Akikre büszkék lehetünk: interjú Pecsora Sándorral

A hivatásunk meghatároz minket, kitölti életünket. S hogy mi is lesz az a tevékenység, amely elégedettséggel tölt el? Vagy hol fogjuk végezni azt? Nem tudhatjuk. De bárhol is éljünk a világban, az a fontos – Tamási Áron szavaival –, hogy „otthon legyünk benne”.

Pecsora Sándor Beregszászban született, itt fejezte be középiskolai tanulmányait, majd a Rákóczi-főiskola matematika–informatika szakpárján bővítette tudását. Az azóta eltelt évek alatt a Debreceni Egyetem oktatója lett, nemrég védte meg doktori disszertációját. Ma vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Beregszászban születtem, a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban tanultam. Gyerekkorom izgalmaktól és különösebb emlékektől mentesen telt el. Úgy gondolom, hogy átlagos gyerekkorom volt, talán kicsit több időt töltöttem a tanulással, mint a társaim.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– Szerettem volna az anyanyelvemen folytatni a tanulmányaimat, közel az otthonomhoz, illetve az Abacus Matematikatábor növendékeként már ismertem a főiskolán működő Matematika és Informatika Tanszék oktatóit, így otthonról hazamentem, ezért kézenfekvő választás volt a főiskola matematika–informatika szakpárja.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– A diákévek tanulással teltek, viszont itt ismerkedtem meg a feleségemmel az első évfolyam első szemeszterében, ennek már több mint 16 éve. Már a kezdetektől mindig ott voltunk egymásnak, támogattuk egymást a nehézségekben, és együtt örültünk az elért eredményeknek. Remélem, ez még nagyon sokáig így lesz.

– Mi történt a főiskola után?

– A diplomaosztó után hektikus évek következtek az életemben. Miközben mesterképzésben vettem részt az Ungvári Nemzeti Egyetemen, sofőrként dolgoztam egy Tüzépnél, és bárkivel találkoztam, elmondta, hogy elpocsékoltam négy évet az életemből a tanulásra, mert végül csak sofőr lettem. Ezekre a kijelentésekre illendően, kedvesen válaszolni nagyon nehéz volt, hiszen ha jól emlékszem, már akkor sem adták ingyen a kenyeret.

Körülbelül egyszerre ért véget a sofőrkarrierem, vettem feleségül a főiskolai szerelmemet, ez az azóta is tartó csodálatos közös élet első hivatalos napja volt, valamint visszataláltam a főiskolára. Itt először Feri bácsi (Pallay Ferenc) vett a szárnyai alá, rendszergazdaként kezdtem tevékenykedni. Az intézményben található nyomtatók festékpatronjainak cseréjétől az informatikai hálózat telepítéséig mindent csináltam. Idővel a rendszergazdai tevékenységek mellett a Matematika és Informatika Tanszéken is dolgoztam mint oktató. Eközben elkezdtem a PhD-tanulmányaimat a Debreceni Egyetem Informatikai Tudományok Doktori Iskolájában, ahová állami ösztöndíjas hallgatóként nyertem felvételt.

– Majd tanári pályára léptél. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

– A PhD-éveim során én is belekóstoltam a Debreceni Egyetem Informatikai Karán zajló oktatásba, ahol elsőként Baran Sándor előadásához tarthattam gyakorlatot. Meghatározó élmény volt számomra ez a szemeszter, hiszen az ő támogató jelenléte végigkísért az első órától az utolsó dolgozatig. Emlékszem, minden héten szakított rám időt, és az órám előtt felmerült kérdéseimet megválaszolta.

– Milyen tapasztalatokat szereztél? Hogyan lehet a diákokkal jól dolgozni?

