Akikre büszkék lehetünk: interjú Gerő Sándorral

A pedagógusok kiemelt szerepet játszanak a fiatalok nevelésében és oktatásában, segítve őket a tudás megszerzésében és a képességeik fejlesztésében. Nemcsak tantárgyi ismereteket adnak át, hanem fontos értékeket, mint a felelősségtudat, empátia és együttműködés. A pedagógusok sokszor mentorok is, akik támogatják a diákokat a nehézségeik leküzdésében. Folyamatosan alkalmazkodnak az oktatás változó kihívásaihoz, például az új technológiák, módszerek bevezetésével.

Gerő Sándor Mezőkaszonyban született, tanulmányait a helyi Arany János Líceumban kezdte, majd a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban fejezte be. Ezt követően a Rákóczi-főiskola biológia–földrajz szakán szívta magába tudását. Ma már pedagógus, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban nevelőtanár, osztályfőnök, biológiatanár és kollégiumvezető. Vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Mezőkaszonyban születtem, máig ott élünk a családommal és nagymamámmal. A kaszonyi Arany János Líceumban tanultam 9. osztályig, majd felvételt nyertem a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumba. 2011-től tanulmányaimat a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Főiskolán folytattam biológia–földrajz szakon. Már gyerekkoromban is érdekelt a természet működése, az összefüggések, melyek az élőlényeket azzá teszik, amik. Érdekelt, mi miért történik a minket körülvevő világban. Az az elhatározásom, hogy ilyen irányba szeretnék továbbtanulni, csak végzős koromban vált véglegessé számomra. Döntésemet máig nem bántam meg, és úgy hiszem, soha nem is fogom.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– Számomra már akkor is fontos volt, hogy itthon maradhassak, ezért egyértelmű döntésnek tűnt a fősulit választani. Anyanyelvemen szerezhettem meg a diplomámat, és távolság szempontjából is elérhető volt. Kezdetben csak gyakorlati dolgok miatt választottam, de később, mikor megismertem a tanáraimat és diáktársaimat, átértékelődött a szerepe.

A biológia és a földrajz olyan volt számomra, mit a szivacsnak a víz. Úgy itta be az agyam, mintha arra lett volna teremtve. Nem úgy a kémiát és a matematikát, ezekkel máig küzdöm.

– Hogyan teltek a főiskolás évek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Fiatalkorom legjobb évei voltak, számtalan feledhetetlen emlékkel. A terepgyakorlatok és a kollégiumi élet adta talán a legszínesebb foltokat a mára homályosuló emlékeimben. Amikor egy hétig marhahúsból főztük az ételt, mert nem volt más a hentesnél, és a lányoknak azt mondtuk, hogy sertés, mivel másképp nem ették volna meg. Amikor a 8 Celsius-fokos patakban fürödtünk meg a Hoverla lábánál. Amikor a lányoknak bográcsfőzőben forraltunk vizet, hogy hajat tudjanak mosni. Amikor Nagydobronyban, a terepgyakorlat első napján elkezdett szakadni az eső, bőrig áztunk, és három napig meg sem állt, de mi akkor is sátorban aludtunk. Amikor azt a halat ettük vacsorára, amit aznap fogtunk ki a halastóból. Amikor annyit mentünk lefelé egy túra során, hogy a nagylábujjam kiszakította a cipőm orrát. És még számos emlék, amihez nem egy papír, hanem egy könyv is kevés lenne, hogy mind leírjam.

– Mi történt a főiskola után?

– Esetemben a lehetőség nem a fősuli után, hanem a vége felé adódott. Pontosabban 4. évfolyamos voltam, amikor megláttam a hirdetést, hogy a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumba nevelőtanárt keresnek. Beszéltem néhány tanárommal, illetve a Kálvin János Református Szakkollégium vezetőségével, mivel fősulis éveim alatt ott laktam, presbiter voltam, és nevelő. Mivel mindenki „elengedett”, így beadtam a jelentkezésem. 2015. január 1-én vettek fel, és azóta ott dolgozom.

– Hogyan érezted magad a pedagóguspálya kezdetén?

– Kezdetben talán az volt a legfurább, hogy a tanulói padból átkerültem a tanári asztalhoz. Igyekeztem a gyerekekkel a szeretet nyelvén kommunikálni, sokszor rájöttem, hogy van hová fejlődnöm, ezt jelenleg is így gondolom. Voltak kihívások bőven. Igyekeztem mindig segítőkész lenni, de azt is be kellett látnom, hogy vannak dolgok, amiket vissza kell utasítani ahhoz, hogy a többit rendesen el tudjam végezni. Meg kellett tanulnom szigorúnak lenni, és azt is, hogy mikor szabad azt használnom. A gyerekekkel, úgy gondolom, könnyen meg tudom értetni magamat, igyekszem figyelni rájuk, és egyformán szeretni és tisztelni őket.

