Akikre büszkék lehetünk … Interjú Shrek Tímeával

Sokat gondolkodtam, milyen bekezdéssel indíthatnám a mai interjút. De semmilyen nagyformátumú idézet, vagy frappáns szöveg nem jutott eszembe. Viszont a cikk megírása közben egyre csak Vári Fábián László Útban Törökország felé című versének sorai jutottak eszembe, így hát ezt hagyom most itt: „Mindkét hazából kiárvulva//csak hitünkben töretlenül,//lelkünk holdfehér vásznaira//Isten árnyéka nehezül”.

S hogy miért is ezt idéztem fel? Következő interjú alanyom Shrek Tímea, aki amellett, hogy pedagóguspályára lépett, maga is író. Ma ő mesél nehézségeiről, eredményeiről, az írói szakma szépségeiről. Olvassák/olvassátok sok szeretettel.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Beregszászban születtem, középső gyerekként, és itt is nőttem fel. A testvérek között mondhatni, nagy volt a korkülönbség, ám ez mit sem vett el abból, ahogyan ragaszkodunk egymáshoz. A rendszerváltás időszakát a mi családunk is megérezte, bár a szüleim sosem hagyták, hogy mi bármiben is nélkülözzünk. Talán ennek köszönhető, hogy már egészen kiskoromtól önállóságra neveltek. Szerettem gyerek lenni, szerettem a szabadságot, amit kaptunk, a Vérke-parti szánkózásokat és horgászatot, a régi malom udvar épületeit, a tisztást, ahol mi, a Bocskai utca gyerekei eltölthettük a szabadidőnket.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad továbbtanulásod helyszínéül?

– Mindig is szerettem az irodalmat és a magyar nyelvet. Édesanyám szerette volna, ha valamilyen kétkezi munkás diplomát szerzek, mondjuk szabó-varró, vagy szakács-cukrász szakon, de én nem voltam erre hajlandó. Álmodozó típus voltam, nagyot akartam, olyat, amilyen még a családunkban nem volt. Középiskolás voltam, amikor először az újságírás, majd a magyar nyelv és irodalom mellett döntöttem. Akkoriban lehetőség volt arra is, hogy a hozott pontszámok (oklevelek) alapján felvételt nyerjen egy hallgató, vagy legalábbis beszámolták azt a vizsga eredményeibe. Tanáraim ajánlották az Ungvári Nemzeti Egyetemet, hiszen ott lett volna újságírói szakirány, ám én a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola mellett döntöttem. S hogy biztosra menjek, a felvételi kérelmemet több szakra is benyújtottam, és a végén választhattam, így lettem magyar-ukrán szakos hallgató.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Nehezen indult, hiszen ki kellett lépnem a saját komfortzónámból, s mivel én egy rettenetesen nehéz személyiség vagyok, eleinte nem igazán találtam sehol sem a helyem. Megviselt, hogy a középiskolás osztálytársaimmal nem együtt tanultunk tovább, új barátokat kellett szerezzek, egy másik rendszerben tanulnom, röviden: nehezen illeszkedtem be.

Mégis akadtak olyan főiskolai tanárok, akik minden szándékos ellenállásom ellenére megláttak valamit bennem és segítették az elindulásomat. Mai napig nagyon hálás vagyok a Magyar Tanszéki Csoport összes munkatársának, aki bízott bennem.

A gólyabál és a gólyatábor maradandó emlékek számomra, éppúgy, mint a végzős évem, amikor egy új csapatba kerültem, ahol szinte első pillanattól kezdve otthon éreztem magam. Az a csoport, ahová egy főiskolai év kihagyása után kerültem, hatalmas húzóerővel bírt. Majdnem mindannyian érdeklődtünk a tollforgatás iránt, s ez az irodalom szeretete hozott össze minket, majd indított el a pályámon. Nagyon hiányoznak a csoporttársak, a főiskola folyósója és a tantermek. Rengeteg szép emlékem fűződik hozzájuk.

– Mi történt a főiskola után?

– Már a főiskola harmadik évfolyamos tanulójaként elkezdtem dolgozni a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában. Először ukrán órákat kaptam két alsós osztályban, majd az iskola szervező pedagógusa voltam több évig. Jelenleg is itt dolgozom.

Az, hogy hogyan kerültem ide, igazából nagyon hosszú történet, egyszerűen szerencsés voltam és bátor.

