Kukri Regina Natália – II. évfolyam, földrajz szak
Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Kolozsvár)
Amikor először hallottam az ERASMUS+ programról, nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, jó lehetőségnek tűnt, de kevésnek éreztem magam hozzá. Nem gondoltam arra, hogy képes leszek rá. Alapjáraton szeretek utazni és barátkozni, új helyeket felfedezni, de a kezdet nehéz, és ez most itt is így volt. Otthoni tanárom kezdett el velem erről beszélgetni, hogy szerinte jó lehetőség, miért nem próbálom meg, ha ő ismét diák lenne, biztosan nem utasítaná vissza. Így hát átgondoltam a dolgot, és kezdetét vette a tervezés, a papírok kitöltése, a pályázat benyújtása. Igaz, ez még tavasszal történt, de már akkor izgatott voltam. A szüleim eleinte ódzkodtak a dologtól, nem tetszett nekik a távolság, hogy sokáig nem fognak látni, és egy teljesen ismeretlen országban leszek egyedül. Aztán többször is elmagyaráztam nekik a helyzetet, és mivel a gimnázium után nem mentem távoli egyetemre, ahová eredetileg szerettem volna, úgy voltak vele, hogy ezúttal szabad kezet adnak nekem. Persze, még ekkor is féltettek, de rájöttek, hogy nem tudnak visszatartani, én ezt már eldöntöttem.
A nyár hamar elrepült és szeptemberben már itt is voltam Kolozsváron. Mivel sok holmim volt, nem tudtam volna vonattal vagy busszal jönni, így keresztapám lett a sofőröm, aki elhozott. A szeptember gyorsan eltelt, szinte észre sem vettem, ugyanis ekkor történt a legtöbb új dolog velem. Először is beköltöztem a kollégiumi szobámba. A szobatársam ekkor még nem volt itt, de üzenetben tartottuk a kapcsolatot, és addig is nagyon sok mindent elmagyarázott nekem, míg ő maga meg nem érkezett. Volt egy egész hétvégém felfedezni a várost, ezt ki is használtam. Körbe-körbe jártam és próbáltam memorizálni a helyeket, megismerni a várost, aztán 1-2 nap után rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan bonyolult, és szinte minden út a város központja felé vezet. Innentől kezdve sokkal bátrabban jártam a kollégiumon kívülre, mert tudtam, hogy nem tévedek el.
Aztán hivatalosan is elkezdődött az egyetemi félév. Az első héten jobban féltem attól, hogy eltévedek az egyetemen, minthogy a városban, de egy-két nap után a termek logikájára is sikerült rájönnöm. Az órák tetszettek és minden nagyon újnak tűnt, még az órák felépítése is. Itt sokkal több gyakorlati résszel szembesültem mint otthon, ami kifejezetten tetszett. Filmeket néztünk, közösen megbeszéltük az adott témát, vitáztunk, tervet készítettünk, és a leges-legjobb része az egésznek a terepgyakorlatok voltak. Volt, hogy egy témát a város megismerésével fedeztünk fel így azt az időt kinn töltöttük a szabadban, vagy éppen ellátogattunk a várost körül ölelő dombokra, erdőkbe, és tettünk egy nagy sétát, miközben kőzeteket, növényeket és állatokat gyűjtöttünk. Máskor elmentünk megmászni a Székely-követ. Nagyon jó hangulatban telt az egész út, onnantól kezdve, hogy észrevettük, nem csak mi vagyunk az autóban hanem velünk utazik egy kutya is. 4-en voltunk egy kocsiban + Szeder (a kutya), így felmerült egy eldöntendő kérdés: ki üljön a kutya mellett? Végül én lettem a szerencsés, mert a többiek elmondásuk szerint félnek a kutyáktól. Így indult az utazás. Mindenki élvezte a jó időt, fotókat készítettünk, de a legtöbb érdekes pillanatot mindenképpen Szedernek köszönhettük, aki végigcsinálta velünk az utat. Mikor felértünk a hegytetőre, nagyon szép volt a kilátás, be lehetett látni a környéken lévő falvakat és erdőket. Fenn meg is ebédeltünk és megkezdtük a leereszkedést, de közben kiderült, hogy nem is tudjuk, merre van a helyes irány. Így csak megindultunk lefelé azt gondolva, hogy az út csakis lefelé vezethet. Végül nem is lőttünk mellé, tényleg arra kellett mennünk. Egy következő alkalommal ellátogattunk a Révi-szoroshoz, ehhez ismét egy nagyon szép napot fogtunk ki. Az aznapi terv egy denevérbarlang meglátogatása volt, majd egy túra. Találkoztunk kisujj-méretű patkós denevérekkel, aztán megfigyeltük a barlangban lévő cseppköveket, azok kialakulását. Utána pedig kezdődhetett a túra. Minden jól indult, követtük a jelzéseket és, természetesen, a hosszabb utat választottuk. Egy idő után azonban nem találtunk jelzéseket, így nem tudtuk, merre kell mennünk. Nagyon sokáig csak keresgéltük az utat, mígnem a GPS segítségével kijutottunk egy falu határába. A falu mellett dombok voltak, tele őzlábgombával. Mindannyian csodálkoztunk, hogy ez hogyan lehetséges, miért van itt ilyen sok belőlük. Majd mindenki elkezdte a gyűjtögetést: amennyi szatyrunk csak volt, azt mindet tele szedtük, már a táskánkba sem fért több. Ezután eldöntöttük, hogy ez lesz az aznapi vacsoránk. A bentlakásba érve összeültünk és elkészítettük a következő két napi ételünket, mind gombából.
