Akikre büszkék lehetünk … Interjú Barna Györggyel

Kárpátalján élni nem könnyű, ezt sokan tudjuk. Mégis vannak, akik a nehézségek ellenére is itthon maradtak, képezik a jövő generációját, s remélik, hogy egy szebb, élhetőbb jövőt teremthetnek nekik.

Barna György Beregszászban született, a Rákóczi-főiskola számvitel és auditálás szakán tanult tovább, majd dolgozott Erdélyben, hazatérve két vállalkozást indított, ma pedig már a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Beregszászi Képzési Központjának munkatársaként tevékenykedik. S hogy mivel foglalkozik még, mondja el ő maga.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Beregszászban születtem. Itt is tanultam. A Beregszászi 6. Számú Általános Iskolában (ma Beregszászi Horváth Anna Gimnázium) jártam az első négy osztályt, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban (ma Beregszászi Bethlen Gábor Líceum) érettségiztem. Az érettségi előtt nagy dilemma volt, hogy hová menjek továbbtanulni. A barátaim nagy része Magyarországra, azon belül is inkább Budapestre készült – éveken keresztül nekem is ez volt a tervem – de akkor elgondolkodtam, hogy menjek vagy maradjak itthon. Igazából az volt a félelmem, hogyha ott fogok tanulni öt évet az egyetemen, meg ott lesznek új barátaim, ott találkozok új emberekkel, akkor nagy valószínűséggel már nehezebben jövök haza, vagy inkább nem is jövök haza Kárpátaljára. Azt pedig nem szerettem volna, mert jól éreztem magam itthon. Itt szerettem volna élni és családot alapítani. Úgyhogy sok beszélgetés után az a döntés született, hogy az a legjobb megoldás, ha Kárpátalján tanulok tovább. Az pedig már egyértelmű volt, hogy a főiskola lesz a következő állomás. Jelentkeztem, felvettek és sikeresen le is diplomáztam számvitel és auditálás szakon.

– Miért erre a szakra jelentkeztél?

– Ez a szak épp akkor indult. Csábító volt, hisz ez volt az első, ami nem tanárképző szak. Igazából nem is nagyon tudtuk, hogy mi az, de kellett hozzá a matematikai tudás, meg közgazdaságtan, pénzügyi ismeretek, amely valamilyen szinten közel állt hozzám. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy humán- vagy reálbeállítottságú vagyok, mind a kettőből volt, amit nagyon szerettem – az irodalmat is, és a matematikát is. Épp ezért jelentkeztem földrajz szakra is, de Ungváron újságírói szakra is beadtam a jelentkezésemet. Végül a számvitelnél döntöttem, emellett angol szakos lettem, hisz nagyon szerettem a filológián a pszichológia és az irodalom órákat. Az angolt viszont nem tudtam befejezni, hisz volt olyan eset, hogy mindkét szakon öt párám volt egy nap, ami nagyon megterhelő volt, nem tudtam mindkettőt jól teljesíteni, ezért úgy döntöttem, hogy csak egy szakot viszek, de azt 100%-osan.

–  Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Érdekes élmény volt. Új közösségbe kerültem, a diákprogramokon igyekeztem mindog részt venni. A sportéletbe is bekapcsolódtam. Nagyon tetszett, hogy minden délután valamilyen sportág szakkörén volt lehetőségünk részt venni, szinte kivétel nélkül látogattam az összeset. És nem utolsó sorban ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Én másodikos voltam, ő pedig elsős, amikor találkoztunk. A Gólyabálon ismertük meg egymást, és onnantól kezdve természetesen még izgalmasabbak voltak a diákévek, hogy már párként éltük végig a fősulis éveket.

– Mi történt a főiskola után?