– Mivel az Informatikai Karon dolgozom, így elsősorban informatikusoknak oktatok különböző matematikai tárgyakat. Az, hogy „hogyan lehet jól dolgozni a diákokkal?”, kiváló kérdés. Azt hiszem, ilyenkor szokás elmondani, hogy minden korábbi tanárom kiváló munkát végzett, és tőlük tanultam mindent. Ezeket a mondatokat valószínűleg az idő múlása jótékony hatásának lehet tulajdonítani. A tanulmányaim során többféle tanárom volt: jó és kevésbé jó is, volt néhány kiemelkedő, így az ő munkájuk és gondolataik máig elkísérnek. Így áll össze az, hogy egyes dolgokat úgy tanítok, mint valamelyik korábbi tanárom, mert úgy gondolom, hogy nem lehet jobban csinálni, de az is igaz, hogy vannak olyan oktatási módszerek is, amelyeket messziről kerülök. Hogy ez végül jó-e, vagy sem, azt majd az idő igazolja.

– Voltak-e pozitív vagy negatív élményeid a munkád során?

– Negatív élményekről nem igazán tudok beszámolni a GDPR miatt. A viccet félre téve, nem hiszem, hogy történt volna bármi az elmúlt évek alatt, ami negatív élmény lett volna. Pozitív viszont annyi van, hogy az egész időnket kitöltené, ha elkezdenék mesélni. Ez egy csodálatos hivatás, átadni a hosszú évek során akkumulálódott és letisztult tudást, mint ahogy azt az én tanáraim is tették, abban a hitben, hogy teszek valamit azért, hogy jobb hely legyen a világ.

– Nemrég sikerült megvédened a doktori disszertációdat. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?

– A doktori fokozat megszerzéséig vezető út hosszú, nehézségekkel tűzdelt volt. Szerencsés vagyok, hiszen a feleségem végig támogatott ezen az úton, illetve Fazekas István olyan témavezetőm volt, aki a PhD-felvételimtől a nyilvános vitám napjáig végig ott volt. A fokozatszerzéssel kapcsolatos érzésekről nehéz beszélni, hiszen ha valaki ezt az életpályát választja, akkor ez nem opcionális tevékenység, meg kell csinálni. Továbbra is ugyanabban az irodában vagyok, ugyanazokat az órákat tartom, és ami a legfontosabb, ugyanazok a kollégáim, így maga a fokozat megszerzése nem jelentett egyéb változást, csak az irodám ajtaján a Pecsora Sándor tanársegéd Dr. Pecsora Sándor adjunktus-ra cserélődött, a régi táblámat pedig megkapta a kisfiam.

– Hogyan hatottak munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– Talán az nem titok, hogy engem is utolért a háború szele, így sok döntést maga a háború hozott meg. Én sem szeretem, ha a fejem fölött születnek meg az engem és a családomat érintő döntések, de sosem voltam híve a nehézségekbe való beletörődésnek, így azzal dolgoztunk, amit adott az élet. A sok nehézség mellett kaptam egy csodálatos társat, és így annyira nem volt nehéz.

– Mesélj kicsit a családodról is! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Igazán szerencsésnek gondolom magam, hiszen tüneményes feleségem és két elbűvölő gyermekem teszi csodássá minden napomat, illetve, mit a mesékben, lett egy igazi tündér keresztapám. A kisfiam ezen a héten fejezi be a második osztályt, míg a kislányom az első bölcsődés évet. Kikapcsolódásra mindig jut idő, hiszen pihenés nélkül nem lehet sokáig bírni, viszont a kikapcsolódás módja már az idő és időjárás függvénye. Sok időt töltünk kertészkedéssel, eljárunk kirándulni, horgászni, de gyakran az esti mese jelenti a közös kikapcsolódást.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Szeretném folytatni, amit eddig csináltam, talán kicsit ügyesebben, itt-ott kicsit jobban, mert oktatóként mindig arra kell törekednünk, hogy a tegnapinál jobb órát tudjunk tartani.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Erre a kérdésre a választ – jó pedagógus módjára – meghagyom házi feladatnak, a fent adott válaszaimból lehet kijegyzetelni.

Kurmay Anita

  Kárpátaljai iskolások a Magyar Természettudományi Társulat Kárpát-medencei versenyeinek legjobbjai között Magiszteri dolgozatok védése a Filológia Tanszéken