Akikre büszkék lehetünk … Interjú Onufer Györggyel

A nyelvtanulás fontossága számos tekintetben megmutatkozik. Egy ember annál értékesebb, minél több nyelvet beszél, hiszen ennek köszönhetően kiválóan meg tudja értetni magát a más kultúrákban élő személyekkel is. Idegen nyelvtudás birtokában igen sok mindent nyerhetünk az életben, hiszen lehetőségek tárháza nyílhat ki előttünk.

Onufer György Beregszászban született. Egy orvosi műhiba következményeként mozgáskorlátozott, de ez sem akadályozta meg abban, hogy teljes életet éljen, felsőfokú tanulmányokat folytasson, saját vállalkozást indítson. Ma vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Beregszászban születtem, vegyes családban nevelkedtem, református vallású vagyok. Orvosi műhiba következtében Little-kórban szenvedek, így mozgáskorlátozottként élem meg mindennapjaimat, és folytatom tevékenységem szülővárosomban. A lakásban járókeret, az utcán pedig kerekesszék és elektromos háromkerekű moped segítségével közlekedek. Általános iskolai tanulmányaimat a Beregszászi 5. Számú Elmélyített Angol Nyelvoktatású Középiskolában (jelenleg: T.Sevcsenko Líceum) kezdtem, amelyet 2013-ban aranyéremmel fejeztem be. Mozgáskorlátozottságom ellenére látogathattam az iskolát, ugyanis az intézmény vezetésének és szüleim erőfeszítésének köszönhetően sikerült biztosítani az oktatásomhoz szükséges feltételeket: rámpát szereltettek fel, tágas osztályt biztosítottak számomra a földszintem, így kedvező időjárási viszonyok mellett az egészséges gyerekek között lehettem, akik mindenben segítettek és kiálltak mellettem. Mivel elég beteges gyermek voltam, a hideg, téli napokon nem jártam iskolába, ebből kifolyólag otthoni oktatásban részesültem. A középiskolás éveim már otthoni oktatás keretein belül telt, hiszen az intézmény Sevcsenko utcai épületében már sajnos a megfelelő feltételeket nem tudták biztosítani számomra. Ez azt jelentette, hogy naponta jártak hozzám a tanárok, akik nagyon lelkiismeretesen végezték a munkájukat, és mindent megtettek a színvonalas oktatásom érdekében. Sőt mi több, igyekeztek bevonni különböző projektek megvalósításába: három éven keresztül tagja voltam az iskola bázisán működő Kis Tudományos Akadémiának, ahol munkáimat az elsők közé sorolta a bizottság, a Kenguru matematikai verseny, valamint a Greenwich angol nyelvversenyen is kipróbálhattam tudásszintemet, ahol szintén magas eredményeket értem el, valamint az osztálytársaimmal közösen megvalósított Ismered-e Európát? c. projektben is kivettem a részem, amellyel megyei szinten a 3. helyen végeztünk.