A kollektíva részéről mindig támogatást kaptam, sok újat tanultam, főleg az elején.

– Milyen tapasztalatokat szereztél az évek alatt?

– Az évek során egyre több feladatot vállaltam el, és ezzel egyre több lehetőségem nyílt újfajta tapasztalatokat szerezni nevelőtanárként, osztályfőnökként, biológiatanárként, majd kollégiumvezetőként. Nevelőként például bármit ígérek, azt meg kell hogy csináljam, ha törik, ha szakad, mert úgy gondolom, hogy ez bizalmat sugároz. Osztályfőnökként, ha lehetőségem nyílik beszélgetni a gyerekeimmel, vagy közös programot szervezni, akkor azt ki kell használni, mert ebből tudjuk, hogy számíthatunk egymásra. Biológiatanárként máig készülök minden órámra, és törekszem a számonkérhetőségre a magam részéről és a diákjaim felől is. Csak akkor követelek, ha azelőtt megtanítottam, átadtam, odaadtam. Kollégiumvezetőként igyekszem az arany középutat megtalálni.

Negatív élmény talán csak annyi, hogy látom, mennyi lehetőséget igyekszünk biztosítani a gyerekeknek, és ők nem mindig akarnak élni vele. Számtalan olyan alkalommal volt, hogy szerveztünk egy jó programot, amin részt sem akartak venni, mert helyette lehetett volna nyomogatni a telefonjukat. Utána természetesen belátják, hogy jó volt, de rá kellett „kényszeríteni”, hogy egyáltalán kipróbálják.

– Milyen módszerekkel dolgozol? Hogyan lehet a diákokat motiválni?

– Akárcsak a felnőtteknek, a gyerekeknek is nagyon fontos az, hogy mit mondunk nekik, és azt hogyan tesszük. Az ember, aki elmondja, az csak azért beszél, hogy ne hallgasson, vagy a mondandójában ott van a személyes tapasztalat is. Ha kérek valamit, azt én is megteszem-e? Ha dolgozni hívom őket, akkor velük együtt fogom-e csinálni? Tanárként minden tettünk példa, minden szavunk aranymondás, még ha ezt nem is hajlandó mindenki belátni. Ezt nem lehet úgy csinálni, mint a gyári munkát, ehhez elhivatottság kell.

– Hogyan hatottak a munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– A pandémia sok új dolgot hozott, de az volt a szerencsém, hogy a fősulis szobatársaim közül voltak matematika–informatika szakosok, tehát az online oktatáshoz nagyon gyorsan fel tudtam zárkózni. Az ezekben az időkben tanultak pedig elősegítették – gyakorlatias szinten – a háború kezdeti nehézségeinek leküzdését. Így mi azonnal át tudtunk állni online oktatásra. A háború első évében több diákunk elhagyta az országot, de szerencsére azóta ez az arány folyamatos csökkenést mutat, és a diákok létszáma is folyamatosan növekszik, amit a jelenlegi helyzetben nagyon áldásos dolognak gondolok.

– Mesélj kicsit a családodról! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A feleségem Gerő Katalin, akit a főiskolán ismertem meg. Miután befejeztük a fősulit, feleségül is vettem. Szerelmünk gyümölcse a kislányunk, Emili, aki most lesz 4 éves, és már két éve a Karácsfalvai Szent Mihály Görögkatolikus Óvodába jár. A feleségem szintén a líceum tanára, tehát munkatársak is vagyunk. A suli szállást is biztosít. Igyekszem szétválasztani a munkát és a magánéletet, például az önálló munkákat nem hozom haza kijavítani. De ez nem mindig kivitelezhető. Igyekszünk minél többet foglalkozni egymással, főleg a kislányunkkal.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Nekem mindig sokféle tervem van, de most csak egy remény az, ami motivál, mégpedig az, hogy legyen béke. Rövid távon így is lehet gondolkodni, de hosszú távon lenne az igazi.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– A legfontosabbal kezdeném: a feleségemet, mivel ott ismerkedtünk meg. Kaptam egy biztos tudásalapot, amire a jelenlegi életem épül. Barátokat, akikre máig számíthatok. Öt feledhetetlen évet, amiben volt minden, de részben ez tett azzá, aki ma vagyok. Nem utolsósorban pedig számtalan emléket, melyeket soha nem fogok elfeledni.

Kurmay Anita