem látnák, mi történik Ukrajnában, ingerküszöbüket nem éri el. Vajon így viselkedtek volna, ha ez más országban történik, ahol más kisebbség jogait tiporják, megfélemlítésére irányuló hasonló események zajlanak, amelyek nemzetközi egyezményeket és kétoldalú államközi szerződéseket sértenek? Biztosan nem!

Pedig az ukrán törvényhozás olyan oktatási és nyelvtörvényt fogadott el, amely ellentmond az Ukrán Alkotmánynak, a korábban elfogadott törvényeknek, a ratifikált nemzetközi és kétoldalú egyezményeknek, így az 1992-ben kötött ukrán–magyar együttműködési szerződésnek. Ebben Magyarország elismeri Ukrajna határait, Ukrajna garantálja a területén élő magyar kisebbség szerzett jogainak biztosítását és bővítését. Az új törvényekkel megszegték az egyezményt: súlyosan szűkítették jogainkat, ezért ezt a lépést akár úgy is értelmezhetjük, hogy politikailag felmondták a két ország közötti szerződést.

A legújabb csökönyös vád ellenünk a szeparatizmus. Ennek kapcsán vegzálnak minket, magyar közösséget. Mindent elkövetnek, hogy elmenjünk, itt hagyjuk szülőföldünket. A minap éppen nemzeti színeink használata miatt, pedig az is alkotmányos jog. Az történt, hogy az ukrán állam által egyébként anyagilag nem támogatott magyar lapban, amely a kárpátaljai magyarokat ukrán állampolgársági kötelességére szólította fel, hogy menjenek el szavazni, azokat a körzeteket, ahol érintettek a hit, a remény és a szeretet színeit jelképező piros, fehér, zölddel festették ki. Ezért a lapot az SZBU szeparatizmus vádjával feljelentette. Akkor, mikor, a Választási Bizottság (VB) elutasította azt a beadványt, melyben a kárpátaljai magyarok azt kérték, hogy állítsák vissza alkotmányos jogukat, mely szerint az egy tömbben élő kisebbségek számára olyan választási körzetet kell kialakítani, amelyben többséget alkotnak, hogy saját képviselőt delegálhassanak az ukrán parlamentbe nem tettek feljelentést kisebbségi jogok sértése konfliktus gerjesztése miatt senki ellen. A VB a beadványokra azt a cinikus választ adta, hogy nem tudják hol élnek Kárpátalján a magyarok. Tehát járni ugyan járna ez a jog, de nekünk nem, mintha mi másodrendű állampolgárai lennénk ennek az országnak. A feljelentett lap nem tett mást, csak a VB cinikus válaszára felelt. Egyrészt három színnel azt jelölték, hogy hol élnek a magyarok Kárpátalján, másrészt elég lett volna a remény zöld színével jelölni, ha a VB visszaállítja a korábbi Beregszász központú választási körzetet.

Mi, kárpátaljai magyarok a három színnel jelölt vidéken itthon vagyunk, és maradunk, mert itt akarunk élni, dolgozni, boldogulni, ahol őseink nyugszanak. Innen üzenem mindenkinek, aki nem érti: mi őshonosok vagyunk e vidéken, mint az indiánok Amerikában, és a nemzetközi normáknak megfelelő védelmet kérünk magunknak és kultúránknak.

Örülnénk, ha az ukrán állam megfelelően gondoskodna rólunk és a régióról, ha nem szorulnánk a magyar állam támogatására. Adófizető ukrán állampolgárokként alig kapunk valamit kultúránk fenntartására, viszont a szülőföldi megmaradásunkat segítő mindenfajta támogatásban a szeparatizmust látják, ha Magyarországról jön. Holott ezek a juttatások az országot gazdagítják ugyanúgy, mint a csehországi, finnországi, amerikai, kanadai és más országbeli felajánlások, alapítványi támogatások. Minden kopijka hivatalos adózás alá esik, így többszörösen megtérül az állam számára, kiterjed az ukrán lakosságra is, elég, ha a frontról hazatért katonák magyarországi gyógykezelésére, gyermekeik üdültetésére gondolunk. A támogatások hiányában Kárpátalja már régen csődbe ment volna, főleg a magyar vidékek. Beregszász városának a legnagyobb adófizetője a Rákóczi-főiskola, melyet csak a magyar állam támogat, az ukrán államtól egy fillért nem kapunk, csak rendszeres ellenőrzést és gyakori átvilágítást. Köszönjük, hogy cselekvő testvéri szeretettel osztoznak sorsunkban!

Ilyen évek és körülmények között mit is kívánjak önöknek, végzős hallgatók, kedves kollégák útravalóul. Merítsenek erőt az intézmény szellemiségéből, melyet a nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc jelleme határoz meg. Ne adják fel, és mindig törekedjenek arra, hogy a világ jobb legyen, ne törődjenek bele a rossz helyzetbe, legyen vezérgondolatuk, amit József Attila megidézett versének végén megfogalmazott:

„Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szívünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”

Sok sikert hozzá!

Itt be is fejezhetném, de már hallom a kérdést, hogyan lehet elviselni az ilyen életbelei nyomást. Erre is a költészetben találtam meg életem egyik vezérfonalát. Engedjék meg, hogy megosszam önökkel abban a reményben, hogy önöknek is támaszt nyújt.

Rudyard Kipling:  Ha…
(Kosztolányi Dezső gyönyörű fordításában)

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.

 

Beregszász, 2019. július 19.

dr. Orosz Ildikó, rektor


A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjai a Campus Sportfesztiválon
Szakmai tanulmányúton a Rákóczi-főiskola angol szakos hallgatói