Adalékok vidékünk történetéhez a magyar honfoglalástól az államalapításig (895 – 1000)
Népünk történetének kezdete homályba vész. Egyes kutatók szerint az Urál hegység lábánál vagy annál is keletebbre letelepedett finnugor népek kötelékéből váltunk ki. Más tudósok úgy vélik, hogy az eurázsiai sztyeppeken élő török népekből kovácsolódtunk össze, s a hunokkal való rokonságunk sem kizárt. Az ellentmondások abból adódnak, hogy nyelvünk a hivatalos nyelvtudomány szerint finnugor eredetű, génállományunk és antropológiai jegyeink alapján viszont a török népekhez állunk közelebb. Két eredetmondánk közül a turulmonda a török származást, a csodaszarvasmonda pedig a finnugor eredetet húzza alá. A magyarság kultúrája tehát többgyökerű.
Kr. e. 500 és Kr. u. 550 között őseink átköltöztek a mai Baskíriába, az egykori Magna Hungáriába, a VIII. század közepén tovább vándoroltak Levédiába, majd a IX. században Etelközbe. (Újabban egyes kutatók megkérdőjelezik, hogy a magyar törzsek évszázadokig vándoroltak volna a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppén, szerintük a Baskíriától a Kárpát-medencéig tartó utat légvonalban, Kijev érintésével, mindössze egy-két emberöltő alatt tették meg.) A 890-es években a magyarok vezetői már tudatosan készültek a Kárpát-medence elfoglalására. A magyarság keletről, az Urál vidékről induló, több mint 3000 km-es vándorútjának végére érkezett, amikor a 890-es évek közepétől, a Keleti-Kárpátok hágóin át benyomulva elfoglalta a Kárpát-medencét. A minden bizonnyal jól átgondolt, előkészített, Árpád nagyfejedelem és vezéreinek nevéhez fűződő, és vidékünket közvetlenül érintő akció az évszázad végére befejeződött, a magyar nép végleg letelepedett.
Őstörténetünk titkai
A történettudomány igazolta a magyar köztudatban évszázadok óta élő nézetet, miszerint Árpád honfoglaló népének jelentős része 895-896-ban a Vereckei-hágón keresztül lépett a Kárpát-medence területére és vonult tovább az Alföld felé. Magáról a honfoglalás időszakáról viszonylag keveset tudunk. A Képes Krónika adatai szerint a honfoglaló magyar seregek huzamosabb ideig tartózkodtak vidékünkön. A korai források, elsősorban Anonymus (a Névtelenként ismert P. mester valószínűleg III. Béla király Péter nevű jegyzője volt) Gesta Hungarorum c. krónikája Ungvár és Munkács mellett a borsovai földvárat említik meglévő erődítményekként ezen a tájon, melyen már a IX-X. században megtelepedtek honszerző őseink. A magyarok cselekedetei legendákkal és mondákkal átszőtt alkotás, amely a saját korának (XII-XIII. század fordulója) viszonyait vetíti vissza három évszázaddal korábbra.
Anonymus a mű 12. fejezetében ezt írja: „…Akkor a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, és az a két kun vezér, kinek a nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára és segítségével útra keltek Pannónia földjére. S így a Havaserdőn áthaladva, a hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet annyira áhítottak.” A szerző szerint a vidéken élő szlovének (szlávok), akik Salanus (Zalán) itteni bolgár vezér idetelepített alattvalói voltak, önként behódoltak Álmosnak. A negyvennapos pihenő után tovább haladó magyarok hamarosan bevették Hung várát, megölve Laborcot, a helyi vezért, Salanus vazallusát. Álmos itt átadta a hatalmat fiának, Árpádnak, aki hamarosan elfoglalt minden földet a Bodrogtól Ugocsáig, beleértve Salanus székhelyét, Borsova várát is.
