Akikre büszkék lehetünk … Interjú Demeter Lászlóval

A hivatásunk meghatároz minket, kitölti életünket. S hogy mi is lesz ez a tevékenység, amely elégedettséggel tölt el? Vagy hol fogjuk végezni ezt? Nem tudhatjuk. De bárhol is éljünk a világban, az a fontos – Tamási Áron szavaival –, hogy otthon legyünk benne.

Demeter László Rafajnaújfaluban született, Barkaszóra járt középiskolába, eztután a Rákóczi-főiskola biológia szakán szívta magába tudását és a kutató munka iránti szeretetet. Tanári állást vállalt, majd a vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetben dolgozott, jelenleg pedig már Angliában végez kutató munkát. Ma vele beszélgettünk.

– Meséljen magáról. Hogyan telt a gyermekkora?

– A Beregszászi járásban található Rafajnaújfaluban születtem. Ott végeztem el az általános iskolát, majd jelentkeztem a munkácsi tanítóképzőbe, ahová, Istennek legyen hála, végül nem vettek fel. Mondjuk, akkor nem egészen így gondoltam. Nagyon megviselt, de nem volt mit tenni, menni kellett tovább, ami nekem a Barkaszói Középiskolát jelentette és két év szellemi tékozlást. Nem különösebben voltam motivált, bár a kötelesség tudatom azért elvégeztette velem a minimumot, s leérettségiztem. Azt hiszem, különleges gyerekkorom volt. Édesanyám és nagymamám neveltek fel. A két asszony keményen dolgozott, hogy engem ne kelljen feláldozni a munka oltárán. Tudom, hogy sok barátom és kortársam esetében ez nem így volt. Mindig hálás leszek, hogy lehettem gyerek és az időmet annak szentelhettem, amit szerettem: foci, horgászat, gombászás és a tanulás. Igazából mindig is éreztem, hogy a tanulás lehet a kitörési pont, az én esélyem, hogy „vigyem valamire”.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– Édesanyám az érettségi előtt megkérdezte, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel? Elmegyek valahová dolgozni vagy tanulnék még? Erre én azt találtam mondani, hogy ha van olyan hely, ahol biológiát lehet tanulni, akkor inkább tanulnék még. Fogalmam sem volt arról, hogy a Rákóczi-főiskolán milyen szakok voltak. Egy reggel felültünk a hajnali buszra és bementünk megnézni, hogy milyen lehetőségeink vannak. Nem akartam elhinni! Pont azon az éven, 2004-ben indult először biológia tanári képzés. Ez egy jel – gondoltam. A baj csak az volt, hogy párban járt mellé a földrajz is. Két év középiskolai semmittevés után azt azért sejtettem, hogy a felvételi nem lesz egyszerű. Hogy miért éppen a biosz? Ez mindig is triviális volt számomra. Vonzottak az élet eredetével, sokféleségével, szerveződési szintjeivel és működésével kapcsolatos kérdések. És az alapok is kiválóak voltak. Nem szeretném a többi általános iskolai tanáromat alulértékelni, de Ilonka néni, a biosz tanárnőm egyszerűen kiváló munkát végzett. Elég volt csak figyelnem az óráin, szívtam magamba mindent, amit mondott. Gyakorlatilag a középiskolában is ebből a tudásból éldegéltem. Majd jött a felvételi időszak és a hidegzuhany. A tételsor tele volt ismeretlen dolgokkal. A földrajz pedig… Inkább nem is folytatom. Bezárkóztam olyan másfél-két hónapra és csak tanultam, tanultam és tanultam. Néha beutaztam Beregszászba az előkészítő foglalkozásokra. El sem akartam képzelni, hogy ez a felvételi nem sikerül.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– Az első év nagyon nehéz volt. Fel kellett zárkóznom tudásban azokhoz a csoporttársaimhoz, akik a líceumokból és gimnáziumokból jöttek. Egészen odáig kiváló tanulónak számítottam, s hírtelen a középmezőny alján találtam magam. Sokat jártam haza, mert hiányoztak a srácok, a falu. Közben rendszeresen eljártam focizni. Mai napig nincs talán még egy olyan tevékenység, ami közben úgy ki tudom magam szellemileg pihenni, mint a foci. Aztán a második évfolyamra beköltöztem a Kölcsey Ferenc Szakkolégiumba, ahol kinyílt a világ. Rengeteg új barátom lett, közben felzárkóztam és életem egyik legszebb időszaka következett. Kicsit talán túlságosan is elengedtem magam. Kohut Attila bácsinak egyszer-egyszer meg kellett mosnia a fejemet, ha jól emlékszem. Egyébként már az első évfolyamtól tagja voltam a főiskola focicsapatának. Akadt olyan alkalom, amikor a második helyen végeztünk a felsőoktatási intézmények megyei versenyén Huszton. Az egy nagyszerű emlék. Aktív tagja voltam a Hallgatói Önkormányzatnak is és a közösen szervezett eseményekre is szívesen emlékszem. De mindezeket elhomályosítják a földrajzos terepgyakorlatok, amelyek keretében a teljes évfolyammal beutaztuk Kárpátalját vagy éppen Ukrajna más tájain kalandoztunk és tanultunk. Csodálatos évek voltak!

– Mi történt a főiskola után?

– Még az utolsó évfolyamon letettem a független érettségit, hogy felvételizhessek a főiskola angol szakának levelező képzésére. Szerettem volna, ha a hallgatói jogviszonyom megmarad, hogy eljárhassak diák konferenciákra és az egyetemi élet közelében maradjak. (Titkon már tervezgettem a doktori képzésre való jelentkezésem.) Innen nézve ez egy igen jó döntés volt. Bár emlékszem édesanyám arcára, mikor bejelentettem, hogy én itt még nem hagynám abba a tanulást. A diploma utáni első évben nem volt állandó munkám. Alkalmi munkákból és édesanyámék segítségével éltem. Aztán megkeresett a Rafajnaújfalui Általános Iskola igazatója, hogy lenne egy teljes állás: angolt kellene tanítani. Elvállaltam.

– Milyen tapasztalatokat szerzett a pedagóguspályán?

– Nagyon jó tapasztalat volt, de hamar rájöttem, hogy nem maradok sokáig. Közben két évig részt vettem a GENIUS tehetségprogramban, ahol gimiseknek tanítottam biológiát. Ez volt az én terepem, vagyis már sokkal közelebb állt hozzám. Előadásokat kellett tartani olyan nehezen tanítható témákból, mint például a fotoszintézis. Mind az általános iskolában töltött három év, mind pedig a GENIUS programban eltöltött idő alatt sokat tanultam arról, hogy hogyan lehet felépíteni a tananyagot, hogy lehet szét osztani olyan adagokba, ami megemészthető. Fejleszthettem az előadókészségemet, meg tanultam felelősséget vállalni. A tanári képzés alatt, a tanítás módszertana órákon sokat tanultunk a tanításról, a gyerekekről, de a gyakorlattal gyakran köszönőviszonyban sincs az elmélet. Aztán 2013-ban felmondtam, s belevágtam egy akkor nálam sokkal nagyobbnak tűnő küldetésbe: a Pécsi Tudományegyetem Biológiai és Sportbiológiai Doktori Iskolájának doktori képzésébe, nekiláthattam az erdőgazdálkodás ártéri tölgyesekre gyakorolt hatásának vizsgálatához. Terepi vizsgálatokkal és az erdészekkel, helyi erdőhasználó lakosokkal készített interjúkból sokat tanulhattam arról, hogyan lehetne jól gazdálkodni az olyan csodálatos tölgyeseinket, mint például a rafajnai, a nagyberegi vagy éppen a nagydobronyi erdők.

– A vácrátóti Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetben dolgozott. Meséljen erről.

– 2016-ban a doktori iskola képzését befejezve a témavezetőm ajánlott egy kutatói állást, az éppen akkor induló pályázatában, amiben a hagyományos külterjes állattartás hatásait vizsgáltuk erdőkben és mocsarakban a Kárpát-medencében. Nagyon jó lehetőség volt, bár ismét elég magasra tettem a lécet azzal, hogy elvállaltam a munkát, mert az ország egyik, hanem a legnívósabb kutatóintézetébe kerültem, az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetébe. Egészen a tavalyi év végéig ott dolgoztam különféle alapkutatási projektekben, amikben a tájhasználat hatásait vizsgáltuk a természetes növényzetre és a biológiai sokféleségre. Idén januártól viszont a Nottinghami Egyetem vendég kutatója vagyok egy éven keresztül. Megpályáztam az állást és megnyertem, így december végéig Angliában próbálok helytállni.

– Milyen pozitívumokat élt meg a munkája során?

– Emlékszem, amikor először találkoztam a doktori kutatásaim egyik témavezetőjével, későbbi kollégámmal és főnökömmel, akkor valami olyasmit mondott, hogy szakmailag még nagyon kicsike vagyok, de látja a szememben a csillogást, amikor a terveimről beszélek, és ha kitartóan tanulok, akkor sikerülhet, amit eltervezek. Valóban motivált voltam és kitartó, de témavezetőim türelmes mentorálása legalább ennyire fontos volt, hogy megszerezzem azokat a képességeket, amelyekkel kiváló kutató lehetek. Ilyen támogató és befogadó közeget kívánok mindenkinek, aki erre a pályára készül. Azért is hálával tartozom nekik, mert a legelejétől engedték és támogatták, hogy olyan témákat kutassak, amik igazán érdekelnek. Tudom, hogy ez sem adatik meg minden pályakezdő kutatónak. Végül és talán a legfontosabb pozitívum vagy tanulság, hogy érdemes volt mindig egy kicsit, vagy néha sokkal magasabbra tenni a lécet és elszántan küzdeni. Így sikerülhetett fennmaradni a Rafanaújfalu – Barkaszó – beregszászi főiskola – Pécsi Tudományegyetem – Vácrátót – Nottingham gyorsvonaton.

– Akadtak esetleg negatívumok?

– Nevezhetjük őket negatívumoknak is, de jobb szeretem inkább kihívásoknak tekinteni ezeket. Az például nyilvánvalóan kellemetlen érzés volt, amikor a főiskolai felvételire készültem, mert odakint tombolt a nyár, s míg a barátaim fociztak meg a folyóban úszkáltak, addig én tanultam. És az is megviselt, hogy el kellett költözzek Beregszászra, majd később Magyarországra, most pedig Angliába. Sokszor volt és mai napig van erős honvágyam. Szerettem a falumat. Eldugott, de védett hely is volt, ahol jó volt gyereknek lenni. Ott kellett hagynom nagymamámat és édesanyámat is. A tudományos munka során is vannak bőven olyan feladatok, amikért nem rajongok. Például, amikor egy tudományos cikket írok, akkor olyan alaposan és részletesen ki kell dolgozni, hogy az már-már az őrületbe kerget. Ugyanakkor megtanulsz közben fegyelmezetten gondolkodni és úgy elmesélni az eredményeidet, hogy az érthető legyen. Vagy ott van ugye az a kellemetlen tény, hogy a kutatói fizetés az elején nem igazán versenyképes, de cserébe, pályázati forrásokból csodálatos helyekre juthatsz el. Így járhattam konferenciákon és kutatóutakon szerte a Kárpát-medencében, Európában vagy éppen Brazíliában, Jamaikán vagy Iránban. Tudom, hogy közhelyes, de igaz, hogy az érmének mindig két oldala van.

– Meséljen a családjáról. A munka mellett jut idő a kikapcsolódásra?

– A családomat Zsókának hívják. Egyenlőre ketten alkotjuk a feleségemmel. A KözösPont nevű ifjúsági fesztiválmissziós csapatban ismertem meg 10 éve. Gödöllőn élünk, már amikor nem máshol. Mindketten hosszú éveken keresztül önkénteskedtünk más keresztény felekezetek fiataljaival együtt. Szeretem a munkámat, de a munkám nem az életem. Annyi minden van, amire szívesen szánok időt. Az önkénteskedést már említettem. De ilyen a foci is, ami mai napig rendszeres része szabadidőmnek. Nagyon szeretek túrázni, bár a barátaim gyakran mondják, hogy nekem a munkám igazából a kirándulás. Imádok főzni, filmet nézni, színházba járni, találkozni a barátaimmal. Nagyon kíváncsi természet vagyok és olyan rövidke az idő.

– Említette, hogy Angliában él és dolgozik. Hogyan éli meg a mindennapjait? Nehéz volt az ország váltást?

– Az az élethelyzet, hogy összepakolok és elhagynom az addigi otthonomat, számomra ismerős volt, ahogy sok más kárpátaljai ember számára is. A lényeges különbség viszont, hogy én most is és anno is, amikor elhagytam a falum, szabadon dönthettem el, hogy hová, miért és mikor költözöm. Tizenegy éve úgy láttam jó döntésnek, hogy a saját szakmai fejlődésem érdekében eljövök, aminek az ára a szűnni nem akaró honvágy. Most azért jöttem az Egyesült Királyságba, mert egy ideje már vonzott az gondolat, hogy kipróbáljam, hogyan tudnék helytállni a Kárpát-medencén és a magyar nyelvterületen, kultúrán kívüli közegben, és azért mert a Nottinghami Egyetem az egyike a legjobb brit egyetemeknek, ahol sokat fejlődhetek, tanulhatok az itteni mentoromtól és a munkatársaimtól, akik között sokféle ember van, a világ minden tájáról. Nagyon motivált voltam, amikor megpályáztam az állást és örültem, amikor elnyertem. Ugyanakkor most már nem csak Kárpátalja hiányzik, hanem Gödöllő és a korábbi munkahelyem is.

