Akikre büszkék lehetünk … Interjú Holozsai Imrével

A zenének gyógyító ereje van – szokták mondani. Valóban, elmossa a gondokat, lecsendesíti a zakatoló szívet, megnyugtat, s egyben fel is tölt energiával. A zenepedagógusok munkája által pedig sok diák úgy nőhet fel, hogy életükben is meghatározó szerepet tölt be a zene.

Holozsai Imre a Rákóczi-főiskola földrajz-történelem szakán tanult, majd zenei pályára lépett, zenepedagógus lett. Emellett vőfélyként a házasulandók nagy napját teszi még felejthetetlenebbé. Ma vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Benében születtem, ott is nőttem fel, ma is ott élek. Csodálatos gyermekkorom volt, rengeteg élménnyel, amelyekre a mai napig szívesen emlékszem vissza. A” Kis utcában”, ahol felnőttem, a gyerekkori barátokkal reggeltől estig játszottunk, és nagyon sokat barangoltunk a hegyen. Általános iskolába is ott jártam, majd a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– Egy ideig úgy gondoltam, hogy zenei vonalon tanulok tovább, hiszen nagyon szerettem énekelni, illetve szaxofonon tanultam a zeneiskolában, ahol a tanáraim is ebbe az irányba tereltek.

Azonban Molnár Laci bácsinak köszönhetően mégis a földrajzot választottam, mivel az órái nagy hatással voltak rám, így eldöntöttem, hogy ezen a szakon szeretnék tanulni. A középiskolában ez méginkább megerősödött bennem, hiszen Pataki István személyében szintén egy kiváló tanárt kaptam, aki nem mellesleg a főiskolán végzett. Így a főiskola nem is volt kérdés, hisz itthon, anyanyelvemen tanulhattam tovább.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Földrajz-történelem szakpáron tanultam, igazán jó évek voltak azok. Földrajz szakosként a terepgyakorlatokat tudnám kiemelni, amikor is bejártuk szinte egész Kárpátalját, megmásztuk a Hoverlát, s Ukrajna egy részét is megismerhettük. Nagyon jó barátságok köttettek az évek alatt, tanáraink szigora, ugyanakkor egyfajta lazasága pedig pedagógusi pályám egyik alapköve. Itt említhetem Molnár Józsefet, de a történelem tanulmányaim kapcsán Soós Kálmánt, akiknek előadói készsége és személyisége magával ragadó volt.

– Mi történt a főiskola után?

– Akkoriban a földrajz szak akkreditálása folyt, aminek következtében csak alapdiplomát szerezhettem azon a szakon, melyet 2008-ban fejeztem be, majd egy évre rá történelemből is megkaptam a tanúsítványomat. Mint minden fiatal, én is azt hittem, hogy majd tárt karokkal várnak a munkahelyek, hát nem így lett, nem volt egyetlen betöltetlen tanári állás sem. Ekkor kaptam egy ajánlatot, miszerint a beregszászi zeneiskolába könyvelőt keresnek félállásban. Egészen távol áll egymástól a földrajz és a könyvelés, de mégis belevágtam. Nem volt könnyű, sok mindent kellett tanulnom, de – visszatekintve – tartalmas időszak volt.

A zene végig kísérte az életemet, a főiskolán is mindig a zenei, kulturális rendezvények vonzottak.  A zeneiskolába kerülve pedig ismét a muzsika vonzáskörében voltam. A könyvelés mellett egyre többször léptem fel énekesként, valamint szaxofonosként besegítettem a zenekarba. Idővel pedig állásajánlatot is kaptam, így beiratkoztam az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzsbe, majd a Munkácsi Állami Egyetem Zeneművészeti Karán szereztem mester diplomát szaxofon és klarinét hangszeren. Így indult el zenetanári pályafutásom.

– Több mint 10 éve vagy a pedagóguspályán. Milyen tapasztalatokat szereztél, hogy lehet a diákokkal jól dolgozni?

– A zeneoktatás előnye, hogy első osztálytól a végzős évekig végig tudom kísérni a fejlődésüket, az akaraterejüket, s büszkeséggel tölt el, hogy vannak olyan tanítványaim, akik magyarországi szakiskolákban, valamint egyetemen folytatják tovább zenei tanulmányaikat. Fafúvós hangszereket oktatok. Az első két-három évben furulyán tanulunk, ezt követően pedig  szaxofonon, klarinéton vagy fuvolán tanulnak tovább. Itt nagyban tudom hasznosítani azokat pedagógiai ismereteket, melyet a főiskolán tanultam meg. Úgy gondolom, elsősorban az a fontos, hogy megszerettessem velük a zenét. Ennek érdekében nem rögtön a klasszikusokkal kezdek, hanem a mai modern hangvételű zenéket is belecsempészem az oktatásba, meghozva a kedvüket a gyakorláshoz.

– Mennyiben nehezítették a munkát az elmúlt évek?

– Azt mondhatom, hogy nem könnyű időszak az, amelyben élünk. A covid okozta távoktatás elég nehézkes volt, hisz online zenét tanítani nem könnyű. Nálunk nagyon fontos a test-, kéz- és ajaktartás beállítása, amit egy telefonon vagy számítógépen keresztül nem igazán lehet megtanítani.  A jelenlegi háborús helyzet okozta légiriadók sem könnyítik meg  a munkát, hisz ilyenkor nem tarthatunk órákat. Reméljük, hamarosan újra békében élhetünk.

– Emellett a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola oktatója is vagy.