Bár a honfoglalás tényét és a magyar csapatoknak a Gesta Hungarorum által leírt útvonalát (Vereckei-hágó, Latorca völgye, stb.) a régészeti leletek igazolták, Anonymus krónikája hemzseg a kitalált személyektől (Salanus, Laborc stb.) és mesés elemektől. Ez lehetővé tette a későbbi történészek számára, hogy kedvük szerint manipulálhassanak a történelmi forrásokkal. Egyes szláv történészek például fehér horvátokat telepítettek vidékünkre, mások a Kijevi Ruszhoz csatolták e területet „Ruszka Krajna”, „Ruszka Marka” vagy „Marchia Ruthenorum” nevű autonóm tartományként. A honfoglaló magyarokról pedig csak úgy beszéltek, mint valami nyári záporként tovavonuló népről, akik csak a XII–XIII. században terjesztették ki hatalmukat a jelenlegi Kárpátalja területére.
A régészeti leletek viszont egyértelműen azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok már a IX. század végétől tartósan megtelepedtek e vidéken. A túlnyomórészt temetkezésekből előkerült magyar leletek némelyike a Kárpát-medencében talált magyar vonatkozású tárgyi emlékek legrégebbikének tekinthető. Mára már nemcsak egyedi sírhelyeket tártak fel Kárpátalján, de egész temetőket (Beregszász – Kishegy, Tiszacsoma – Szipahát), többségüket a IX. század végére és a X. század első felére datálhatjuk. Kárpátalja ősmagyar régészeti emlékei, jellegüket tekintve egységes egészet képeznek a felső-tiszai analóg leletcsoporttal. A Felső-Tisza-vidékén, így nálunk is több előkelő temetkezésre bukkantak a régészek, amiből arra következtethetünk, hogy a magyarok politikai központja a X. század közepéig a Kárpát-medence keleti részében volt, nem pedig a Dunántúlon, mint azt korábban gondolták.
A népvándorlás korát lezáró magyar honfoglaláskor elszórtan bolgár és ún. pannon-szláv néptöredékek éltek ezen a rendkívül gyéren lakott vidéken, mely tulajdonképpen az első magyar területnek tekinthető a Kárpát-medencében. A szakemberek szerint e gyér népesség oka az volt, hogy a Vereckei-hágó volt az a természetföldrajzi kapu, amelyen keresztül a népvándorlás korában az egymást követő népek a Kárpát-medencébe érkeztek, gyakran elsodorva az állandó településeket és azok lakóit. A magyarok azonban a maguk javára fordították a gyéren lakottságot, a Kárpátok áthatolhatatlan ősrengetegeit és az alföldi sáv mocsárvilágát – a területből határvédelmi övezetet, ún. gyepűt alakítottak ki. A hágókon és a szorosokban ún. bevágásokat készítettek, torlaszokat emeltek, az alföldi részen pedig mesterségesen is igyekeztek fenntartani az Ecsedi- láppal vetekedő Szernye-mocsár vízi világát (erre utal Gát település neve).
A honfoglaló magyarok kezdetben, már a IX. század végén, a stratégiailag fontos pontokat szállták meg, főként a hágókhoz vezető utakon: a mai Tiszacsoma, Beregszász, Munkács, Szolyva, Alsóverecke stb. A mocsaras, erdős sík vidéket csak később vették birtokba. A honfoglaló magyar törzsek nagy része nem sokáig maradt a Felső-Tisza vidékén, hanem tovább vonult a Duna-Tisza közébe. Mindegyik törzsnek saját szállásterülete, legelői voltak. Ezek határait gyepűk jelölték, akárcsak az országhatárokat. Vidékünk az ország területének törzsek közötti felosztásában nem vett részt, mivel a gyepűvonalon fekvő terület volt. Idővel a fejedelmi központ is áthelyeződött a Felső-Tisza vidékéről a Dunához.
