Akikre büszkék lehetünk … Interjú Lőrinc Izoldával

A matematikatanulás is lehet szórakoztató, színes, interaktív, gyakorlati, kreatív és játékos. Azonban nem minden diák szereti a reáltantárgyakat, de egy jó tanárnak van hatalma változtatni ezen. Segítségével a tanuló elkezdi építeni bizalmát saját képességeiben, amely az élet minden területén hasznára válik majd.

Lőrinc Izolda Szernyén született. A Rákóczi-főiskola könyvvitel és auditálás, valamint matematika szakán szívta magába tudását. Diplomája megszerzését követően a Nagyberegi Református Líceumban helyezkedett el, ahol azóta is dolgozik. S hogy milyen a tanári pálya? Tőle megtudhatjuk.

– Meséljen magáról. Hol született, mit tanult?

– Szernyén születtem, egy munkácsi járási magyar faluban. Édesanyám rákban halt meg 2 éves korom előtt, így engem és bátyámat a nagyszüleim neveltek fel. Számukra nagyon fontos volt, hogy tovább tanuljunk mind a ketten, így komolyan vettük a tanulást. Tanulmányaimat a Szernyei Általános Iskolában kezdtem, majd középiskolai tanulmányaimat Bátyun folytattam, reáltagozaton. Kiváló tanárok vettek körül mind a két iskolában, szívesen gondolok vissza ezekre az évekre. Sok tanulmányi versenyen vettem részt, ezek a versenyek magabiztossá és céltudatossá tettek. Tanulmányi eredményeimért 11. osztály végén aranyérmet kaptam. Gyermekkorom legmeghatározóbb emlékei a szernyei református ifjúsági kör tagjaként értek. Itt Isten közelében lehettem és életre szóló barátságokat köthettem még akkor is, ha jelenleg mindenkit máshová sodort az élet.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– 2008-ban a mi végzős évfolyamunk volt az, akik először adtak felvételi tesztet vizsgaközpontokban. Azért döntöttem a matekvizsga mellett, mert akkor senki nem tudta, lesz-e majd magyar fordítás, vagy sem. Mivel mindig jól ment a matematika, gondoltam, meg fogom érteni, bármilyen nyelven is kapom meg a feladatsort. Kiemelkedő pontszámot értem el matematikából, azonban az ukrán nyelvet éppen csak sikerült leadnom. Akkoriban a főiskolán is jelentős változások történtek, mert megszűntek a szakpárok, és csak külön lehetett tanulni a tantárgyakat. Mivel semmiképpen nem akartam tanár lenni, ezért a könyvvitel és auditásás szakra jelentkeztem. Nem felejtem el soha azt a pillanatot, amikor Pallay Dezső tanár úr felsőmatek órán rákérdezett könyvvitel szakon:

„Izolda, neked jól megy a matek, véletlenül nem adtad be a papírjaidat matek szakra is? Mert ha igen, ott is tanulhatnál párhuzamosan. Nehéz lenne, mert teljesen különálló szak, de valahogy megcsinálod”. Persze, oda is beadtam a papírjaimat, szóval így lettem matekszakos is. Innentől kezdve zömmel a matek órapárokra jártam, teljesen megfertőztek a számok, matematikai problémák, mátrixok. Kiemelkedő tanárok tanítottak, akik Ungváron és Debrecenben is nagy elismerésnek örvendtek. Meg vagyok győződve róla, hogy Isten terelgetett e felé a hivatás felé, mert Ő ismerte a legjobban a talentumaimat és a személyiségemet.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– A főiskolai évek számomra nagyon sok tanulással teltek. Mivel két szakon tanultam párhuzamosan nappali tagozaton, emiatt állandóan el voltam maradva az egyik vagy a másik szakon. Szinte minden vizsgaidőszakomban 10-nél is több vizsgám volt, a zárthelyi dolgozatokat és beszámolókat nem is mertem megszámolni. Adódtak olyan helyzetek is, hogy egy napon két vizsgám volt, egyeztetések útján mindig meg tudtam beszélni, hogy mind a kettőn részt tudjak venni. A Kölcsey Kollégiumban laktam, a szobámban három humán szakos lánnyal, akikkel nagyon sokat nevettünk, főztünk és szórakoztunk. Szobatársként szinte testvérként szerettük egymást a hibáink ellenére is. A főiskolás éveim meghatározó közössége a főiskolai református ificsapat volt. Akkoriban Kacsó Géza tiszteletes úr volt a főiskolai lelkész. Nagyon sok programot szervezett számunkra, mai napig emlékszem igei üzenetekre, programokra, lelki beszélgetésekre.

