Akikre büszkék lehetünk: interjú Pavljuk (Varcaba) Erikával

Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, maximálisan tudja átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala legnagyobb mértékben talán a pedagógustól függ. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, közvetíti legfőbb értékeinket.

Pavljuk (Varcaba) Erika Beregszászban született, a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában végezte tanulmányait, majd a Rákóczi-főiskola angol–történelem szakán tanult tovább. Diákként még nem gondolta, hogy tanári pályára lép majd, ma mégis így lett, s ma már az angol nyelv szépségeire oktatja a kisdiákokat. Ma vele beszélgettünk.

– Meséljen magáról! Hogyan telt a gyermekkora?

– Beregszászban születtem, középiskolai tanulmányaimat az akkori Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában végeztem, majd 2004-ben felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára. Ha a gyermekkoromra gondolok vissza, azt úgy jellemezném, hogy a lehető legjobb volt. Szerető családban nőttem fel, olyan közegben, ahol mindig történt valami jó, valami emlékezetes, amire most is mosolyogva emlékszem vissza.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– Valahogy sohasem volt kérdés, hogy melyik felsőoktatási intézményben folytatom majd a tanulmányaimat a középiskola után. Határon túlra nem terveztem soha menni, a főiskola helyben volt, anyanyelvemen tanulhattam. Kimondottan kedveltem azokat a tanórákat az iskolában, amelyeket a főiskolai gyakornokok tartottak, főleg az angolórákat. Lenyűgözött, hogy mennyiféle módszer van arra, hogy átadhassunk egy-egy tananyagot. Angol–történelem szakon tanultam, az angol már gyerekkorom óta különleges helyet foglalt el az életemben, illetve fő ösztönző erőként édesapámat említeném meg, aki mindig azt sulykolta belém, hogy ha egy világnyelvet megtanulok, megnyílik előttem a világ.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– Nagyon szerettem a diákéveket, a maguk nehézségeivel együtt. Tartalmas és változatos évek voltak ezek. Egyet sajnáltam mindig: hogy nem vagyok kollégista, mert nekem úgy tűnt, hogy akik ott laktak, még több élményt szereztek az évek során. Egy kis ízelítőt kaptam a részképzések során, amikor is rövidebb időre én is kollégista lehettem. Nagyon szerettem a nyári gyakorlatokat, amikor lehetőségem volt kipróbálni magam tolmácsként is egy angol missziós csoporttal együtt dolgozva. Rengeteget tanultam azokon a napokon, és bár ez nem volt könnyű feladat, sőt első évfolyamos diákként emlékszem, hogy igazi kihívás volt, de szerettem; olyannyira, hogy a csoport Kárpátaljára érkezésekor még akkor is jelentkeztem tolmácsnak, amikor már befejeztem a főiskolát és dolgoztam.

– Mi történt a főiskola befejezése után?

– Mielőtt kitérnék az első munkahelyemre, megemlíteném, hogy bár pedagógusképzésben vettem részt, valójában sohasem terveztem a tanári pályát választani. Az angol nyelvet szerettem volna elsajátítani tanulmányaim során, majd ezen a vonalon indulni tovább. Első munkahelyem a Beregszászi Polgármesteri Hivatal volt, ahol munkám során nem igazán tudtam használni az angol nyelvet, de ha lehetőség volt, szívesen voltam tolmács. Következő munkahelyem egy nemzetközi cégnél volt, ahol angolul zajlott a munkafolyamat, itt tudatosult bennem, hogy mekkora tudást is szereztem a főiskolán. Édesapám szavai is beigazolódtak ‒ megnyílt előttem a világ. A beszállítók, akikkel együtt dolgoztam, a világ minden tájáról származtak.

– Azonban mégis a pedagógusi pályát választotta.

– Szülési szabadságra mentem, s mikor megszületett a kislányom, már nem volt megoldható az előző munkahelyemre visszamenni. Kaptam egy angoltanári lehetőséget a Beregszászi Bethlen Gábor Líceumban, amelyet először azonnal elhessegettem, hiszen mindig azt mondtam, nem szeretnék tanítani. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy de miért is nem? S mivel nem tudtam érdemleges okot, választ találni, elvállaltam. Ma már egyik legjobb döntésemnek tartom.

– Jelenleg pedig a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum igazgatóhelyettese, angoltanára.

– Számomra is meglepő volt megtapasztalni, hogy szeretek tanítani. Gyerekekkel dolgozni igazán hálás feladat, de következetesnek is kell lenni. Felelősségteljes munka, de szeretem.