Programokban később se volt hiány, még a gólyatáborba is jelentkeztem. Nagyon sok emberrel megismerkedtem, érdekesek voltak a programok és a játékok, mindenki barátságos és segítőkész volt, a végén pedig csapatunk első lett az összesítésben. Nagyon igyekeztünk minden feladatnál, és kiderült, hogy a számháborúban verhetetlenek vagyunk. Mi találtuk meg mindhárom rivális csapat zászlaját és ekkor már tudtuk, hogy ezt a versenyt mi nyertük.
Valamikor október végén szobatársammal és még pár ismerőssel ellátogattunk a Fekete-tóra, ahol bolhapiac is működik. Nem gondoltam, hogy ez ennyi embert vonz, már a vonaton is alig volt hely. Amikor pedig odaértünk, teljes sokkot kaptam a látványtól: egy gyönyörű helyen voltunk, dombokkal és erdőkkel körülvéve, mintha egy kráterben lettünk volna. Azon is meglepődtem, milyen sokféle áru volt ott. Nem hiába állítja a mondás: „Ami az egyik embernek kacat, az a másiknak kincs”. Régi autók, könyvek, antik bútorok, mindenféle ruha és cipő, evőeszközök, zuhanyzórózsa, festmények tömege, és ezek még csak nem is a legérdekesebb dolgok voltak. Olyan sok minden volt itt, hogy egy egész napot eltöltöttünk a nézelődéssel.
Egyik barátnőmmel ellátogattunk a Tordai sóbányába is, ami leírhatatlanul gyönyörű volt. Ahogyan lecsiszolódik, kopik a só, ahogy a mennyezetről szinte cseppkövekként lóg le, vagy éppen a föld alatt kialakított vidámpark, ahol volt óriáskerék, lehetett csónakázni a bánya beszakadása után keletkezett tóban… A lenti levegő is gyógyító hatású volt, emiatt sokan voltak lent olyanok, akik könyvet olvastak vagy csak üldögéltek.
Mindeközben folyamatosan órákra jártam, tanultam és szemináriumi előadásokat készítettem elő, nemsokára pedig megkezdődött a vizsgaidőszak. A Karácsony és az újév előtt nem sok kedve van az embernek tanulni, de amit meg kellett tenni, azt meg kellett tenni. Húzós és tömör egy hét volt, aztán jöhetett a jól megérdemelt pihenés és a vakáció. Hazautaztam kicsit feltöltődni, de ahogy az lenni szokott, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna a pihenés, már véget is ért. Ismét Erdélyben találtam magam, a vizsgáim előtt. Szerencsére, előtte még sikerült egy jót szórakoznunk a Téli Majálison. Fergeteges volt a hangulat, jók voltak a csapatjátékok, és az sem akadályozott minket, hogy eléggé hideg volt és havazott. Itt is nagyon jól éreztem magam.
A vizsgák után elkezdtem felfogni, hogy lassan itt a vége, és haza kell utaznom, hogy megküzdjek az otthoni vizsgáimmal is, de ezt egyáltalán nem bánom. Ha otthon napokig nem is fogok tudni mást csinálni, mint reggeltől estig tanulni, minden itt töltött percet imádok a legelejétől kezdve. Biztosan mindig emlékezni fogok a Kolozsváron töltött időre, örülök, hogy tavaly tavasszal belevágtam az egészbe. Egy országot igazán a tapasztalataiddal tudsz megismerni, ha ott vagy és megéled. Új barátokat szerezhetsz és kapcsolatokat alakíthatsz ki. Ne félj belefogni, bár az elején nehéz, de mindent meg lehet szokni és mindenbe bele lehet tanulni!
Hogy összességében mit jelentett nekem az ERASMUS+? Egy új világot, felnőttkorom kezdetét, tapasztalatokat, kitartást és önállóságot. Köszönöm a lehetőséget!
Kukri Regina Natália
II. évfolyam, földrajz szak
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola