Akikre büszkék lehetünk: interjú Csatlós Rolanddal

Mai, digitális világunkban elengedhetetlen a technológiai ismeretek elsajátítása. Ebben fontos szakember egy robotikatanár. Ő az, aki segít megérteni a modern technológia alapjait, így a diákok jobban felkészülhetnek a jövő kihívásaira. Az oktatása során fejleszti a kreatív problémamegoldó készségeket és az innovatív gondolkodást. A robotika oktatása pedig elősegíti a jövő szakembereinek kimunkálását, akik képesek lesznek meghatározni és alakítani a technológiai fejlődést.

Csatlós Roland Somban született, tanulmányait a helyi általános iskolában kezdte, majd Mezőkaszonyban fejezte be. Ezt követően a Rákóczi-főiskola matematika–informatika szakán szívta magába tudását. Ma már pedagógus, a Nagydobronyi Református Líceumban matematikát és robotikát oktat. Vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– 1993-ban születtem egy beregszászi járási kis faluban, Somban. Két testvérem van, akik közül én vagyok a legidősebb, a húgom épp tavaly nyert felvételt a Rákóczi-főiskolára. Öcsémmel pedig szinte egyszerre lettünk szülők. Ideális gyerekkorom volt, szerintem annak köszönhető ez, hogy akkor még nem volt okostelefon, és kint, a szabadban játszottunk reggeltől estig. Kis falu a miénk, viszont rengeteg gyerek volt az utcánkban. Fogócskáztunk, bicikliztünk, fociztunk. A 9. osztályt Somban fejeztem be, majd a középiskolát Kaszonyban. Ezt követően 2010-ben nyertem felvételt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– Szimpatikus volt számomra, hogy az anyanyelvemen tanulhatok, és helyileg is közel van a szülőfalumhoz. Mindig is szerettem a számítógépeket és a matematikát, ezért kézenfekvő volt, hogy ezen az irányon indulok el. Mondhatom, hogy szerencsém volt, mert akkor még a matematika és az informatika szak egy szakon belül volt, és így mindkettőt egyszerre tudtam teljesíteni. Jól időzítve, az alapképzést elvégezve a mi évfolyamunk volt az első, amelyik a magiszteri szintű képzést is a főiskolán végezhette el az adott szakon.

– Hogyan teltek a főiskolás évek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– A diákéveimet igazi fősulis éveknek mondhatom. A tanulás mellett nagyon sokat tudtunk szórakozni. Másodikos diákként beléptem a HÖK-be, ami által barátokra tettem szert, és sok új dologban lehetett részem. Akkoriban teljesen más volt az élet, nem volt Covid, háború, sokkal szabadabban és nyugodtabban tudtuk tölteni a mindennapjainkat. Élményekből nem volt hiányom, amiért nagyon hálás vagyok, és igazán elmondhatom, hogy tartalmas diákéveim voltak. Kiemelkedő élményeim közé tartozik az, amikor mi szervezhettük meg a gólyatábort, és mi voltunk az egyedüliek, akik a beregszászi régi piac területén tudtunk szervezni egy jótékonysági táncos-zenés estet. Nem mellesleg a feleségemmel is a főiskolás évek alatt ismerkedtem meg, ami teljesen más irányba vitte el a tanulás iránti elszántságomat, pozitív értelemben.

– Mi történt a főiskola után?

– Mondhatom, igazán tartalmas tanári pályafutásom van, fiatal korom ellenére. Több iskolában is kipróbáltam magam, lakhelyváltoztatás miatt. Mesterképzésem alatt épp elhatároztam, hogy tanítani szeretnék, és pont akkor jött egy munkalehetőség a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában. A cigány iskola sok tapasztalatot adott számomra nemcsak a tanítással, hanem a neveléssel kapcsolatban is. Itt jöttem rá, hogy mennyire fontos is a nevelés az oktatásban. Ezt követően munkalehetőséget kaptunk a feleségemmel az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Középiskolában. Izgalmasnak tűnt kipróbálni a városi életet és a városi gyerekek tanítását. Ez egy évig tartott, mert sajnos sérvműtétem miatt haza kellett költözni lábadozni. A felépülés után már a nagydobronyi térségben kaptam munkát, a Csongori Általános Iskolában mint informatikus és a Nagydobronyi Középiskolában mint matematikatanár. Pár évvel később felkértek a Nagydobronyi Református Líceumban oktatni. Itt a kisebb korosztálynak kezdtem el tanítani matematikát és legórobotikát. Nagyon inspiráló volt számomra, hogy a robotikát már tantárgyként tudtam megismertetni a gyerekekkel. Ez a tevékenység máig a kedvenc foglalatosságom. Bár ez már az ötödik munkahelyem, de nagyon szeretem, és remélem, itt maradok végleg pedagógusként.

– Hogyan érezted magad a pedagóguspálya kezdetén? Milyen kihívásokkal néztél szembe?

– A kezdetekben nagyon nehéz volt rájönni arra, hogyan is lehet megtalálni a közös hangot a gyerekekkel. Úgy gondolom, nem a szigor a legerősebb fegyver, hanem az, hogy el tudjunk beszélgetni a gyerekekkel a tanórákon kívül is. Rá kell jönni arra, hogy nem minden gyereknek megy jól az a tantárgy, amit az adott tanár tanít, és szerintem nincs is ezzel gond. Sokat számít az, hogy milyen ember tanít az órán, nem mindenki lesz matematikus, de lehet, hogy a gyerek problémájában pont a matematikatanár fog tudni segítséget nyújtani.

– Ma milyen módszerekkel dolgozol? Hogyan lehet a diákokat motiválni?

– A matematika nem könnyű tantárgy. Saját hibáimból tanulva próbálok minél egyértelműbben magyarázni, hétköznapi nyelven, hogy az is próbálja megérteni, akinek egyáltalán nem megy a matek. De észben kell tartani azt is, hogy páran így sem fogják tudni megérteni, és ezt el kell fogadni. Meg kell próbálni elérni azt, hogy minden gyereknek legyen valamilyen sikerélménye, így ha nem is megy az adott tantárgy, de nem úgy fogja otthagyni az órát, hogy butának érzi magát. Úgy gondolom, sok pályakezdő tanár követi el azt a hibát, hogy az osztály minden tanulójával egyformán szeretné megértetni az adott anyagot, ami szinte lehetetlen, mivel minden gyereknek más erősségei vannak.

– A robotika izgalmas tantárgynak hangzik. Hogyan képzeljünk el egy tanórát? Szerinted miért fontos, hogy ezt a területet is elsajátítsák a fiatalok?

– A legórobotikát nagyon jó tanítani, a gyerekek nagyon érdeklődők, és élvezik ezeket az órákat. Úgy gondolom, a mai világban, ahol már mindenhol csak a mesterséges intelligenciáról hallani, érdemes megismertetni a gyerekekkel a robotika világát. A Nagydobronyi Református Líceumban lehetőségük van a gyerekeknek ezt tanulni, ami nagy előny sok más iskolával szemben. Hogy miért érdemes még ezzel foglalkozni? Azért, mert az informatikán belül a programozás nagyon nehéz téma, azzal, hogy már gyerekkorban elkezdjük a robotikát, sokkal fogékonyabbak lesznek a programozásra, a problémamegoldó képességük javul, és mellette még jól is szórakoznak. A tanórát úgy kell elképzelni, hogy megyünk a készletekért és a tabletekért. Általában párban használják a készleteket, ez jó arra, hogy tudjanak egymásnak segíteni az adott feladat megoldásában. Ha már mindenkinek van készlete, és átvettük az elméleti tananyagot, jön a programozás, ami a Scratchhez hasonló felületen történik angolul, így már nemcsak egy macskát mozgatnak a képernyőn, hanem egy általuk megépített robotot. Az adott feladat ismertetése után elkezdődik az építés és a program megírása, aztán pedig a tesztelés. A csengőt követően pedig kikapcsoljuk a robotokat, és eltesszük pihenni.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál az évek alatt? Voltak-e pozitív vagy negatív élményeid a munkád során?