– A 2023-2024-es tanévben kezdtem el tanítani a Tulipán Tanodában. Ez egy nagy kihívás, hiszen a népzene egy teljesen más műfaj. Másfajta furulyán dolgozunk, emellett megismertem a tárogatót, amelyet eddig nem használtam. A zeneiskolában klasszikát oktatunk, a Tanodában pedig a népi hangszerek kerülnek előtérbe. Kepics Andzselika igazgató ajánlotta fel, hogy vegyek részt egy-egy továbbképzésen, ahol betekintést nyerhettem a népi hangszerek világába. A népzene engem is magával ragadott, s mivel szeretem a kihívásokat, ezért belevágtam a népzeneoktatásba. Így most tanítva tanulok.

– Mindezek mellett vőfély is vagy.

– A színpadon való szereplés sosem állt tőlem távolt, ezt tudták a családtagjaim is. 2007-ben egyik unokatestvérem ment férjhez, aki megkért, hogy keressek pár verset, játékot, vezessem az esküvőt, mint vőfély. Jól is sikerült, de mivel ekkor még a főiskolán tanultam, így a diákévek élményei töltötték ki a mindennapjaimat. Majd egy évre rá a húgomnak volt esküvője, ahol már nem volt kérdés, hogy én leszek a vőfély. Az egész nyarat azzal töltöttem, hogy felkészüljek, illetve itt már az esküvő szervezésében is kivettem a részem. Ez annyira jól sikerült, hogy következő évre 16 felkérésem lett. Így indult a vőfélykedésem.

– Milyen tapasztalatokat szereztél az évek alatt?

– A mai napig nagyon élvezem ezt a munkát. Fontos, hogy úgy tedd oda magad, hogy a lehető legtöbbet nyújtsd, mert lehet, hogy neked, vőfélyként a sokadik esküvőd, de a párnak az az első és egyetlen, amelynek tökéletesnek kell lennie.

Az esküvőt teljes mértékben a vőfély tartja kézben. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ő kezében van az esküvő irányítása. A vőfély olyan, mint egy karmester, aki összehangolja a szolgáltatók munkáját. Mindezt a háttérből irányítva. Hiszen ez nem a vőfély napja, hanem az ifjú páré. Olyannak kell lennie, mint a mesében a mesélőnek, aki koordinálja, irányítja, kézbentartja a folyamatot. Mégis a vendégek számára szinte észrevétlenül dogozik.

A szervezési időszak alatt többször találkozom az ifjú párral.  Az ő elképzeléseiket és igényeiket figyelembe véve igyekszem a személyükre szabni az esküvőt. Megbeszéljük, hogy melyek azok a mozzanatok, amelyek tetszenek, és melyek azok, amelyek nem. Ezek után elkészítek egy forgatókönyvet, amelyet a többi találkozás alkalmával pontosítunk, finomítunk. S így az esküvő napjára már szinte percre pontosan tudjuk, hogy mikor mi fog következni, és kinek mi a feladata.

Mint minden szakmában, itt is elengedhetetlen a folyamatos fejlődés és megújulás. Így jött a vőfélységhez az elmúlt években a szertartásvezetés, mint plussz szolgáltatás.

Hiszen, míg az anyakönyvvezetőnek egy meghatározott vonalon kell haladnia az állami törvényeket figyelem előtt tartva, addig a szertartásvezető szabadon lavírozhat a megható és érzelmes mozzanatok és helyszínek között. A modern polgári szertartásba már különböző, szebbnél szebb motívumokat tehetünk bele, csak néhány példát említve: homokceremónia, lakat ceremónia, faültetési ceremónia, stb. Úgy tapasztalom, ez lett sokak kedvence.

– Jut idő a munka mellett a kikapcsolódásra is?

– Igaz, hogy sokat dolgozom, de engem a zene is kikapcsol, nem munkának élem meg. Sokat biciklizem, és ha időm engedi, akkor munka után úszni járok. Emellett nagyon szeretek a természetben lenni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kertünk a hegybe nyúlik, ami lehetőséget ad a folyamatos barangolásra, az új helyek felfedezésére. A covid és a háborús időszak alatt döbbentem rá, hogy milyen  gyönyörű helyen élünk.

– Milyen terveid vannak a jövőre?

– Imádságunkban is azt mondjuk, Istenem, a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Én most így élek, nem tervezek előre. Mindennap egy lépés. Szeretnék minden napot, pillanatot megélni, hisz elég bizonytalan a jövőnk. Ugyanakkor, míg másoknak ez a bezárkózás és a félelem időszaka, addig nekem kinyílt a világ. Egy hatalmas lelki fejlődésen mentem keresztül. Bár nemtudom, hogy mi lesz holnap, de tudom, hogy „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít. Filippi 4:13”

Sajnos mi, emberek mindent olyan természetesnek veszünk, pedig nem az! Minden Isten ajándéka és személyes életemben azt tapasztalom, hogy ez a nehézségekkel és bizonytalanságokkal teli időszak folyamatosan növeli az Istenbe vetett hitemet és bizalmamat.

De, hogy a kérdésre is válaszoljak, szeretnék az új kihívásoknak megfelelni, tanárként nem kiégni, hanem folyamatosan fejlődni! S nem utolsó sorban a 12 éves fiamnak utat mutatni, olyan alapot nyújtani, melyhez mindig visszanyulhat élete bármely időszakában.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Elsősorban azt, hogy anyanyelvemen, itthon tanulhattam. Fantasztikus tanárokat ismerhettem meg, akik a tananyag átadásán túl azt is megtanították, hogy hogyan tanuljunk. Általuk, s az intézmény által kinyílt előttünk a világ, eljuthattunk különböző konferenciákra, tudományos munkát végezhettünk, megismerhettünk másokat, s megismertethettük magunkat. A főiskolán ismertem meg a feleségemet, aki egyben a  támaszom is. Úgy érzem, ha nem a főiskola, akkor én sem lennék az, aki ma vagyok.

Kurmay Anita

Ez a bejegyzés az alábbi nyelveken is elérhető:
• Українська