– A főiskola befejezését követően érdekesen alakult az életünk. Én befejeztem, Bogi, a párom még tanult, volt még egy éve az alapképzésből. Ebben az egy évben lényegében gondolkodtam azon, hogy hova tovább, arra rájöttem, hogy könyvelőként nem fogom a szakmámat hasznosítani. Kicsit sok egyedülálló munkával jár, én pedig jobban szeretem az emberekkel való kapcsolattartást, vagy egy kicsit mozgalmasabb munkát. Időközben a beregszászi rádiónál egyre több munkám lett. Emlékszem, még 16 éves voltam, amikor elindult a Sion Rádió, aminek akkor én is tagja lettem, ahogy nőtt a rádió kapacitása, úgy alakult át Pulzus Rádióvá, amelynek műsorszerkesztésébe főiskola után én is csatlakoztam. Amikor pedig eltelt az az egy év, és Bogi is befejezte a fősulit, akkor Budapesten próbáltunk szerencsét. Azt tudtuk, hogy mi csak világot szeretnénk látni, és tapasztalatokat szerezni, de haza szeretnénk majd jönni, és családot alapítani. Tehát Budapesten sógorom családi vállalkozásába kapcsolódtam be, de nem maradtunk ott sokáig, hisz meghirdették a Petőfi Sándor Program ösztöndíját, amely nagyon csábító volt számunkra. Így kerültünk el Erdélybe, én Dévára, Bogi pedig Lupényba, és a következő két évünket ott éltük. Azok az évek csodálatosak voltak. Megismertünk új embereket, új közösséget, megláthattuk, hogyan élnek hozzánk hasonlóan külhoni magyar közösségben, de azért egészen máshogy. Segítettük az ottani közösség munkáját, oktattunk, diákfoglalkozásokat tartottunk, előadásokat szerveztünk, az iskola életében próbáltunk szervezői munkát vállalni, az egyház életében vállaltunk szervezői munkát. Majd, amikor lejárt az ösztöndíjas időszakunk, azzal egy időben bővült a családunk is, épp ösztöndíj időszakának zárónapján született meg a kislányunk, Kincső. Ez már egy lezárása volt annak korszaknak, és nyitott egy új fejezetet. Hazajöttünk Beregszászba, és itt indítottuk el a közös családunk az új útját.

– Mivel foglalkoztatok a hazatérést követően?

– Én akkoriban nyitott voltam mindenre. Három évet voltunk távol, ami nem sok idő, ezért próbáltam feleleveníteni a régi kapcsolataimat. A rádió életébe rögtön visszacsatlakoztam, mert hiányzott is, és jó is volt, hogy már egy ismert embert tudnak visszafogadni, aki ismeri a rendszert és nem kell beletanulnia. Úgyhogy rádiós műsorvezetőnek álltam szinte rögtön, illetve akkor indult a Beregszászi Kálvin János Szakkollégiumnak egy új része, a vendégszállás része, ahová kerestek egy menedzsert, aki a csoportokat fogadja, menedzseli a folyamatokat. Erre jelentkeztem is, és felvettek. Tehát a szállót próbáltam igazgatni, illetve mellette műsort vezettem napi szinten a rádióban, és beindítottuk a családi vállalkozásunkat, a Bogár Divatot, ami szintén idővel egyre több munkát kívánt.

– Hogyan érezted magad rádiós műsorvezetőként?

– Szerencsém volt, hogy már fiatalom belekerültem ebbe a szakmába, amelyet akkor még felelősség nélkül végezhettem. A Sion Rádiónál négy diák ült ült egy kerekasztalnál, volt egy moderátorunk, egy felnőtt, akié a felelősség is volt, hogy milyen lesz a műsor, emellett az nem élő műsor volt, tehát, ha hibáztunk, volt lehetőség javítani. Úgyhogy mi csak jól éreztük magunkat, elmondtuk a véleményünket, és örültünk, hogy ezt visszahallhatjuk a rádióban. Ahogy nőtt a lehetőségek száma, úgy nőtt a felelősség is. Emlékszem, az első élő online műsort Birta Zoltánnal vezettük. Nagyon félve indítottuk el, nem tudtuk, hogy hallgatják-e a műsort, azelőtt még nem volt olyan, hogy magyar nyelvű rádióadás élőben megszólaljon. Aztán egy-két perc után láttuk, hogy az emberek hallgatják, írtak nekünk még Skype-on keresztül, ez hatalmas lelkesedést adott, és szépen lassan az élő műsorvezetésbe is beletanultunk. Nyilván képeztük magunkat, néztük, hogy más műsorok hogyan működnek, és ez alapján építettük fel a saját kis műsorvilágunkat. És én szerettem ezeknek a műsorkészítéseknek a folyamatában részt venni, hogy milyen műsorokat találjunk ki, hogyan legyenek a tematikus műsorok, zenés műsorok, azok miért ilyenek legyenek, a sportműsor miért olyan legyen amilyen, milyen zenék szóljanak, mennyit beszéljünk benne, stb. Szépen lassan beletanultam az évek alatt. Nyilván van még hová fejlődni, de az élő műsoroknak a pezsgését, vagy azt, hogy nem lehet hibázni, annak a kis adrenalinját nagyon-nagyon szerettem és szeretem most is.

– Említetted a családi vállalkozásotokat. Mesélj róla.