– Mi történt a főiskola után?

– Már a főiskolai éveim alatt is együtt jártam a párommal. Négy évig távkapcsolatban éltünk, keveset találkoztunk, de nagyon szerettük egymást. Visszatekintve mindennek meg volt az ideje az életemben, a főiskolai évek leginkább a tanulásról szóltak. Szinte a diplomaosztó után pár hónappal össze is házasodtunk és elkezdődött végre a közös életünk. A könyvviteles osztálytársaim mindig azzal ugrattak, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni, mint tanár. Ez valóban elég nehéz is volt 2012-ben, szinte minden állás betöltött volt, de Istenre bíztam ezt is. A diplomaosztómon az a megtiszteltetés ért, hogy én szólalhattam fel a végzősök nevében. Ezt követően azonnal felkeresett a Nagyberegi Református Líceum akkori igazgatója, aki jelen volt és hallotta a beszédemet. Aznap munkát ajánlott nekem, mivel attól az évtől indították a 8. osztályt a líceumban és szükség volt még egy matematikatanárra. Csodaként éltem meg, hittem, hogy nincsenek véletlenek.

A pénzügyi ismereteimet, amit a könyvvitel szakon szereztem, később férjem vállalkozásában tudtam kamatoztatni. Sokszor segítettem be neki üzleti tervek, management vagy pénzügyi tervek készítésében.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az évek során?

– Jól ismertem a líceumban folyó oktatás színvonalát, a férjem és a legjobb barátnőm is itt tanult. Az iskolában nagyon sok olyan tanár tanított matematikát, akik egész Kárpátalja szinten elismertek voltak kiemelkedő munkájukért. Nagyon nehéz volt egy ilyen helyen kezdeni a szakmát. Isten azonban megerősített és azt üzente nekem az egyik tanári csendeshétvégén, hogy Ő tesz késszé és alkalmassá majd erre a feladatra. A tanári kar a kezdetektől befogadott, mindenben segített. Azóta kijelenthetem, hogy testvéri közösségként tudunk együtt dolgozni a nehézségek ellenére is. A líceumban kiteljesedhettem és nagyon sok áldást kaptam a munkám által. Jól érzem itt magam, ott vagyok, ahová az Isten szánt engem.

– Hogyan érzi magát a tanári pályán?

– Érdekes lesz ezt hallani, de nagyon szeretem a szakmám. Voltak mélypontok a munkámban, de megtanultam túllendülni a nehézségeken. Szeretem, hogy emberek között vagyok és egy olyan tantárgyat tanítok, ami sokak számára nehéz. Három éve osztályfőnök is lettem. Azóta valahogy kicsit úgy érzem, mintha az én gyerekeim is lennének mind a harmincan. Többet adhatok nekik magamból, jobban megismertem őket, ők is engem. Mindannyian különlegesek, értékesek és kreatívak. Ezt el is mondom nekik is, hogy tudatosuljon bennük, mert serdülőkorban senki sem elégedett magával.

– Hogyan lehet a gyerekekkel jól dolgozni?

– A legfontosabb szerintem a jókedv. Senki nem szeret egy szomorú tanár amúgy is unalmas óráján ülni. Számomra fontos, hogy meg találjam a hangot az osztállyal, és az óra alatt tudjunk nevetni, ezáltal is oldva a feszültséget. Szeretem a kreatív feladatokat, játékokat, előszeretettel foglalkozok velük csoportban. Egyik főiskolai tanáromtól tanultam, hogy viszek egy kis motivációt is az órára, így váratlan napokon csokit vagy matricát dobálok a helyes definíciókért, tételekért.

– Milyen pozitívumot tudna kiemelni?