Szép gyermekkorra emlékszem vissza. Szüleim – lehetőségük szerint – mindent megadtak nekem, amire vágytam: főképpen szeretetet, amely véleményem szerint a legfontosabb. Hétvégenként utazgattunk, leggyakrabban az édesapám szülőfalujába mentünk, ahol meglátogattuk a nagynénémet és a nagymamámat. Sok időt töltöttünk az erdőben és a vízparton. Ezenkívül több helyre utaztunk gyógykezelésre, 4 éves korom óta a truszkaveci rehabilitációs központot évente látogattuk.  Szüleim soha sem úgy neveltek, mint egy beteg gyermeket, akit mindentől meg kell óvni: vittek magukkal társaságba, ha rosszul viselkedtem, ugyanúgy büntetést kaptam érte, mint egészséges társaim. Nagyon szerettem tanulni, míg más gyerekek örültek, ha nem kellett iskolába menni, én zokogtam, ha valamilyen okból kifolyólag ki kellett hagyni az iskolát vagy a tanárnő nem tudott eljönni. Azonban a szép gyermekkoromra édesapám hirtelen halála nyomta rá a bélyegét.  Akkor 11 éves voltam, így felnőtt koromig édesanyám nevelt. Már akkor eldöntöttem, hogy nem hagyatkozom kizárólag az állam támogatására, hanem mindent megteszek annak érdekében, hogy jobb életkörülményeket teremtsek magunknak.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– Gyermekkori álmaim a fizikai állapotom miatt nem voltak relevánsak, így valami olyan szakma után kellett néznem, amelyet otthonról is tudok végezni. Aztán – most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül történt – az akkori angol- és magyarnyelv-tanáraim – Mojszejenko Marianna és Pápai Csurmán Ilona – felfedezték fordítói képességemet, s ekkor döntöttem úgy, hogy a nyelvészeti szakterületet választom. Ekkor merült fel a felsőoktatási intézmény kiválasztásának kérdése. Mivel fontos szempont volt számomra, hogy felső oktatási végzettségem szülővárosban tudjam megszerezni – hiszen egy mozgássérült embernek az utazás nagy nehézségekbe ütközik –, a választás a Rákóczi-főiskolára esett. Azonban mielőtt beadtuk volna a szükséges okiratokat, édesanyám felkereste dr. Orosz Ildikót, s megkérdezte tőle, hogy tudnak-e megfelelő feltételeket biztosítani ahhoz, hogy én a főiskolára járhassak? Az igazgató asszony nagyon szívélyes volt és megígérte, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a megfelelő körülmények biztosítása érdekében. Így 2013-ban egyidejűleg felvételiztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Filológia Tanszéke ukrán és magyar szakának nappali és levelező tagozatára. Az intézmény vezetősége ígéretét betartotta: óráimat a földszintre tették, rámpával látták el a lépcsőt a tolókocsi számára, korlátot szereltek fel, később pedig már megépült a lift is, ami nagyban megkönnyítette a közlekedést. A tanárok is nagyon megértők és segítőkészek voltak velem szemben.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Szabad óralátogásom volt, de igyekeztem bejárni az órákra. Nem sok élményben volt részem, hisz évfolyamtársaim kiközösítettek, voltak olyanok is, akik nem is akartak mellém ülni, a felajánlatott segítségemet pedig elutasították vagy figyelmen kívül hagyták. Így diákéveim alatt a tanuláson és a munkán kívül nem sok élményben volt részem, hisz nem lehettem ott a jó diákbulikon, barátokat sem szereztem. Itt fontos megemlítem, hogy diákéveim alatt született meg az első tudományos munkám: a Bárány Erzsébet tanárnővel közösen szerkesztett határozószók ukrán–magyar szótára, amelyet ugyan nem sikerült kiadatni, de ösztöndíjjal jutalmaztak érte.

– Mi történt a főiskola után?

– A fordítást még iskolás éveimben elkezdtem, Pápai Ilona magyar tanárnővel közösen készítettünk egy magyar–ukrán olvasókönyvet, amelynek anyagát magyar nyelvről ukrán nyelvre én fordítottam. Abban reménykedtünk, hogy a könyvet kiadják. Ebből a célból dr. Orosz Ildikót kereste fel. Ő nagyon segítőkésznek bizonyult: a könyv kiadásában nem tudott ugyan segíteni, de munkát ajánlott nekem. Így az első munkahelyem a Pro Cultura Subcarpatica civil szervezet Kárpátalja.ma hírportálja volt. Később munkaajánlat érkezett a Beregszász hetilaptól, ahol először a magyar nyelvű cikkek ukrán nyelvre való fordítása volt a feladatom, majd a fordítás mellett a szerkesztői munkakört is betölthettem. A nyomtatott média megszűnésével új munka után kellett néznem. Feltöltöttem az önéletrajzomat az ukrajnai munkakereső honlapokra, és így lassan, fokozatosan kialakult az ügyfélköröm. Különböző vállalkozásoknak és egy nemzetközi IT-cégnek nyújtok fordítói, szerkesztői szolgáltatásokat. Ezen kívül külső munkatársa vagyok a KISZÓ.net hírportálnak, valamint a Beregszászi Városi Tanács Művelődési és Oktatási Főosztálya munkájában is közreműködök.

