Akikre büszkék lehetünk: interjú Gátasné Szatmári Valériával

Az újságírás egyik különleges értéke, hogy nem csupán a sikertörténeteket meséli el, hanem teret ad azoknak az élettörténeteknek is, amelyek bár tele vannak nehézségekkel, mégis reményt sugároznak. Az újságírók ilyen interjúk és riportok révén megmutatják, hogy a mindennapi küzdelmekben is ott rejlik az emberi kitartás és méltóság ereje. Ezek a történetek segítenek az olvasóknak felismerni, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, és mások példájából erőt meríthetnek a saját útjukon. A nem tökéletes, de őszinte és hiteles élettapasztalatok bemutatása közelebb hozza egymáshoz az embereket, miközben mélyebb empátiára és megértésre ösztönöz. Így válik az újságírás nem csupán információforrássá, hanem a remény és emberi összetartozás közvetítőjévé is.

Gátasné Szatmári Valéria Somban született, általános iskolai tanulmányait ott végezte, majd a Nagydobronyi Református Líceumban érettségizett. Ezt követően a Rákóczi-főiskola magyar–történelem szakán szívta magába tudását. Diplomája megszerzése után Budapestre költözött, ahol önkénteskedett, oktatott, ma pedig már újságíróként tevékenykedik. Ma vele beszélgettünk.

Meséljen magáról! Hol született, mit tanult?

– Somban születtem és nőttem fel. Itt végeztem általános iskolai tanulmányaimat, majd befejezése után, 2003-ban a Nagydobronyi Református Líceumba nyertem felvételt. Emlékezetes három évet töltöttem az intézmény falai között barátságban, lelki megerősödésben. Szeretettel gondolok vissza diákokra, tanárokra egyaránt.

Falusi gyerekként a gyerekkorom sok szabadban töltött idővel telt, játszótársakkal, állatokkal, de mindig szerettem tanulni. Ekkor még főleg a matematika, földrajz varázsolt el leginkább a tanáraimnak köszönhetően.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– 2006-ban a líceum végzős diákjaként elég sokáig gondolkodtam, merre induljak tovább. Nem volt kérdéses, hogy a főiskolát választom az iskola közelsége, az anyanyelven való ismeretszerzés, valamint a jó híre miatt egyaránt. A szakot még el kellett döntenem. Néhány szóba került. Végül a magyar–történelmet választottam. Olvasni gyerekkorom óta szerettem, az irodalomórán kapott kreatív feladatokat is izgalmasnak találtam. A történelemnek voltak olyan korszakai, amelyeket nagy érdeklődéssel tanultam, így végül összeállt a szakpár, amire jelentkeztem.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– Megpróbáltam a maximumot kihozni magamból, így elég sokat tanultam. Tartalmas, mozgalmas öt év volt. A felsőfokú tanulmányaim megkezdésével párhuzamosan a helyi református gyülekezet hitoktatójaként is elkezdtem tevékenykedni, amit a főiskolás évek végéig folytattam. Az akkori gyakorlat szerint az egyházi iskolákban végzett diákoknak lehetőségük adódott hitoktatói képesítést szerezni. Feltétele volt, hogy a tanuló sikeres vizsgát tegyen több tantárgyból a református zsinat előtt. Az időbeosztás fontossá vált, hogy a munkámat, tanulmányaimat is a lehetőségeimhez, képességeimhez mérten a lehető legjobban végezzem.

A régészet-terepgyakorlat maradandó élmény ezekből az évekből. Az elmélet mellett a gyakorlat fontos szerepet kapott.

– Mi történt a főiskola befejezése után?

– Már a főiskola utolsó évében egy ismerős által tudomást szereztem, hogy lehetőség van egy évet külföldön önkénteskedni a református egyház által szervezett programon keresztül. Jó lehetőségnek tűnt, így benyújtottam a pályázatot több barátnőmmel együtt. Fogadóhelyként Magyarországot jelöltem be, mert a nővérem itt élt már évek óta. Ekkor nem volt még információm arról, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, de így izgalmasabb volt.

– Hol önkénteskedett? Milyen feladatai voltak?

– A főiskola elvégzése után szeptemberben már önkéntesként érkeztem Budapestre. A szolgálati helyemet ott jelölték ki. Nagy örömömre egy református óvodában tölthettem az évemet. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam a gyerekekkel, több szülővel, de a kollektívával is, akik között több kárpátaljai munkatárs is volt. Könnyű volt megtalálni a közös hangot. Ott segítettem, ahol kellett és tudtam. Sok időt töltöttem a nagycsoportosokkal. Rajzoltunk, játszottunk, ha kellett, sebet fertőtlenítettem, és a dadusok munkáját is segítettem.