– Az évek során a tapasztalat változik. Minden évvel egyre jobban és jobban rájön az ember arra, hogy mik a hibák, és mik azok, amik hasznosak a tanítási folyamatban. Elég nehéz rájönni arra, hogyan is keltsük fel a gyerekek figyelmét és érdeklődését. Úgy gondolom, ha szeretik a tanárt, magát a személyiségét, akkor az adott tantárgyat is jobban fogják szeretni, ezáltal érteni is. Az ember megtanul minél érthetőbben és célszerűbben magyarázni. Arra jövök rá minden éven, hogy csak azon töröm a fejem, hogyan törekedjek jobban arra, hogy a gyerekek megértsék azt, amit át akarok adni az adott órán. A tapasztalataim vegyesek: ha azt hallom vissza, hogy a gyerekek, ha nem is mindenki, de szeretik, ha én tanítok nekik, nekem ez már egy nagy pozitívum, ha meg még meg is értik a témát, az már csak plusz. Persze vannak negatív tapasztalatok, mivel nem mindenkinek tudunk megfelelni, ezért én sem tudom mindenkivel megszerettetni azt, amit tanítok. Szerintem egy tanárnak az nagy negatívum tud lenni, ha azt hallja vissza, hogy „hát ez nem jól tanít, nem jól magyaráz” úgy, hogy közben mindent belead abba, hogy átadja a tudását, és törekszik a fejlődésre. A törekvés az, aminek egy tanárban benne kell lennie, hogy jobb és jobb legyen.

– Hogyan hatottak a munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– A Covid-időszak nagyon megváltoztatta a tanítást és a tanulást. A gyerekeken máig észre lehet venni, hogy ebben az időszakban nem tanultak kellőképpen. Nem értették annyira a témákat, nem tudtak közösen tanulni, nehéz volt számukra. Aztán jött a háború, a családok szétszakadtak, sokan kiköltöztek, észrevehetően kevesebb tanuló kezdte meg a tanévet, sokszor volt légiriadó, és emiatt lementünk a pincékbe, óvóhelyekre, elmaradtak az órák, elmaradtunk a témákkal, kevés volt az idő. Hálás vagyok, hiszen ebben a nehéz időszakban kaptam munkalehetőséget a Nagydobronyi Református Líceumban, ahol úgy érzem, megtaláltam a helyem.

– Mesélj kicsit a családodról!

– Nagydobronyban élek a feleségemmel, már tizenegyedik éve vagyunk együtt. Ő is pedagógusként dolgozik ugyanitt, a líceumban mint ukrántanár. Hálás vagyok azért, hogy ilyen helyzetben vagyok mind munka, mind család szempontjából. Idén született meg a kisfiunk, így szülők lettünk, és érdeklődve várjuk az ezzel járó kihívásokat.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Reménykedve várom a háború végét, hogy meglátogathassam a családom többi tagját, akiket a háború kitörése óta nem láthattam. Idéntől arra törekszem, hogy apaként helytálljak. Olyan ember vagyok, aki mindig többet és többet akar teljesíteni, akár a munkában, minél több lábon állni. Van is egy kis „garázsszervizünk”, ahol elektronikai eszközöket, számítógépeket, laptopokat szerelgetünk, persze ezt csak hobbiból, a munka és a család mellett, ha van rá idő. Szeretnék folyamatosan fejlődni, apaként, tanárként, szerelőként akár új dolgokat is kipróbálni. Szeretnénk a családommal utazni, világot látni.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Először is azt, hogy az anyanyelvemen tanulhattam. Köszönöm a tanároknak azt, hogy bíztak bennem, és törekedtek arra, hogy jó szakember legyen belőlem. Köszönöm az utazási lehetőségeket, melyekben főiskolás éveim során részt vehettem. Hálás vagyok azért, hogy tartalmas fiatalkorom lehetett, azért, hogy a fősuli egy olyan hely, ahová az ember szívesen visszatér, és fel tudja eleveníteni a szép emlékeket. Egy biztos pont és meghatározó hely a helyi magyar fiatalok életében.

Kurmay Anita