– Emellett saját vállalkozást is indítottál…

– A mozgáskorlátozott emberek foglalkoztatására vonatkozó  törvénymódosítások megkövetelték, hogy saját vállalkozást nyissak, de egy percig sem bántam meg ezen lépésemet, hisz ezzel új lehetőségek nyíltak meg előttem. Vállalkozásom fordítási és szerkesztői szolgáltatásokat nyújt, többnyire jogi, pénzügyi és orvosi okiratok fordítását végzem, így járatosnak kell lennem ezekben a témákban. Folyamatosan fejlesztem a szakszavak kincstárát, az okmányok aktuális szerkesztési szabályainak ismeretét, és úgymond tegező viszonyba kerültem a szövegszerkesztő programokkal, mivel a lefordított szövegnek ugyanúgy kell kinéznie, mint az eredeti okiratnak, hisz  a fordítások többsége közjegyzői hitelesítést igényel, így a fordítás formai megjelenítésére is nagy figyelmet kell fordítani. Mint minden szolgáltatásnál, fontos szempont a határidő betartása és az ügyféllel való helyes kommunikáció. Elsősorban az ügyfél bizalmát kell megszerezni ahhoz, hogy visszatérővé váljon.

Minden bonyolultabb munkát elvállalok, hisz ezt egy újabb kihívásként élem meg, amelynek megoldása sikerélményben részesít és bizonyítja, hogy nem vagyok kevesebb egy egészséges embernél. Mindemellett, vállalkozóként nem csak a folytatott tevékenységek előírásait – az adott esetben a fordítási, szerkesztői szabályokat – kell tudni, de tisztába kell lenni, ismerni a jogi és adóügyi jogszabályok normáit és nyomon követni az azokban végbemenő módosításokat is, hisz ezek mind szükségesek a vállalkozásom szempontjából.

– Volt-e valamilyen pozitív vagy negatív élményed a munka során? Mit tanultál ezekből?

– Természetesen volt pozitív és negatív élményem is. Minden negatív élményt pozitívan kell felfogni, mivel – véleményem szerint – semmi sem történik oktalanul, minden élménynek van egy háttere, a következménynek pedig egy üzenete. Mivel széles az ügyfélköröm, és minden ember másként vélekedik, be kellett látnom, hogy az ügyfélnek van igaza, még akkor is, ha nincs. Eleinte nagyon nehéz volt ezt elfogadnom, de ma már nyugodtabban kezelem az esetleges konfliktusos helyzeteket. Pozitív élményként élem meg azt, amikor sikerül megvalósítani egy bonyolultabb projektet, az ügyfél elégedett, újabb megbízásokkal fordul hozzám, más ügyfélnek is ajánlanak vagy éppen kérik, hogy kimondottan én végezzem el a megbízást, mivel  szakképzettségről, pontosságról és becsületességről tettem bizonyságot az ügyfelekkel szemben.

– Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Egyre kevesebb idő jut a kikapcsolódásra, de ezt sem negatívumként élem meg. A téli időszakban nem sok kikapcsolódási lehetőség van egy mozgáskorlátozott ember számára. A hosszú téli estéken a kanapén heverve, filmeket vagy szórakoztató műsorokat szoktunk nézni. Nyáron – ha egészségi állapotunk megengedi – kirándulunk vagy úszni járunk. Mindemellett lehetőségeimhez mérten szeretek kertészkedni.

– Milyen terveid vannak a jövőre?

– A mai nehéz háborús helyzetben elsősorban békére és biztonságérzetre vágyok, hisz pozitív gondolkodásom ellenére aggaszt a kilátástalan helyzet, mint mindnyájunkat, engem is! A háború kitörése előtt számtalan terv és gondolat született meg a fejemben a jövőt illetően. Rövid távú terveim között szerepel az angol nyelvtudásom fejlesztése, szolgáltatásaim kibővítése. A hosszútávú terveket kicsit félretettem, hisz rájöttem, hogy a jelenlegi helyzetben csak a mának érdemes élni, és maradandót alkotni, ugyanis Gundel Takács Gábor, magyar műsörvezető szavait idézve: „nem az számít, hány autód vagy házad van, hanem az, milyen emberré váltál”. Ezért sem adom fel, hisz mindennél jobban hiszem, hogy győz az igazság, véget ér a szörnyű háború, új és jobb életnek nézhetünk elébe, és teljesül minden, amit elterveztem.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– A főiskola megteremtette azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tették, hogy diplomás emberré váljak, valamimt elindított a mai sikereimhez vezető úton, munkát biztosítva a kezdeteknél, amiért köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki közvetlenül és közvetve támogatott és segítségemre sietett.

Kurmay Anita

  Főiskolánkon tett látogatást Makszimenkó Szergej, a pszichológiai tudományok doktora Elárulok néked egy gondolatot – Zenés irodalmi est Lina Kosztenko születésnapja alkalmából (Video)