A kérdéssel foglalkozó Kobály József kárpátaljai régész felhívja a figyelmet a honfoglaló magyarság etnikai, nyelvi problémáira. Egyes kutatók már régebben is azt feltételezték, hogy egyes, a vidékünkön is feltárt régészeti leletelemek (részleges lovas temetkezés, a huszti dirhemek stb.) nem a nyelvészek által finnugornak tartott magyarokhoz köthetőek, hanem az őket kísérő, türk nyelvű kabarokhoz. Újabban viszont terjedőben van Makkay János elmélete, miszerint a magyarság más, türk népek (hunok, avarok, onogurok) kíséretében, 395-től kezdődően több hullámban telepedett meg a Kárpát-medencében (lásd még László Gyula elméletét a kettős honfoglalásról). Végül Árpád és a 895-ben a Kárpát-medencébe „hazatérő” türk nyelvű népe uralma alá hajtotta és politikailag megszervezte ezt a már korábban betelepedett magyar lakosságot. Tehát Árpád és a vezéri, előkelő réteg keleti jellegű, türk nyelvű volt, amely pár évszázad alatt beolvadt a többségi, finnugor nyelvű magyarságba, hasonlóan a Balkán-félszigeten elszlávosodott bolgárokhoz. Ha ezt a nézetet nem is fogadja el mindenki, és a feltevést a hivatalos történettudomány sem osztja, azt viszont igen, hogy a honfoglaló magyarok vegyes etnikumú és nyelvű törzseivel együtt türk segédnépek is betelepedhettek (pl. kabarok), akik a vidéken határvédő feladatokat láttak el.
Bár a magyarság megtelepedése még nemzetségi rendben történt, a törzsi keretek hamarosan bomlani kezdtek. A hatalmat a régi törzsi előkelők tartották a kezükben, de népükhöz új nemzetségek csatlakoztak, fegyveres kíséretüket pedig különböző törzsekből (ruszok, besenyők, kabarok stb.) toborozták. Megerősített földváraikból alakultak ki később az ispáni várközpontok, a nemzetségi szállásterületekből pedig a majdani ispánságok és vármegyék. A termelői munka térnyerésével, a vagyoni és társadalmi egyenlőtlenség fokozódásával a magyarság eljutott arra a szintre, hogy a törzsi nomádállam (vagy inkább államok) helyét nyugati típusú, hűbéri állam vegye át. Az évezred végéhez közeledve, Géza fejedelem felismerte, hogy kalandozó népének – ha meg akar maradni, – el kell fogadnia a nyugati keresztény értékrendet, ezért határozott kézzel ebbe az irányba kezdte vezetni a magyarságot. Mindenekelőtt megkeresztelkedett, s Vajk fia a keresztségben István nevet kapott. Az új vallás ezzel kiirthatatlan gyökeret vert a magyarság körében.
A honfoglaló magyarok régészeti emlékei Kárpátalján
A honfoglaló magyarok első kutatója vidékünkön a kárpátaljai régészet úttörője, a helyi múzeumügy egyik megalapítója, Lehoczky Tivadar volt, aki 1870-ben Szolyva mellett egy előkelő harcos sírjára bukkant. A lónak csak a fejét, végtagjainak csontjait és bőrét helyezték a sírba a lószerszámokkal, fegyverekkel (nyílhegyek) és dísztárgyakkal (gyönyörű palmettás tarsolylemez) együtt.
1890-ben Lehoczkyék a beregszászi Kis-hegyen bukkantak gazdag temetőre, melynek vezéri sírjából szablya, 7 nyílhegy, egy pár ezüstözött kengyel, egy gyönyörű aranyozott, levéldíszes ezüst süvegcsúcs és más tárgyak kerültek elő. A beregszászi süvegcsúcs unikálisnak számított, míg 2017-ben Jászberényben hasonlóra nem bukkantak. Az előbbi a szolyvai tarsolylemezzel együtt a Nemzeti Múzeumban tekinthető meg, az utóbbi a Jász Múzeumba került.
1891-ben Orosziban, 1896-ban Illényben került elő ősmagyar sírhant, de honfoglalás kori leleteket találtak vidékünk más pontjain is: Alsóverecke – egyedi lelet (ezüst lap); Vezérszállás – temetkezés; Munkács, Kishegy – egyedi lelet (kard); Huszt környéke – pénzérmegyűjtemény (a 400, részben hamisított arab ezüstdirhem fontos szerepet játszott a kor kereskedelmében); Tiszasalamon – temető stb.
A honfoglalással kapcsolatos kutatások hosszabb szünet után az 1980-as években folytatódtak, amikor is egy Bobkov Viktor nevű kemerovói régész a Tiszacsoma melletti Szipahát dűlőben egy X-XI. századi magyar temetőre bukkant. Az általa feltárt 26 sírban közrendű harcosok és családtagjaik nyugodtak (gyermeksírok valószínűleg azért nem maradtak fenn, mert a sekélyebb hantokat a későbbi földmunkák megsemmisítették).
