Akikre büszkék lehetünk … Interjú Pál Emesével

A gyógypedagógus eltérő fejlődésmenetű gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozik, segíti és kíséri családjaikat. Munkájuk során sokféle különleges gyermekkel találkozhatnak, közösséget vállalva velük.

Pál Emese Visken született, ott is végezte középiskolai tanulmányait, majd a Rákóczi-főiskola tanító – ének-zene szakán szívta magába tudását. Egy időben önkénteskedett, tanított, ma pedig már Budapesten gyógypedagógusként tevékenykedik. S hogy mi történt még vele? Mondja el ő maga.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Visken születtem, ott is nőttem fel. Ma is szép emlékekkel gondolok szülőhazámra. Boldog gyermekkorom volt a maga szépségeivel és nehézségeivel együtt. Számtalan élményem van a gyerekkoromból, kezdve a „lócán„ üléssel a barátnőkkel, a hegyi élményekig. Az általános és középiskolát is Visken végeztem, valahogy sosem jutott eszembe máshová járni, gimibe vagy líceumba. Alig 6 évesen kezdtem el az általános iskolát, így már 16 évesen főiskolás voltam.

–  Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– Középiskolai tanulmányaim után mindenképpen szerettem volna továbbtanulni, de egy évet vártam volna, míg pontosan körvonalazódik bennem, hogy mi az én utam, de szüleim nem engedték, kérték, hogy ne maradjon ki egy év sem, amiért a mai napig hálás vagyok Nekik. Így jelentkeztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanító – ének-zene szakára. Mivel már akkor is nagyon szerettem a gyerekeket, és az általános iskolai éveimre is örömmel emlékeztem vissza, ezért jó döntésnek tűnt a választásom (mai napig sem bánom). A zene mindig is szerves részét képezte az életemnek. Érdekes volt, hogy az évfolyamomban csak én tanultam tanító – ének-zene szakon, így az óvodapedagógusokkal is voltak közös óráim.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– A főiskola első éve rendkívül nehéz volt. Egyrészt sokkal fiatalabb is voltam, mint a csoporttársaim, másrészt hátrányban éreztem magam azoktól, akik vagy gimnáziumból vagy líceumból érkeztek, vagy talán egy erősebb középiskolából. Ami nekik pikk-pakk tanulás volt, nekem háromszor több idő és energia volt, ami nagyon sok kudarcélményt okozott az elején, de igyekeztem minél hamarabb felzárkózni. Talán már akkor is kedvenc bibliai idézetem volt: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…”. Akkor láttam, hogy Isteni gondviseléssel és emberi kitartással bármi lehetséges.

A főiskolai öt évem formált valahol azzá, aki most vagyok. Rengeteg barátom lett, akikkel mai napig szoros barátságban állok. Számtalan élménnyel gazdagodtam. Harmadéves koromban csatlakoztam a főiskolai gyülekezethez, amely nagyban befolyásolta a személyiségfejlődésem. Ami még fontos mérföldkő volt a főiskolás éveimben, hogy harmadévesként fél évig taníthattam a Rahói Magyar Iskola napközijében, ami azt jelentette, hogy két hetet tanultam Beregszászban, két hetet pedig Rahón töltöttem el, mely ugye már szakmai gyakorlat is volt. Jó volt bele látni abba, amit tanulok. Ezt követően lehetőség adódott Budapesten is tanulni két hónapot, az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán. Szóval valóban élménydús 5 év volt, aminek szinte minden percét imádtam, alig vártam, hogy hétfő lehessen, hogy újra Beregeszászban sétálgassak a főtéren. Akkor el is gondolkodtam, hogy milyen lenne ott élni.

– Mi történt a főiskola után?

– Főiskolás éveimet követően a KRÖDE-n keresztül (Kárpátaljai Református Önkéntes Diakóniai Év Programiroda) 10 hónapot töltöttem Budapesten a Sarepta Evangélikus Szeretetotthonban.

– Milyen munkát végeztél ott?

– Érdekes az élet, mert én nem fogyatékkal élőkkel szerettem volna foglalkozni, hanem a Bethesda Gyermekkórházba jelentkeztem, csak abban az évben ott nem indult önkéntes munka. Így a Sareptába kerültem, ahol középsúlyos és súlyos fogyatékkal élőknek szerveztünk programokat, valamint munkaterápiás foglalkoztatás keretein belül a szövödei házba kísértük őket, ahol szőnyegeket és egyéb termékeket készítettünk. Valahol itt döntöttem el, hogy a gyógypedagógia pálya az én utam. Ez a 10 hónap nagyon színes volt számomra, egyrészt nagyon nemzetközi csapatba csöppentem bele. Jó volt más országok fiataljait is megismerni. Az ÖDE (Önkéntes Diakóniai Év Programiroda) is számos programot szervezett nekünk, pl. kapcsolatba kerültem a Romano Glaszo (Emberi hang) együttessel, ahol rengeteg magyar és cigány dalokat tanulhattam, valamint fellépésekre is jártam velük. Ez is meghatározó volt abban a 10 hónapban.

– Majd haza húzott a szíved?

– Nagyon szerettem önkéntes munkát végezni, nagyon sok élettapasztalatot és valahol tudást is adott, de valahol mindig is haza húzott a szívem. Nálam nem volt opció, hogy Budapesten maradok. Tíz hónap elteltével hazaköltöztem és neki láttam a munkakeresésnek. Visken nem tudtam a diplomámmal elhelyezkedni, ezért megpróbáltam Beregszászon. Nagyon sok helyre jelentkeztem, de valahol mindig azt kaptam, hogy menjek vissza Rahóra vagy más szórványvidékre, ott biztosan el tudok helyezkedni, de azt valahogy nem akartam. Végül elhelyezkedtem egy óvodában, ami nagyon rövid ideig tartott. Azt követően pedig két munkahelyem volt: egyik nap a Balazséri Cigány Misszióban tanítottam, másik nap pedig egy Beregszászi Gyermekotthonban segítettem a gyermekeket a tanulásban. Sajnos ebből a két állásból körülbelül a szállásomat tudtam kifizetni.

