Akikre büszkék lehetünk … Interjú Illés Évával
Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, maximálisan tudja átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala talán legnagyobb mértékben a pedagógustól függ. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, közvetíti legfőbb értékeinket.
Illés Éva Nagybégányban született. Középiskolai tanulmányai után Debrecenbe került, mégis haza húzta a szíve, és a Rákóczi-főiskola tanító szakán szerezte meg képesítését. Ezt követően tanári pályára lépett, ma pedig már a Kárpátaljai Pedagógus-továbbképző Intézet Beregszászi Tagozatának munkatársa. Ma vele beszélgettünk.
– Meséljen magáról. Hogyan telt a gyermekkora?
– Nagybégányban születtem. A helyi óvodába jártam. Tanulmányaimat a Nagybégányi ukrán iskolában kezdtem, (akkor még 0-ik osztályban). Gyermekkoromra szívesen emlékszem vissza. Nagyon boldog gyermekkort éltem meg. Ezt elsősorban a szüleimnek köszönhetem, mert sokat foglalkoztak velem és biztosították azokat a körülményeket, ami elengedhetetlen egy kisgyermek egészséges mentális és fizikai fejlődéséhez. Édesanyám már kislányként kezembe adta a „tésztanyújtót”, megtanított a rend és tisztaság fontosságára. Megtanították és megértették velem azokat az értékrendeket – ezalatt értem a CSALÁD, HIT, BARÁTSÁG, HAGYOMÁNYOK fogalmát – már kiskoromban, amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy teljes értékű, istenfélő felnőtté váljak. Mivel édesapám pedagógusként dolgozott, a tanulmányaim is mondjuk úgy, hogy „kontrol alatt voltak” már az alsó tagozatban is.
Sok, velem egykorú gyermek volt az utcánkban, sok barátom volt. Mindegy, hogy épp milyen évszak volt, mindig volt valami „dolgunk együtt”. Sajnos, az utóbbi időben nem sok gyermeknek adatik ez meg, már csak az adott körülmények miatt sem.
Tanulmányaimra visszatérve, az 5-ik osztályt a Jánosi Középiskolában folytattam, és ott is érettségiztem 11-ik osztály után. Miután befejeztem a középiskolát 1996-ban felvételiztem a Munkácsi Állami Agrártechnikumba, amit 1999-ben „vörös” diplomával sikeresen befejeztem. Ezt követően 1999-ben sikeres felvételt nyertem a Debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolára „Tanító-kommunikáció” szakra.
– Hogyan került mégis a Rákóczi-főiskolára?
– Egyszerű. Haza vágyott a szívem, így átvezettettem magam még 1999-ben az akkori Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola tanító szakára. Abban az időben még az általam mélyen tisztelt Soós Kálmán úr – nyugodjon békében – volt a főiskola rektora. A tanító szakot egyrészt azért választottam, mert szeretek gyermekekkel foglalkozni és jól megértem magam velük, másrészt édesapám miatt, mivel kiskoromban esténként sokszor, amikor füzeteket javított, odakuporodtam mellé, és figyeltem őt, hogyan dolgozik. Ez tetszett nekem. Azt hiszem, az ő nyomdokaiba szerettem volna lépni.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?
– A diákéveim a főiskolán felejthetetlenek. Úgy mondanám, hogy „egy rendkívüli évfolyam rendkívüli évfolyamtársakkal”. Nagyon jó csoportunk volt. Beregszászi Anikó volt a kurátorunk. Hála Istennek, nagyon sok csoporttársammal a mai napig nem csak jó, de baráti kapcsolatot tartok. És nem csak az évfolyamtársakkal, de szinte minden tanárommal, és az akkor ott dolgozókkal is. Mai napig szívesen megyek be a főiskolára, a könyvtárba, ahol mindig mosollyal és kedves szavakkal fogadnak. Felejthetetlen számomra az is, ahogyan a vizsgaidőszakokra készültünk. Talán a legemlékezetesebb ebben az, ahogyan segítettük és támogattuk egymást egy-egy vizsga vagy beszámoló előtt. És talán, ami még jobban összekötött minket, az a nyári gyakorlat Kőrösmezőn, ahol gyerekekkel foglalkoztunk magyar nyelven. Akkor ott nagy fordulatot vett az életem. A nyári gyakorlat folyamán Kőrösmezőn ismeretséget kötöttünk a helyi magyarokkal, akik elmondták, hogy sok év után újra magyar iskolát szeretnének nyitni, és lehetőség is van rá, csak tanító néni kellene. Én pedig azt mondtam erre, hogy „szívesen itt maradnék”, bele nem gondolva akkor még ennek következményeire. Miután vége lett a gyakorlatnak, hazautaztunk. Megkaptuk a várva várt szünidőt az utolsó, 4-ik évfolyam előtt. Egyik nap váratlan vendégek érkeztek hozzánk – a főiskola vezetősége és Punykó Mária keresett meg azzal kérdéssel, hogy elvállalnám-e Kőrösmezőn a tanítói állást. Természetesen úgy, hogy szabad óralátogatást kapok a főiskolán. Nem sok időm volt gondolkozni, és mivel a szüleim, barátaim és kollégáim is támogattak ebben, így 2002. szeptember 1-én már a szórványban, Kőrösmezőn, a helyi polgármesterrel együtt vágtuk át a szalagot az újonnan nyílt magyar iskola első osztályának ajtaja előtt.
– Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?
– 13 kisdiákkal kezdtem el a tanévet. Hihetetlen az, ahogyan ott fogadtak engem a gyermekek és a szüleik is. Teljesen más mentalitást tapasztaltam abban a közösségben. Sok mindenben segítséget nyújtottak a szülők is, sokszor kérés nélkül is. Egy rendkívül nehéz, de annál inkább tartalmas, szép és munkatapasztalat terén élménydús évet zártam. Úgy gondolom, hogy a pedagógusi pálya egy hivatás, amelynek útja során érnek úgy pozitívumok, mint negatívumok. Én szerencsésnek mondhatom magam ezen a téren, mert mindig sikerült jó kapcsolatot teremteni azzal a bizonyos „háromszöggel” – gyermekek-szülők-pedagógus kollégák. 2003-ban sikeresen zártam a vizsgaidőszakot a főiskolán, és lediplomáztam. A Kisbégányi Általános Iskolában megüresedett egy állás, és Illés János, az akkori iskolaigazgató felvett oda, így a munkámat 2003. szeptember 1-én a Kisbégányi Általános Iskolában folytattam. Mondhatnám, hogy csöbörből vödörbe estem, természetesen jó, de átvitt értelemben, mivel azonnal összevont, úgy nevezett kompleksz osztályba kerültem (1-3). Két tanévet dolgoztam így, de azt elmondhatom, hogy sok segítséget és biztatást nyújtottak a kollégák. Majd, hála Istennek, gyarapodott a tanulók létszáma, és 2005 szeptemberétől már egy osztályban dolgozhattam. 2017-ben átvezettek az akkor Bajó János vezetése alatt lévő Nagybégányi Általános Iskolába, saját kérésemre. Minden jól alakult, majd jött a reform az iskolában (Új ukrán iskola program), ezt tetézte a Covid19 járvány és ezáltal a távoktatás, ami alsós tanítóként nagyon megviselt nemcsak engem, de minden kollégát, a gyermekeket és a szülőket is. Nagyon nehezen indult a távoktatás, mire ezt feldolgoztuk volna, kitört a háború és minden, ami ezzel jár. Úgy éreztem néha, hogy talán változtatnom kellene munka terén, és ahogy mondják, Isten útjai kifürkészhetetlenek, ezért a 2022-2023-as tanév téli szünidejének utolsó napján a Beregszászba menet találkoztam a volt főiskolai tanárommal, a Kárpátaljai Pedagógus-továbbképző Intézet Beregszászi Tagozatának vezetőjével, Gabóda Bélával. Beszélgetésünk közben szóba került az, hogy az intézetben megüresedett egy állás. Szó szót követett, aztán még aznap, kis idő elteltével feltette a kérdést, hogy elvállalnám-e ezt az állást. Jelen esetben sem volt sok időm a gondolkodásra, és mivel a családom, barátaim és kollégáim is támogattak, így 2023. február 15-én már az új munkahelyemen voltam.
Nagyon sajnáltam az osztályomat otthagyni tanév közben, de találtak a helyemre pedagógust, így nem maradtak a gyermekek tanító nélkül.
– Milyen munkát végez ott?
– Az intézményben a következő feladatokat látom el: a kötelező éves kisebbségi nyelveken oktató pedagógus-továbbképzések szervezése, levezetése, a tantervek fordítása; a tagozat vezetőjével, Gabóda Bélával és kollégámmal, Popovics Elzával együtt a tavaszi-őszi módszertani napok és szemináriumok szervezése és levezetése; a pedagógusok beszervezése egy-egy ilyen szeminárium alkalmával tapasztalatcsere céljából. Más a munkakör, de úgy érzem, hogy néha szükség van a változásra.
– Meséljen a családjáról. A munka mellett jut idő a kikapcsolódásra?
– Édesanyámmal és gyönyörű kislányommal élek. Elvált vagyok. Igazából a munkám és gyermekem nevelése mellett nem nagyon jut időm kikapcsolódásra, de azért, hála Istennek, a barátaim nem hagyják, hogy „nagyon eltávolodjak tőlük”. És édesanyám is sokat segít.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– A jelenlegi helyzet nem igazán engedi, hogy hosszú távra tervezzek. Elsősorban a terveim közt az szerepel, hogy megfelelő neveltetésben részesüljön a kislányom, hogy jól végezzem a munkámat és békében, hittel, egymást nem bántva éljük meg a mindennapokat. Bízom Istenben és remélem, hogy az általa nekem szánt úton maradok.
– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?
– Azt hiszem, hogy nagyon sok mindent. Elsősorban onnan indult a pályakezdésem. Minden egyes tanáromnak hálát mondhatok, mert mindegyik valami olyan tapasztalatot adott át főiskolai éveim alatt, ami csak őrá és az általa tanított tantárgyra jellemző. Mindenkihez kötődik valamilyen személyes élmény. Emellett barátokat, életre szóló barátságokat köszönhetek az intézménynek. Példaértékű számomra az is, ahogyan a főiskola, Orosz Ildikóval az élen mind a mai napig küzd a Kárpátalján megmaradt maroknyi magyarság érdekeiért, és a magyar nyelvű oktatás fennmaradásáért. Büszke vagyok, hogy én is egykoron a főiskola hallgatója lehettem!
Kurmay Anita
-
Ez a bejegyzés az alábbi nyelveken is elérhető:
- Українська