Akikre büszkék lehetünk: interjú Kasztner Edinával

Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, maximálisan tudja átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala legnagyobb mértékben talán a pedagógustól függ. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, közvetíti legfőbb értékeinket.

Kasztner Edina Beregszászban született. A Rákóczi-főiskola tanító szakán szívta magába tudását, majd pedig pedagógusi pályára lépett. Ma már a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum alsós tanáraként dolgozik. S hogy milyen élményekkel gazdagodott az évek során, ő maga mondja el.

–  Meséljen magáról! Hol született, mit tanult?

– Tősgyökeres kárpátaljai vagyok. Beregszászban születtem, itt töltöttem a gyermekkoromat is, a ’80-as évek elején, egy csodás időszakban. Szinte az utcán nőttünk fel, rengeteg baráttal és élménnyel. Szerető, támogató családban nevelkedtem, nagyszerű szülők és a remek öcsém mellett.

A Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában tanultam. Érettségi után elvégeztem a Beregszászi Ruhaipari Szakközépiskola varrónői szakát. Ezek után nyertem sikeres felvételt a főiskolára.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– Gyerekkori álmom vált valóra, amikor megkaptam a tanítói diplomámat. A családban mindig poén tárgya voltam amiatt, amennyire szerettem iskolába járni, le sem akartam venni a hátamról az iskolatáskát. Sajnos, ha vendégek jöttek, egy idő után a velem hasonló korú gyerekek elmaradoztak, mivel én csak „iskolásdit” akartam játszani. Alsós tanító nénim Lacz Éva volt. Én is Éva néni szerettem volna lenni, valamint a közvetlen szomszédunkban élő, városunk neves tanítónője, Huszti Jolán. Jolika néni indított el utamon. A későbbiekben példaképem, legnagyobb tanítóm, segítőm lett a pedagógusi pályán.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– A Rákóczi-főiskola indulásának kezdetén lettem tanító szakos hallgató. Kevesen voltunk, mindenki ismert mindenkit. Szuper közösség, fantasztikus diákévek. Mégis a legemlékezetesebb élmény számomra, hogy én még olyan csodálatos emberektől tanulhattam, mint Soós Kálmán és Kótyuk Pista bácsi.

– Mi történt a főiskola után?

– A szakmai gyakorlatok alatt már biztosra vettem, hogy ez az én utam. A diplomaosztó után néhány héttel megkaptam életem első állásajánlatát az akkori 6. számú általános iskola 2. osztályának vezetésére, 32 aprósággal. Néhány ott töltött év után átkerültem a Beregszászi 4. Számú Középiskolába, ahonnan kedves emlékekkel búcsúzom.

– Hogyan emlékszik pályája kezdetére?

– Minden kezdet nehéz. Mindig szerettem a gyerekeket. Ez adott, ad erőt, ha néha elcsüggedek, ha néha nehézségek adódnak.

Milyen érzéseim voltak? Ambiciózus voltam, motivált, tettre kész, át akartam ölelni az egész világot, hiszen nekem lett egy saját osztályom.

– Milyen módszerekkel dolgozik? Hogyan lehet a kicsiket motiválni?

– A klasszikus, hagyományos módszerek híve vagyok. Elsődleges feladatnak a nevelést tartom; az emberré nevelést, a tisztelet, az elfogadás és az alázat fontosságának megértését.

A gyerekeket dicsérettel, szeretettel kell nevelni és motiválni, az önbizalom erősítésével, azzal, hogy higgyenek nekem, és higgyenek saját magukban.

– Ma pedig már a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum alsós tanáraként dolgozik.

– Változást, kihívást éreztem az újonnan induló alsó tagozatban. Örülök, hogy megpróbáltam, mivel ma már egy rendkívüli kollektíva tagja lehetek.

– Hogyan érzi ma magát a tanári pályán?

– Számomra az egyik legszebb hivatás. Látni fejlődni, változni, felnőni őket – semmihez sem fogható érzés. És a legjobb az egészben, hogy hiszem és vallom, számít a munkánk. Nagy László szavaival élve: „Mert élen állsz és messze látszol, / Sose feledd: példa vagy!”

– 2023-ban a Kedvenc Kárpátaljai Tanárom online szavazáson a tanító kategóriában ön kapta a legtöbb szavazatot. Milyen érzései voltak ezzel kapcsolatban?

– Hihetetlen meglepetés volt már maga a jelölés is, hiszen csupán három hónapja volt annak, hogy egy új osztály élére állítottak, a szülők mégis ekkora bizalmat mutattak felém. Nemcsak jelölés ez, hanem bizalom, remény, megerősítés. Közben sorra kerestek meg volt tanítványok, kifejezve támogatásukat és hálájukat.

– Hogyan hatottak munkájára az elmúlt évek nehézségei?

– Szomorúan. Covid, 1. osztály, online oktatás. Nagyon nehéz, idegen volt. Nincs kontaktus, nincs mosoly, nincs ölelés. A 6–7 éves gyereknek átadni bármit az éteren keresztül? Azt hittem, ennél nem lehet rosszabb. Lett, amikor kitört a háború. Minden megváltozott bennünk és körülöttünk, de muszáj a legjobbat, legtöbbet kihoznunk magunkból, hogy ezek az apró csodák egyszer azt mondhassák, szép gyerekkoruk volt. Azon dolgozom, hogy ezen megpróbáltatások közepette kissé lelassítsam, lecsendesítsem a külvilágot, egy olyan légkört teremtsek, amelyben a gyerek élményhőssé válhat.

– A munka mellett jut idő a kikapcsolódásra?

– Valóságos könyvmoly vagyok. Egy jó könyv esténként teljesen kikapcsol, ellazít, elrepít egy másik világba.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– A jövővel kapcsolatban egy dolog foglalkoztat: érjen véget a háború! Legyenek családok, legyenek gyerekek! Gyerekek, akiket taníthatunk, nevelhetünk. Legyen magyar jövő Kárpátalján!

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Mindent. Engem nevelt, formált, gazdagított. Meghatározta az életemet, a jövőmet. A Rákóczi-főiskola váltotta valóra az álmomat, s nemcsak az enyémet, de a lányomét is, aki angol szakos diplomájával már a mindennapokban kamatoztatja az intézményben szerzett tudását. Hála és köszönet.

Kurmay Anita