– Később mégis visszatértél Budapestre.

– Két hónap után beláttam, hogy ez nem egy felnőtt, diplomás élet, szerettem volna fenntartani magam minden külső segítség nélkül. Hazaköltöztem, és másik évben tavasszal egyik óráról a másikra felköltöztem Budapestre, bizonytalanságból a bizonytalanságba. Szüleim és barátaim is támogattak és segítettek. Egyik barátnőm segített a szállásban, közben elkezdtem dolgozni. Folyamatosan dolgoztam és tanultam, érettségiztem, hogy tudjak majd gyógypedagógiára jelentkezni. Elhelyezkedtem a Szellemi Sérült Testvéreinkért Alapítványnál, ahol értelmi sérült felnőttek nappali foglalkoztatójában, valamint párhuzamosan a lakóotthonában is dolgoztam. Nagyon szerettem, és mai napig jó kapcsolatot ápolok velük. Ott nagyon sokat tanultam, bele láttam ebbe az intézményes formába is. Azért szerettem ott dolgozni, mert az nem csak egy munkahely volt, hanem egy családias szerető légkör. Az élet mégis úgy hozta, hogy egy cégnél folytattam a munkámat, közben, amikor időm engedte, egy ideig besegítettem még a lakóotthon életébe, majd azt követően a II. kerületi Egyesített Bölcsődék alkalmazottja lettem.

– Jelenleg gyógypedagógusként dolgozol ott. Mesélj erről.

– A II. Kerületi Egyesített Bölcsődéhez hat, önállóan működő bölcsőde tartozik. Külön szakmai csapattal, vezetőkkel rendelkeznek, de egy közös egyesített vezetéssel vannak ellátva.

Azért szeretem ezt a munkám, mert nincs két egyforma napom. Nagyon változatos, pörgős, és nagyon sok kreativitást igényel. Egy zseniális csapat részese lehetek. Nagyon sokat számít a munkahelyi légkör, ez is valahol a családom, nem csak munkahelyként tekintek rá. Jelenleg a gyógypedagógiai feladataim mellett a Montessori Munkacsoportot is vezetem, valamint hangszeres zenés foglalkozásokat is tartok. Ezek mellett pluszban az ELTE TOK diákjai is az SNI-s gyakorlat keretein belül nálam láthatnak foglalkozásokat, valamint az idei évtől házi továbbképzést is tartottam „Hogyan építs fel egy gyermekfoglalkozást?” címmel. Összességében nagyon változatos és élménydús a munkám.

A munkanapom reggel 8-tól délután 3-ig tart. A délelőtti órákban egyéni és csoportos gyógypedagógiai foglalkozásokat vezetek, a délutánt pedig adminisztratív feladatokkal töltöm ki. Munkavégzést követően pedig egyéni vállalkozóként mondókás-mozgásos csoportos óráim vannak.

– Hogyan lett belőled gyógypedagógus?

– Amikor Budapestre költöztem, tanítói diplomával nem tudtam elhelyezkedni, mert honosítanom kellett az oklevelet, amire pár év múlva került csak sor. Közben érettségiztem biológiából, elvégeztem a kisgyermeknevelői képzést, majd a gyógypedagógiát. Ezek mellett több továbbképzésben is részt vettem.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

– Szakmailag folyamatosan fejlődöm, képzem magam, és nem mellesleg a főnököm, aki egyben a mentorom, szakmailag kiválóan segíti a munkám. Tapasztalatok szempontjából minden családdal való foglalkozás bővíti az ismereteimet.

– Mesélj kicsit a családodról is. Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A szüleim otthon, Visken élnek. Évente azért igyekszünk többször találkozni, bár a háború kitörése óta ők látogatnak meg. Bátyám Budapesten él, valamint élnek rokonaim Magyarország határain belül is, velük gyakran találkozom, számos családi programot szervezünk együtt.

Bár sokat dolgozom, de emellett eléggé élménydús a magánéletem is. Nagyon sok barátom van, akikkel igyekszem minőségi időt tölteni. Edzeni járok, koncertekre, színházba, valamint a Kéktúra útvonalat igyekszem befejezni.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Nyilván sokan kérdezik, hogy miért nem költözöm haza. Nos, azt érzem, jelenleg itt vagyok a helyemen. Első körben szeretnék családot alapítani, emellett pedig szakmailag szeretnék fejlődni, mozgásterápia tanulásában is gondolkodom.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Elsősorban a szüleimnek köszönöm, hogy ott tanulhattam, hogy lehetőséget biztosítottak számomra, és mindvégig támogattak ebben. Másodrészt pedig a főiskola által vagyok az, aki vagyok. Nagyban hozzájárult a személyiségfejlődésemhez, számtalan barátot szereztem, jó emlékeim vannak a tanáraim kapcsán is. A háború kitörése óta sajnos nem voltam Beregszászban, de ha lehetőségem adódik, a közeljövőben biztosan meglátogatom az otthon maradt barátaim és a főiskola gyönyörű épületét.

Kurmay Anita

  IV. Nemzetközi Gazdaságtudományi Konferencia a Rákóczi-főiskolán A Nyíregyházi Egyetemen tartott vendégelőadást a Filológia Tanszék docense