Az országváltás sok szervezéssel járt: összepakolni az otthoni lakásunkat, bérlőt találni, munkavállalói vízumot szerezni, megtalálni az itteni lakásunkat, stb. Lelkileg is egy nehéz helyzet volt, mert ott kellett hagyni a megszokottat és a kényelmeset. De az nagyon sok erőt adott, hogy a feleségemmel együtt jöttünk, egy nagyon szép városba, és az egy év, ameddig a kinevezésem szól, belátható idő, Budapest pedig repülőgéppel nagyon közel van. A feleségemnek már sokkal nehezebb lehetett, mert ott kellett hagyni a munkát, amit nagyon szeret és sikeres benne, egy teljesen bizonytalan egy évért cserébe. Ő egyébként múzeumpedagógus, szóval bízunk benne, hogy itt is megtalálja azt a munkát, amit szívesen csinál, és amiben fejlődhet. Támogatjuk egymást mindenben és bár sokszor nem könnyű, de igyekszünk mindig előre tekinteni nem hátra, meg találni a lehetőséget és nem az akadályokra figyelni, lekötni magunkat a sok új élménnyel, programmal, amivel az új helyünkön találkozhatunk. Természetesen akár hová sodornak álmaink, terveink a világban, nem egyedül megyünk, vagyis inkább mindenhol van egy jó ismerősünk: az Isten. Vasárnaponként, és ha tehetjük, szerdánként is eljárunk az egyik helyi protestáns vagy anglikán gyülekezet istentiszteleteire, együtt éneklünk, közösen úrvacsorázunk (áldozunk), vagyis közösségben vagyunk. Felvettük a kapcsolatot az egyik helyi magyar szervezettel, akikkel a hétvégén például farsangi mulatságot szervezünk. Azt hiszem, ha esetleg magányosak lennék, az csak azért lehet, mert elzárkózunk a közösségek és Isten közeledése elől.

Az Egyesült Királyság egyébként kultúrtájakban, varázslatos városokban és vidéki falvakban igen gazdag, így biztos vagyok benne, hogy az egy év inkább kevés lesz, mint sok, hogy felfedezzük. És mindkettőnket szeretettel várnak vissza korábbi munkahelyeinkre.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Szakmai szempontból most két érdekes és szerintem fontos, az erdők és gyepek természetvédelmi kérdéseit feszegető cikken dolgozom, s szeretném az idén befejezni őket. Hosszabb távon szeretnék majd egy saját kutatócsoportot alakítani, kipróbálnám milyen egy kutatócsoport vezető élete. Ugyanakkor érzem, hogy kicsit lassítanom kellene, vagy inkább áthelyezni a fókuszt a családra. Izgalmas kihívás lesz összeegyeztetni a kettőt.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Hol is kezdjem? Feledhetetlen emlékek kötnek a főiskolához. Azt hiszem az ott eltöltött öt éve alatt nőttem fel, s meg tanultam szervezni az életem. Ha nincs a főiskola, akkor valószínűleg soha nem jutok el az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre cserediákként, nem találkozhatok egy mentorral, aki beajánlott Vácrátótra, s talán ma nem is kutató vagyok. Néhány embernek kifejezetten hálás vagyok a korai szakmai útmutatásért, s hogy nem csak tanárok, hanem igazi mentorok vagy mesterek voltak, mint például a Földrajz Tanszék számos tanára, vagy Krocskó Gyula bácsi témavezetőm, s végül Kohut Erzsébet tanárnő. Ők voltak, akik pályára állítottak. De ennél jóval több is történt az öt év alatt. Olyan barátokat szereztem, akikkel máig igen szoros a kapcsolatunk. Több itt szerzett barátom gyermekének keresztszülei vagyunk. Tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk. Ha csak néhány szóban kellene összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy szemléletet, szakmát, emlékeket és barátokat kaptam.

Kurmay Anita

  Sikeresen megvédte doktori disszertációját Pecsora Sándor Főiskolánk nemzetközi tudományos konferencián képviseltette magát