Az önkéntes évem letelte után több mint egy évig hittant tanítottam néhány Budapesthez közeli településen, majd egy költözés miatt már a fővárosban kerestem a végzettségemnek megfelelő tanári állást. Egy gimnáziumban tanítottam magyar nyelvet és irodalmat az első gyermekem érkezéséig.

– Ma pedig már újságíróként tevékenykedik.

– Az újságírás évekkel ezelőtt kezdődött az életemben, de akkor még ritkán írtam. A férjem ajánlott egy könyvesbolt által kiírt pályázatot még 2017-ben, ahol emlékezetes könyvélményről vártak írásokat. Akkor is sokat olvastam, olyan könyveket, amelyek nagy hatással voltak rám. Örültem, hogy azt a sok élményt, amit olvasás közben szereztem, kiírhatom magamból. Első helyezést értem el, ami számomra meglepő volt, mert egyszerűen csak lelkesedéssel írtam, nem feltétlenül helyezésért. A díjátadóra meghívták az akkor még létező Family magazin főszerkesztőjét, aki elkérte az írásomat, hogy könyvajánlóként jelenjen meg a Harmat Kiadó honlapján. Felajánlotta, hogy írhatok a magazinba, ha van olyan téma, amit szívesen megosztanék. Így az első írásaim itt jelentek meg később, amit kárpátaljai témákból merítettem. Párhuzamosan pedig a kárpátaljai TeSó blog pályázatára is küldtem két rövidebb írást, ahol második és harmadik helyezést értem el. Egy-két alkalommal itt is jelent meg írásom. Mindezek arra motiváltak, hogy folytassam ezt a tevékenységet. Közben pedig elvégeztem egy rövid újságíróképzést, ahol a szakmában ismert személyektől kaptam gyakorlati segítséget is az elmélet mellett. A képzés végén egy írást kellett minden résztvevőnek készítenie, amely megjelent nyomtatott vagy digitális formában. Az így készített interjúm a Képmás online felületén volt olvasható.

Múlt év végén értesültem, hogy az Új Város Online folyóirat újságírót keres. Az első próbaírás után, januártól megindult a közös munkánk.

– Milyen témájú cikkeket ír? Mi az, amiről szívesen ír?

– Már az első interjúm készítése előtt találkoztam több olyan élettörténettel, amelyekről úgy gondoltam, másoknak is hallaniuk kellene, hogy megerősítést, reményt kapjanak általuk. Megpróbálom az emberekhez azokat a témákat közel vinni, melyek nem mindig tűnnek sikertörténetnek, de a belőlük áradó hit, reménység mindenképpen azzá teszi. Nemrég a Down-szindróma világnapja kapcsán készítettem interjút egy olyan édesanyával, aki ikerfiai által kétszeresen is érintett.

– Vannak-e pozitív vagy negatív élményei a munkája során?

– Pozitív élmény minden interjú készítése, mert az emberek beengednek az életükbe, és olyan kérdésekről is beszélhetünk, amelyekre egy hétköznapi beszélgetés nem adna teret.

Negatív élmény volt az, amikor nemet mondtak egy megkeresésemre.

– Mennyiben nehezítették munkáját az elmúlt évek?

– A koronavírus-járvány idején már három gyermek édesanyjaként több teendő adódott ugyan a körülöttük, de az újságírás akkor kezdett nagyobb teret kapni az életemben. Sokat ötleteltem, gondolkodtam, amelyekből még ma is merítek.

– Meséljen a családjáról! A munka mellett jut idő a kikapcsolódásra?

– Budapesten ismerkedtem meg a férjemmel, akivel 2014-ben házasodtunk össze. Jelenleg is ott élünk. Négy gyermekünk van: Emma (kétéves), Anna (ötéves), Fülöp (hétéves) és Blanka (kilencéves). A hétköznapok nagyon mozgalmasak nagycsaládosként. A főszerepet a családom játssza az életemben. Jelenleg is tanulok, de most tőlük, általuk.

Szabadidőm nem sok adódik, mivel a legkisebb gyermekemmel még otthon vagyok. Azt az időt, amit egyedül töltök, az újságírásra fordítom, amire jelenleg hobbiként tekintek. Ha van lehetőségen, szívesen olvasok, és korábban a spanyol nyelvvel is elkezdtem megismerkedni.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Az újságírással egyre többet szeretnék foglalkozni, mert ötletem, tervem sok van, de tanítani is mindig szerettem volna. Talán egyszer visszatérek.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– A főiskolának köszönhetem, hogy magyarul tanulhattam egy hiteles intézményben. Sok nagy tudású tanártól, kiváló szakembertől sajátíthattam el a tudást, akikre ma is tisztelettel gondolok vissza.

Kurmay Anita