– A munkám során rengeteg pozitív élmény ért. Nem feltétlenül a versenyeredményekre gondolok, az csak ráadás. Nagyon jól esnek a visszajelzések, amelyeket egy sikeres felvételi után küldenek, az mindig úgy feltölt lelkileg. A legjobb élményeim talán ahhoz köthetők, amikor régi diákjaim jönnek Beregszászban az utcán és felismernek, megölelnek, mesélnek az életükről. Nem szoktunk a deriválásról beszélgetni, csak átadjuk magunkat a régi történeteknek, meg vicces storyknak, amiket együtt éltünk át valamelyik órán. Olyan is akadt, hogy a szemem előtt formálódott át valaki a teljesen érdektelen viselkedéséből egy igyekvő, szorgalmas diákká. Időnként nagyon jó látni, ahogy valaki leküzdi a korlátait és olyan dolgokat is képes megtanulni, amiről azt gondolta, hogy sohasem fog menni neki. Ez az igazi sikerélmény számomra.

Valakikkel évekig tartom a kapcsolatot, sok esetben nem voltak osztályelsők, sem matekzsenik, de nagyon értékes emberekké váltak. Nagyon sok diák került ki a líceum falai közül, akikre felnézek, és visszatekintve nekem megtiszteltetés, hogy taníthattam őket.

– Okozott-e valami nehézséget?

– A legnagyobb nehézség számomra az érdektelenség. Amikor a diákok beskatulyázzák magukat, hogy nekik ez úgy sem fog menni, emiatt persze nem is sikerülnek a dolgok. Ebből nagyon nehéz kihozni egy gyereket, ha osztályszinten tapasztalható, akkor még nagyobb a probléma.

– Hogyan élték meg a covid-járvány és a háború időszakát?

– A líceumban a covid és a háború időszakát online oktatási formában bonyolítottuk le, amikor erre köteleztek bennünket. Ezt a classroom felületen valósítottuk meg iskolaszinten. Minden egyes órát valós időben megtartottunk videókonferencia keretein belül, kivetítéssel. A diákoknak kötelező volt a csatlakozás minden tanórára, azonban egyes diákok nem vették olyan komolyan az online oktatást. Ezt követően tapasztaltuk, hogy nagy hiányosságok voltak a figyelem területén, amit nem tudtunk csak a valós oktatási időben bepótolni, újratanulni.

– Meséljen a családjáról. Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A férjemmel 17 éves koromban ismerkedtem meg egy szilveszteri balazséri alkalmon. Négy év együtt járás után házasodtunk össze, 2012-ben. Férjem, Péter, teljesen kiegészít és minden munkámban támogat, fantasztikus ember. 2013 decemberében született meg első gyermekünk, Lili. Ő egy igazi energiabomba és egy vérbeli kislány. Mindig énekel és szórakoztat minket, beragyogja a mindennapok szürkeségét. 3,5 év múlva született meg második gyermekünk, Péter. Petike nagyon szófogadó, engedelmes, jó gyerek, emiatt is olyan kedves mindenkinek. Nagyon szuper kis családunk van, szeretjük egymás társaságát, jó együtt lenni. Iskolaidőszakban eléggé zsúfoltak még az esték is, de azért sort kerítünk mindig a társasjátékokra. Nagyon szeretek sütni-főzni, ezért minden este együtt vacsorázunk, számomra fontos az asztalközösség. Egy este sem maradhat ki a meseolvasás, ez is egy közös időtöltés számunkra. A nyári időszakban sokat biciklizünk és kirándulunk együtt a családdal, nagyon szép erre a vidék.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– A jövőben szeretnék még több új módszert megtanulni, tovább fejleszteni és alkalmazni, amit beépíthetek az oktatási folyamatba. A családi téren szeretném, hogy a gyermekeim kiegyensúlyozott és tehetséges felnőtté váljanak, akik megtalálják helyüket az életben.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Elsősorban a tárgyi és gyakorlati tudást. Kiemelkedő szaktudású tanároktól sajátítottam el a szaktantárgyakat, akikre méltán lehet büszke az egész intézmény. Számomra kulcsfontosságú volt a 6 hetes szakmai gyakorlat, ahol élesben is megtanulhattam a szakma rejtelmeit. Nagyon sok esetben hasznát vettem a kapcsolatrendszernek, melyeket az itt megismert tanárokkal alakítottam ki.

Kurmay Anita

Ez a bejegyzés az alábbi nyelveken is elérhető:
• Українська