Akikre büszkék lehetünk: interjú Debreceni Kamillával

Kárpátalján élni ma nem könnyű, magyarnak lenni pedig különösen nagy kihívást jelent egy olyan országban, ahol háború dúl. Ebben a környezetben különös jelentősége van annak, hogy a magyar közösségnek legyen saját hangja a médiában. Egy kárpátaljai magyar tévés szerkesztő-riporter pedig nemcsak híreket közvetít, hanem a közösség értékeit, gondjait és reményeit is képviseli.

Debreceni Kamilla bár Kiskunfélegyházán született, Csapon nevelkedett, ott is végezte középiskolai tanulmányait. Érettségi után az Ungvári Nemzeti Egyetemen és a Rákóczi-főiskolán szívta magába tudását. Dolgozott Angliában, majd hazatérve a TV21 Ungvár szerkesztő-riportere lett. Ma vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Kiskunfélegyházán születtem, de Csapon nőttem fel. Magyar óvodába jártam, majd a Csapi 2. Számú Széchenyi István Középiskolában érettségiztem. Szerető, gondoskodó család vett körül, és igazán szép gyerekkorom volt. Akkoriban még tele volt gyerekekkel az utca – fociztunk, rohangáltunk, aszfaltmérgezést szereztünk, bunkert építettünk. Sok-sok élmény és szabadság – igazi, gondtalan gyerekkor.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– Az érettségi után nehezen döntöttem a két magyar tannyelvű kárpátaljai felsőoktatási intézmény között, ezért végül mindkettőt választottam. Nappali tagozaton az Ungvári Nemzeti Egyetemre jártam, mert közelebb volt Csaphoz, levelezőként pedig a Rákóczi-főiskolán tanultam angol szakon. Mindig is szerettem az angol nyelvet, és fontos volt számomra, hogy ezt továbbfejlesszem.

– Hogyan teltek a főiskolás évek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– A legemlékezetesebb számomra talán a gólyabálunk volt. Bár levelezőn tanultam, így ritkábban voltam jelen, mint a nappalis hallgatók, de mindig igyekeztem kivenni a részem az eseményekből és a közösségi életből is.

– Mi történt a főiskola után?                          

– A diploma megszerzése után lehetőségem nyílt egy időre Angliába költözni, ahol akkor még barátom, most már férjemmel éltem. Rengeteget tanultam ebben az időszakban – nyelvet, kultúrát, önállóságot. Egy új országban, huszonegy évesen, szinte teljesen egyedül boldogultunk.    Ez az időszak sokat adott, emberileg és szakmailag egyaránt.

– Mégis hazatértél.

– Mindketten nagyon vágytunk vissza Kárpátaljára. Már kerestük is a lehetőségeket, amikor jött a hír, hogy a TV21 Ungvár munkatársakat keres. Egy előzetes próba után fel is vettek – így indult a munkám a televíziónál.

– Kezdetben hogyan érezted magad?

– Szerkesztő-riporterként, majd műsorvezetőként kezdtem – eleinte kicsit a mély vízben éreztem magam, de hamar alkalmazkodtam. Úgy indultam neki ennek a pályának, hogy nem szeretnék csalódást okozni, csak büszkeséget szüleimnek, testvéremnek. Ha most visszatekintek erre a hat évre, remélem, sikerült ezt betartani.

– Milyen élményekkel gazdagodtál?

– Ez a szakma rengeteget ad: új embereket, történeteket, tapasztalatokat. A mostani helyzet – háború és kihívások – persze megnehezíti a dolgunkat, de próbálunk mindennap helytállni, és a napi tudósítások mellett alkotni is, amikor csak lehetőségünk van rá.

– Munkádat több díjjal is elismerték már.

– Óriási szerencsém, hogy egy kivételes tehetségű operatőrrel, Balla Bélával dolgozhatom együtt. Számos filmfesztiválon szerepeltünk már, több alkalommal dobogós helyezést értünk el. Legutóbb például a palicsi Kós Károly Televíziós Filmszemlén is első díjat nyertünk. Egyéni elismerésként a Junior Prima díjat vehettem át tavaly ismeretterjesztés kategóriában – számomra ez nemcsak személyes megtiszteltetés, hanem az egész kárpátaljai sajtó közös sikere.

– Emellett az M1 tudósítójaként és az Ultrahang csatorna hírolvasójaként is dolgozol.

– Az M1 tudósítója vagyok. A Kárpátalja Ma heti magazinműsor mellett naponta tudósításokat is készítünk. A háború első heteiben naponta több élő kapcsolásom is volt – ez fizikailag is megterhelő volt, de szakmailag sokat fejlődtem. Az Ultrahang csatornától egy korábbi velem készült interjú után kerestek meg. Örülök, hogy ott is részt vehetek a munkában és erősíthetem a csapatot.

– Hogyan hatottak a munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– 2019-ben kezdtem dolgozni, de a valódi „békeidőből” csak pár hónapot éltem meg. Előbb jött a Covid, aztán a háború – én tehát szinte csak válsághelyzetekben dolgoztam eddig. De talán ez is formálja az embert, és megtanít a hivatás igazi súlyára.

– Mesélj kicsit a családodról! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Férjnél vagyok, gyermekünk még nincs. Nagyon szoros kapcsolatot ápolok a szüleimmel és a bátyámmal, sógornőmmel is. Édesapám és bátyám szakmabeliek – anyukám tankönyvíróként dolgozott –, tehát a szakmai beszélgetések nálunk gyakoriak. Egy intellektuális, összetartó családba születtem, amiért nagyon hálás vagyok.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Terveim mindig vannak, most azonban sok minden bizonytalan. Ilyenkor csak azt mondhatom: bízom a Jóistenben, és amíg eljön az idő, kivárok.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Rendkívül sokat kaptam a főiskolától: tudást, kapcsolatokat, tapasztalatot és azt a büszkeséget, hogy elmondhatom – a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola egykori hallgatója vagyok. Ez számomra mindig is egyfajta identitást jelent.

Kurmay Anita