1993-ban a helyi önkormányzat elkezdte a kutatott terület kiparcellázását, amit még időben sikerült leállítani. Így a következő évben, immár az ungvári egyetem régészei, Balahuri Eduárd és Vjacseszláv Kotihorosko vezetésével, folytathatták a mintegy másfél hektárnyi területet elfoglaló temető feltárását. Közben 1996-ban emlékparkot avattak fel Tiszacsomán, ahol a kárpátaljai magyarság minden évben megemlékezik történelmének egyik legfontosabb eseményéről, a honfoglalásról. 1994 és 1999 között az ungvári archeológusoknak Fodor István professzor szakmai segítségével a Szipa-patak bal partján mintegy 78 sírt sikerült feltárniuk, de a becslések szerint a temetőben még legalább 100-150 sírnak kell lennie.
A tiszacsomai temetőben eltemetett férfiak és nők sírjai külön sorokba rendezve, mintegy 0,6-1,2 m mélyen, nyugat-keleti tájolással helyezkednek el. Vagyis a sorok északról délre húzódnak, a sírok pedig nyugat-keleti irányúak: a halott feje nyugatra, lábai pedig keletre helyezkednek el. A harcosok lovas sírjait a dombhát közepén találjuk, míg a köznépet, szolgákat a domb peremén temették el. Sajnos a savas talaj miatt a csontok rendkívül rossz állapotban maradtak fenn. A sírmellékletek azonban sok mindent elárulnak a szakemberek számára.
A harcosok sírjaiból felszínre kerültek a velük együtt eltemetett hátaslovuk feje és lábszárcsontjai (nem a teljes ló eltemetéséről, hanem ún. részleges lovastemetkezésről van szó; a ló lenyúzott bőre nem maradt fenn), a lószerszám fennmaradt fém részei (ívelt talpú kengyelek, csuklós zablák, a nyereg és a kantár veretei és csatjai), fegyverek (levél alakú nyílhegyek, fokosok, kardok), valamint övcsatok és veretek. Figyelemre méltó, hogy a jellegzetes keleti típusú szablyák mellett előkerült két szablya-kard (a szablya és az egyenes európai lovagi kard ötvözetéről van szó; néha előfordult, hogy az egyenes, kétélű nyugati kardpengét ívelt szablyamarkolattal látták el) és egy normann stílusú pallos (valószínűleg zsákmányolt fegyver) is. Bár a szolyvaihoz hasonló díszes tarsolylemez itt nem került elő, a veretes övön függő bőrtarsolyok bronz veretei és csatjai méltó analógiái a magyarországi leleteknek (például az Újfehértó-Micskepusztán talált veretes tarsolynak). A tarsolyban tűzszerszámokat és más értékes tárgyakat tartottak, az öv veretei pedig a viselője rangját is jelezték.
A női sírok mellékleteit a bronz és ezüst fülbevalók (ezek között akadnak díszes, szőlőfürt alakú ékszerek is), gyűrűk, bronz karperecek (az előkelőbb lemezes karperec helyett inkább csak olcsóbb huzalos és fonott karkötők), üveg- és cserépgyöngyök, a ruházatot díszítő füles gombok és veretek, valamint a kézi korongon formált, hullámkötegekkel és vízszintes vonalakkal díszített, sötétbarna és sötétszürke színű cserépkorsók képezik.
A temetőtől mintegy 2 km-rel távolabb, Mezőgecse irányában bukkantak rá 2003-ban budapesti és ungvári régészek egy korabeli település nyomaira is (négyszögletes, mintegy fél méter mély veremház, kőből kirakott tűzhelyek, két, állatcsontokkal és cserépdarabokkal teli hombár, cserépedények stb.), ennek feltárása azonban még várat magára.
A IX-XI. századi tiszacsomai leletek egyértelműen bebizonyították, hogy a honfoglaló magyarok nem csupán átvonultak vidékünkön, hanem állandó jelleggel telepedtek meg e földön.
Írás és illusztráció:
Dr. Kész Barnabás, történész, néprajzkutató