Akikre büszkék lehetünk … Interjú Bábel Zsuzsannával

Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, maximálisan tudja átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala talán legnagyobb mértékben a pedagógustól függ. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, közvetíti legfőbb értékeinket.

Bábel Zsuzsanna Benében született. Középiskolai tanulmányai után a Rákóczi-főiskola angol-történelem szakpárjára felvételizett, diplomája megszerzése után pedig a pedagóguspályán találta meg hivatását. Emellett családjával ínycsiklandó kézműves lekvárokat készítenek. Ma vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Benében születtem, ott kezdtem meg az iskolai tanulmányaimat is. Abban az évben, amikor a 4. osztályt befejeztem, megnyílt Beregszászban a Beregszászi Magyar Gimnázium a régi Magyar Királyi Állami Főgimnázium utódintézményeként. Szüleim elvittek a felvételire, sikeresen be is jutottam oda. Így 10 évesen gimis lettem. Csodálatos éveket töltöttem a gimnázium falai között. A 8 év alatt, amíg ott tanultam, sok vidám pillanatot éltem meg, igazi barátságok születtek, melyek mai napig élőek.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– Érettségi után el kellett döntenem, merre tovább. Azt el kell mondanom, hogy nem készültem tanárnak. Azt viszont tudtam, hogy tovább szeretnék tanulni. A történelmet mindig is szerettem. A főiskolán akkor párban lehetett jelentkezni a különböző szakokra. A történelem az adott volt, mindenképp szerettem volna történelmet tanulni. Úgy gondoltam, hogy az angol nyelvnek mindig jó hasznát lehet venni, ezért a történelem mellé az angolt választottam.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Elmondhatom, hogy így visszatekintve az elmúlt évekre, a lehető legjobb választás volt a főiskolára való felvételizés. Bár angol-történelem szakra jártam, de nagyon jó kapcsolat alakult ki a többi évfolyamtársammal is, az angol-földrajz szakosokkal, a történelem-földrajz szakosokkal, vagy akár az óvodapedagógusokkal. Nem voltunk sokan. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, unokatestvérekkel és rokonokkal kibővülve. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a tanárainkkal is. Mindig fordulhattunk hozzájuk bizalommal, amiben tudtak, segítettek. Nagyon jó kis csapat alakult ki, akikkel mai napig is tarjuk a kapcsolatot.

– Mi történt a főiskola után?

– Már a főiskola évei alatt el kezdtem dolgozni Benében, a helyi általános iskolában. Akkor kezdődött el a tanári pályafutásom. És ennek már több mint 20 éve. Nagyon megszerettem ezt a hivatást az évek alatt. Szeretek a gyerekekkel foglalkozni, szeretek köztük lenni, meghallgatni kisebb-nagyobb gondjaikat, problémáikat és örömüket is.

– Hogyan érzed magad a pedagóguspályán? Akadtak-e nehézségek az évek alatt?

– Nem könnyű pálya a pedagóguspálya, de nagyon szép. El sem tudnám képzelni magamat máshol, mint ott. Hiszem, hogy egy tanárnak nemcsak az a feladata, hogy tudást adjon a gyerekeknek, hanem az is, hogy mellettük legyen, meghallgassa őket, elbeszélgessen velük, ha arra van szükségük. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy amikor a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetem meghirdette a mentálhigiénés képzést a főiskolán, akkor nem is volt kérdés, hogy jelentkezem. Ennek elvégzése után felkértek tanuló tanárnak, majd ezt követően, 5 másik kolléganőmmel együtt mi visszük a Károli Egyetem mentálhigiénés képzését Beregszászban a főiskola bázisán. 2023 szeptemberében újabb mentálhigiénés szakirányú továbbképzés indul, melyre február 28-ig jelentkezhetnek az érdeklődők.

– Emellett alapító tagja vagy a Kárpátaljai Magyar Mentálhigiénés Társaságnak (KMMT) is…

– Így igaz. Időközben megalakult a Kárpátaljai Magyar Mentálhigiénés Társaság, melynek, másokkal együtt, én is alapító tagja vagyok. Széles körben foglalkozunk a lelki egészség ápolásával, megőrzésével. Gyerekeknek, iskolásoknak, de felnőtteknek is szervezünk foglalkozásokat, programokat. Tanulóknak, tanároknak, szülőknek próbálunk segítséget nyújtani. Több programunk futott az elmúlt évben is, amelyekkel próbáltuk enyhíteni kicsit azt a terhet, amit a háború nehézségei okoztak. Emellett a mentálhigiénés képzést elvégzett hallgatók egyéni segítő beszélgetéseket folytatnak.

– A tanítás mellett kézműves lekvárokat is készítesz, melyek sokak kedvence. Hogyan jött az ötlet?

– A kézműves lekvárok és szörpök készítésében a családom is nagy szerepet játszik. Pár évvel ezelőtt kezdtük el üstben főzni a lekvárokat, minden olyan gyümölcsből, ami vidékünkön megterem. Hagyományosan készítjük, ahogyan szüleink és nagyszüleink is tették azt régen. Több, mint 15 fajta gyümölcsből főzünk lekvárt. Közülük néhány cukormentes változatban is megtalálható. Az elmúlt év sajnos rányomta bélyegét erre is, de nem adjuk fel. Szeretnénk minden erőnkkel azon lenni, hogy folytatni tudjuk, ha a körülmények ezt lehetővé teszik.

– Mesélj kicsit a családodról is. Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A főiskola befejezése után férjhez mentem. Isten kegyelméből két fiunk született. A férjemnek és nekem is mindig fontos volt a család. És mind a mai napig az! Igyekszünk a lehető legtöbb időt együtt tölteni. Szeretünk kirándulni, sokat járunk ki a szabadba együtt. És a lekvárfőzések is közös együtt töltött idő. Hiszen azt egy ember nem lenne képes csinálni. Ilyenkor mind ott vagyunk az üst körül, kavarjuk a lekvárt, együtt, közös erővel. Szeretnénk ezt a jövőben is folytatni, szeretnénk, ha a Milekvárunk továbbra is ki tudná szolgálni lekvárkülönlegességekkel mindazokat, akik hozzánk fordulnak.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Ha belegondolok, felnőtt életemet átszőtte ez az intézmény. Ott szereztem meg az első diplomámat, ott kaptam meg a tanári hivatás alapjait. Aztán már kétgyermekes édesanyaként ott végeztem el a falusi vendéglátás képzést, melyen – sok más mellett – megtanultam szőni, ami szintén egy fontos állomás volt az életemben, hiszen ennek köszönhetően kerültem be egy olyan közösségbe, akikkel fesztiválról fesztiválra járva tudtam megmutatni a gyerekeknek, hogyan is dolgoztak elődeink, hogyan készültek a pokrócok. Aztán jött a mentálhigiénés képzés. Ezt is a főiskolának köszönhetem. A főiskola egy biztos pont az életemben. Életem különböző szakaszaiban mindig megtaláltam benne azt, amire épp szükségem volt. Remélem még sok más Kárpátalján élő honfitársamnak nyújt majd a főiskola olyan lehetőségeket, mint amit én kaptam tőle.

Kurmay Anita