– Ez egy egyszerű ötlet volt. Boginak már gyerekkori álma volt, hogy a hímzéseit valamilyen szinten megjelenítse. Kiskorában az anyukájától, nagymamájától mindent megtanult ezzel kapcsolatban. A főiskolai évei alatt pedig rádöbbent, hogy szeret hímezni magyar motívumokat. Így jött az ötlet, hogy jó lenne valamilyen családi vállalkozásba is belefogni, ha hazajövünk, mert láttuk, hogy van ebben lehetőség, van igény is rá. Ekkor beleástuk magunkat a gépi hímzés világába, hogy milyen gépek kellenek hozzá, hogyan mennek a dolgok, az interneten pedig sok videót megnéztünk, és amikor hazajöttünk, elindítottuk a vállalkozást. Az eltelt öt év alatt sikerült több gépet is beszereznünk, és egy műhelyt berendezni. Szépen lassan kezdték az emberek megismerni munkáinkat, tehát nagyon-nagyon jó kis időszakunk volt az elmúlt években. Azt mondhatom, sok jó terméket készíthettünk, és nagyon jó, hogy olyan ötletekkel érkeztek hozzánk, amit mi magunktól ki sem találtunk volna, de a megrendelőnek az kellett, mi pedig szívesen teljesítettük.

– Hogyan éreztétek magatokat kezdetben?

– Nehezen, hisz ezekhez a gépekhez jó lett volna, ha valaki odaáll mellénk és megtanítja a használatát. Van használati utasítása, és sok videót is megnéztünk az interneten, de sok mindent a saját magunk kárán tanultunk meg – hogy kell az anyaggal dolgozni, a gépnek milyen sajátosságai vannak, stb. Ez az elején nehezítette a munkánkat, néha a lelkesedésünket is el tudta venni egy-egy bonyolultabb munka, amikor nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, de hiszem azt, hogy cserébe sokkal jobban megtanultuk, mi az, ami jó, mi az, amire nagyon oda kell figyelni. És szerettük volna azt tartani, és szerintem tartottuk is, hogy csak olyan terméket adunk, amit mi magunk is szívesen fogadnánk, szívesen vennénk fel.

– Munkáitokat a főiskola Öregdiák Expóján is bemutattátok. Milyen élményekkel gazdagodtatok ezáltal?

– Nagyon jó volt, örültünk a felkérésnek, és szívesen tettünk ennek eleget. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mit viszünk majd magunkkal, és hogyan mutatjuk be a Bogár Divat vállalkozást. Annyi nehézségünk volt, hogy amit elkészítünk, azt oda is adjuk a megrendelőknek, tehát nincs nagyon raktáron készletünk. Bosszankodtunk is, hogy fotódokumentációnk van, de kézzelfogható termékeink kevés van. Így elkezdtük visszakeresni azokat, és párakat újra gyártani. Az Expó előtt volt egy egyhetes kutatómunkánk azért, hogy a standunkon kézzelfogható hímzések legyenek, lássák az emberek, hogy mi is az, amivel foglalkozunk. Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük, hogy ott lehettünk, illetve nagyon jó volt látni azt, hogy az ismerős arcok – akik, akár alattunk, akár felettünk jártak főiskolára –mivel foglalkoznak, vagy milyen vállalkozást tudtak elindítani. Jó volt megtapasztalni azt, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Itt akarnak maradni, a szakmájukon kívül belevágtak valami újba, több lábon állnak, szeretik azt, amit csinálnak, és jól érzik magukat itt Beregszászban, Kárpátalján.

– Van egy szórakoztató vállalkozásotok is, a Kaptár. Mesélj róla.

– A Kaptár egy régi vállalkozásunk. Pár gyerekkori barátommal gondolkodtunk, hogy kellene valamilyen kikapcsolódási lehetőséget biztosítani fiataloknak, olyat, ami a mi gyermekkorunkból kimaradt, és milyen jó lenne, hogyha a következő kamasz generációnak itt helyben lennének olyan kikapcsolódási, szórakozási lehetőségei, ami fiatalos, pörgős, menő, és nem kell érte messzire vagy akár külföldre menni. Így jött létre a Kaptár, melynek mottója: Bezsongatunk, mint ahogy a méhek zsonganak a kaptárban. Nálunk egy kicsit fel lehet szabadulni, ki lehet engedni a gőzt, persze irányított kereteken belül. Első szolgáltatásunk a paintball volt, majd jött a lézerharc, az íjharc, a buborékfoci és az óriás darts. Jelenleg ez az öt szolgáltatásunk van, amit lehet helyben is végezni, de igény szerint kiutazunk vele falunapokra, egyházi és iskolai rendezvényekre Nagyon sok helyen jártunk már, és az biztos, hogy megmozgatjuk a gyerekeket. Ilyen szempontból egy gyerekkori vágyunk teljesült. Még sok célunk van a Kaptáron belül, szeretnénk egy beregszászi bázist, ami még több elemmel lenne kiegészítve. Ehhez vannak terveink, reméljük, meg is tudjuk valósítani.