– Hogyan lehet a gyerekkel jól dolgozni, motiválni őket?

– Az, hogy jól dolgozni hogyan lehet, örök kérdés marad számomra. Megteszem a tőlem telhetőt, igyekszem mindig minden diákomra figyelni, hogy sikerélménye legyen. Nem minden ember és nem minden gyerek egyforma. Ám mindenki egyformán szereti, ha sikert ér el, ha halad, ha kamatoztatni tudja tudását. Én arra törekszem, hogy pozitív visszajelzést kapjanak tőlem még akkor is, ha nem a legmagasabb pontszámot kapja meg valaki egy-egy dolgozatra ‒ ezzel igyekszem őket motiválni.

– Érték-e pozitív vagy negatív élmények a munkája során?

– Nyilván minden munka során vannak jobb és nehezebb napok is. Nincs ez másképp nálam sem, de igyekszem a pozitív élményekre összpontosítani. Igazából abból minden nap van, nem is kevés, csak tudni kell észrevenni ezeket.

– Hogyan hatottak a munkájára az elmúlt évek nehézségei?

– Abban a tanévben kezdődött a Covid és az abból következő online oktatás, mikor a tanári pályára léptem. Kezdetben nagyon nehéz volt, mint mindenkinek, ez az új helyzet, de lassan, fokozatosan megoldottuk, és úgy gondolom, a maximumot hoztuk ki az adott helyzetből. Aztán mire ebből kilábaltunk, jött a háború, ami viszont gyakorlatilag megbénította az oktatási folyamatot. A háború második napján már érkeztek menekültek a líceumunkba, a kollégiumba szállásoltuk el őket, és onnantól kezdve iskolánk, illetve annak tevékenysége átalakult. Teljesen megváltozott tanári szerepkörünk. Egyik pillanatról a másikra váltam angoltanárból önkéntessé. Borzasztóan nehéz és kimerítő időszak volt, nagyon nehéz volt látni és hallani a háború elől ide menekülő emberek történeteit.

– Az idei évben részt vett a főiskola Karriernapján és Öregdiák Expóján, ahol életpályáját mutatta be. Milyen gondolatokkal érkezett ide?

– Hatalmas megtiszteltetésként ért, hogy lehetőséget kaptam az életpályámról mesélni ezen az eseményen. Talán nem is gondoltam még addig át, hogy milyen utakat jártam be a főiskola befejezése óta. Nagyon sok szép és jó emlék jött vissza diákéveimből, abból az időszakból, amikor még én is diákként léptem naponta a főiskolára.

– Hogyan érezte magát azon a napon?

– Nagyon izgultam, de igazán jól éreztem magam. Azt hiszem, most tudatosult bennem az, hogy valóban sokat köszönhetek a főiskolának.

– Milyen élményekkel távozott?

– Feltöltődtem, fantasztikus, hogy van ilyen esemény, ilyen lehetőség, melyen a diákok kapnak valamilyen útmutatást, segítséget, mielőtt kilépnek a nagybetűs életbe.

– Meséljen a családjáról! A munka mellett jut idő a kikapcsolódásra?

– Férjemmel, Mikivel, aki nemcsak a férjem, de támaszom, barátom és társam is mindenben, együtt neveljük 7 éves kislányunkat, Emmát, aki első osztályos a Bethlenben. Együtt „járunk” iskolába, nagyon szeretjük ezt a felállást. Emma tündéri kislány, tele energiával, örök jókedvvel, hatalmas szeretet van benne, és ezt nagyon jól ki is tudja fejezni mindenki felé. Mindig keresünk alkalmat a családi kikapcsolódásra, legyen ez csak egy kis séta vagy biciklizés vagy akár egy közös filmnézés, de számunkra ez prioritás, hiszen a lányunkban elsősorban ezek az emlékek maradnak meg a gyermekkorából, sokszor idéz vissza régebbi családi kirándulásokat, ilyenkor csillogó szemmel mesél róluk.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Olyan időket élünk, hogy nagyon nehéz tervezni. Egy tervem van: pozitívan állni a jövőhöz, megállni a helyem, bármit is hozzon az élet.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Elsősorban a tudást. Egykori tanáraim valóban hatalmas szakmai tudással rendelkeztek/rendelkeznek, sokszor visszacsengenek a fülemben a Huszti Ilona módszertanóráin elhangzott szavak, tanácsok. Barátokat is kaptam, akikkel a diákévek alatt összekovácsolódtunk.

Kurmay Anita