Orosz Ildikó beszéde a Rákóczi-főiskola diplomaátadó ünnepségén

Tisztelt egyházi és világi méltóságok, Kollégák, Kedves szülők, vendégek, végzős hallgatók!

Elérkezett a pillanat, hogy a 2024-es tanévet lezárjuk. Immár a főiskola intézmény-hálózatához tartozó legmagasabb szintű oklevelek átadására is sor kerülhet. A mai napig elbúcsúztak az inézményüktől és lezárták a tanévet a Perényiné Frangepán Katalin gimnáziumi hálózat óvodásai, iskolásai, a Kárpátaljai Magyar Líceum, az Egán Ede Szakképzési Centrum, a Felsőfokú Szakképzési Intézet diákjai, és átvehették diplomáikat a föiskola BSC alapképzésének diákjai. Ennyi tanévzáró után nehéz új gondolatú útravalóval ellátni az immár kollégákká avatott volt hallgatóinkat. Ez azért is nehéz, mert van Önök között olyan, aki kamasz kora óta a mi hallgatónk, részt vett több búcsúztatón. Nem is vállalkoztam erre, inkább olyan gondolatokat osztok meg Önökkel, ami helyzetünkben kapaszkodót jelenthet Önöknek, akik kikerülnek intézményünk védőbúrát is jelentő vilagából.

Viktor Frankl a koncentrációs táborban az utóbbi gondolatokat fogalmazta meg: Az utolsó emberi szabadság az a képesség, hogy az adott körülmények között magunk választhatjuk meg a hozzáállásunkat. Nem tudjuk, mi fog történni holnap, vagy akár ma. Nem tartjuk irányitásunk alatt az összes körülményt, de azt igen, hogyan reagálunk rájuk. Az rajtunk múlik, hogy amit átélünk, erősebbé vagy gyengébbé tesz-e. Hitünket növeli-e vagy a felelmünket, jobb vagy keserűbb emberré leszünk-e miatta.

Igen, ez nagyon fontos üzenet, hogy képesek lesznek-e feldolgozni az eltelt évek tapasztalatait, és abból pozitívan kijönni.

Bár most még mindig a háborús folyamatban élünk, így elsődleges feladat a túlélés kérdése marad. Erre a legjobb választ Placid atya adta, így arra szeretném emlékeztetni önöket, mert már többször hallhatták tőlem:

Az első: “a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor még gyengébb lesz az ember”.  [I. m. 29. p.]

A második:  „A szenvedést nem szabad keresni, jön az magától, ajaj! Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit.” [I. m. 31. p.]

A harmadik: „Ilyen körülmények között kell megmutatnom, hogy különb vagyok, értékesebb vagyok, nemesebb vagyok. Ez mozgósítja az emberben az energiákat, és ez kell a szenvedés elviseléséhez, a túléléshez.” [I. m.36-37. p.]

A negyedik szabály: „Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi, hívő emberek, a jó Istenbe kapaszkodunk.” [I. m. 41. p.]

Persze, tudjuk, hogy az események nem tőlünk függnek, és azt is, hogy nincs lehetőségünk alakítani azt, így sokan a csodát várják. Szeretném megosztani Önökkel Vecsei Miklósnak, a Katolikus Karitász vezetőjének gondolatait, amit Kozma atya laudációjakor osztott meg az Országházban ez év tavaszán. Kozma atya volt az, aki a rendszerváltáskor befogadta a plébániájába a Magyarországon maradt, és hazatérni nem akaró keletnémeteket úgy, hogy erre semmi kiszámítható támogatása, lehetősége nem volt, de több ezer embert eltudott látni, és ezzel megmenteni őket:

A csodák nem a csodavárókkal, hanem a cselekvőkkel történnek.

Jegyezzék meg, és válljanak cselekvőkké azon a területen, amit választottak hivatásukként, hogy megélhessék a csodát.