– Jelenleg pedig a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Beregszászi Képzési Központjának munkatársaként tevékenykedsz.

– Igen, jelenleg a középiskolás program koordinátora vagyok. A cserkészet végig kíséri az életemet, egy időben a Magyar Cserkészszövetség kárpátaljai koordinátora voltam, programokat szerveztem, a cserkészmunkát segítettem elő. Amikor a cserkészmunkám véget ért, láttam, hogy a beregszászi MCC középiskolás programkoordinátort keres, melyre jelentkeztem, hisz nagyon testhezállónak tűnt a feladat. Így nagy lelkesedéssel csatlakoztam be két évvel ezelőtt az MCC kárpátaljai életébe, és azóta programkoordinátorként dolgozom 120 fiatallal, szervezem az éves programjukat, az oktatásukat, utazásaikat, valamint segítem a Központunk programjainak a megvalósulását. Jó kis csapattal dolgozhatok együtt, ami feltölt a hétköznapokban.

– Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Szerencsére Beregszász egy kisváros, és pont ezt szeretem benne, hogy öt perc alatt el lehet érni szinte bárhova, még biciklivel is, mert szeretek kerékpározni, vagy focizni, sportolni.

úgyhogy ha nem kell a családdal utaznom, akkor szeretek kerékpárral menni. Sportolni szeretek, és egy héten két-háromszor is el tudunk menni focizni. Szerintem a szellemi munka mellett mindenképp kell fizikai munka is. A családdal is különböző programokat szervezünk hétvégente. A szüleim is Beregszászban élnek, úgyhogy velük is tudom tartani a kapcsolatot, a feleségem szülei is itt vannak Kárpátalján, és velük is viszonylag sokat tudunk találkozni. Az is kikapcsolódás, és a barátok is itt vannak, próbálunk heti szinten valamilyen kis kikapcsolódást szervezni, akár egy kis sütögetést, akár egy kis baráti összeülést, ami mindig feltölt.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Jelenleg építkezünk és szeretnénk a saját családi házunkba beköltözni, ami egy vágyunk volt a hazaköltözésünk utáni első perctől. Szeretném, hogyha a munkában továbbra is tudnék tevékenykedni, hogy értéket tudjak teremteni, hogy a fiataloknak tényleg jó programokat tudjak szervezni, és hogy az itt lévő magyar közösség hasznára legyek. Hogy ezt most a cserkészközösségben, a rádiós életemben, az MCC-s közösségben, vagy a családi körben tudom a legjobban kibontakoztatni, az változó, de hiszem azt, hogy azzal, hogy itt vagyok, szépen csendben, nem hivalkodva, de teszem a dolgom, azzal a szűk kis környezetemre is pozitívan hathatok. És ha mindannyian így teszünk, akkor egy jó kis közösséget teremtünk.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– A főiskolának sok mindent köszönhetek. Egy nagyon jó közösséget, egy lehetőséget, hogy a szülőföldemen tanulhassak anyanyelvemen. Ez a lehetőség, hogy itt tanulhattam, minőségi oktatásban részesülhettem, hogy ami az önéletrajzomba belekerült, az sosem hátrány volt, hanem mindig is egy plusz. Látták, hogy van egy pénzügyi végzettségem, és annak ellenére, hogy nem lettem pénzügyi szakember, ez mindig egy nagyon nagy pluszt adott az életemben. Illetve ott ismerkedtem meg a feleségemmel. És ha nem itt maradok, akkor valószínűleg egy egész más életem lett volna, amit nem tudnám, hogy bánni kell, de nyilván a jelenlegi nézőpontom szerint nagyon bánnék, mert egy nagyon jó kis időszakot éltünk meg fiatal diákként együtt egy jó kis főiskolai közösségben.

Kurmay Aita

  Történelmi előadás és honismereti szakmai tanulmányút az ’56-os eseményekre emlékezve Jövőbeli együttműködés a Zaporizzsjai Állami Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel - Kolesnik Jurij Mihajlovics látogatása