– Hogyan érzed magad a tanári pályán?

– Minden szakmának meg van a maga szépsége és hátránya is. A tanári pálya egy kihívás, hiszen a mindennapok néha olyan történeteket és eseményeket teremtenek, amelyek igazi kihívások lehetnek az ember számára. Ahogyan a világ halad előre, úgy kell a pedagógusoknak is folyamatosan fejlődni, s bár néha úgy érzem, hogy túl gyorsan halad a kor, és túl gyorsan változnak a módszerek, akkor is mindent meg kell tennünk, hiszen így, a háború árnyékában ragaszkodnunk kell a szülőföldünkhöz, anyanyelvünkhöz és hagyományainkhoz, minden nehézség ellenére is. A felkészültségen túl ott kell legyen az ember lelkessége, kreativitása, és együtt érző képessége, hiszen ezek nélkül szinte lehetetlen fiatalokkal dolgozni.

– Akadtak-e nehézségeid?

– Ahogyan már említettem, igazából minden nap egy kihívás, de ha igazi embert próbáló példát kell mondjak, akkor az a 2022-es áramszünetes tanév. Sötétben, hidegben, légiriadók közepette nemcsak fizikailag viselt meg a munka, hanem lelkileg is. Szerintem mindannyian így vagyunk ezzel.

– Pozitívumok?

– Mivel egy olyan környezetben dolgozom, ahol a siker nagy szó, néha annak is örülök, ha egy gyerek meg tanul írni és olvasni. Mégis, ennyi idő elteltével talán az a legszebb, hogy már azoknak a tanulóknak a gyerekét taníthatom, akik annak idején ott ültek abban a negyedik és harmadik osztályban, ahol kezdtem. Ilyenkor viccelődünk a kollégákkal, hogy ki, hányszoros nagyszülő, s már ezt nem is tartjuk igazából számon. A városi versenyeken való részvételek, az ünnepi színdarabok, előadások, mind-mind egy kicsivel hozzájárulnak ahhoz, hogy amikor elfáradok, adjanak egy löketet és érezzem: van miért dolgozni.

– A tanítás mellett író vagy. Hogyan kezdődött nálad az írás szeretete? Ki indított el ezen az úton?

– Kisgyerek korom óta szeretem a verseket és a rövidtörténeteket. Hatalmas fantáziával áldott meg a Teremtő, ezt már egészen fiatalon fel is fedezték bennem. Középiskolás koromban többször nyertem versíró pályázatokon, publikáltam az Irka gyermekfolyóiratban, Punykó Marika néni mellett, az Irka-klubban pedig minden hónapban foglalkoztunk szövegekkel, játékos, gyermeki módon. Mégis a főiskola utolsó éve volt az, ahol olyan közeggel, csoporttársakkal találkoztam, akik értették és értékelték az írói vonalat. Innen kerültem a kárpátaljai irodalmi folyóirat, az Együtt vonzáskörébe, ahonnan Vári Fábián László segítségével elindulhattam egy rögös úton. Sosem felejtem el, hogy Laci bácsinál írtam az évfolyammunkám is, ám nem tudta, hogy írok. Amikor elolvasta az első szövegemet, akkor ezt mondta: „Timike, novellát jobban írsz, mint dolgozatot”. Ez a keserédes dicséret olyannyira hatással volt rám, hogy mindenáron meg akartam mutatni: képes vagyok rá.

– Milyen nehézségei vannak ennek a szakmának?

– A pályakezdés és a pályán való megmaradás a legnehezebb. Kárpátaljáról elindulni sosem egyszerű. Sem utazásban, sem pedig az irodalomban. Hála a gondviselésnek, voltak olyan pályatársaim, akik elindítottak az úton, sikerült kiépítenünk egy kapcsolatrendszert, megalapítottuk a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságot, de mindehhez arra volt szükségem, hogy jól és jót írjak. A kezdetekben nehéz volt eldönteni egy írásról, hogy az most klisés és dilettáns, vagy megállja a helyét egy irodalmi folyóiratban. A gyakorlás, a kritikák, mind elősegítették azt, hogy felvételt nyerjek az Előretolt Helyőrség íróakadémiára, ahol 2019-ben megjelent az első novelláskötetem, Halott föld ez címmel. A pandémia és a jelenlegi háború rengeteg tervünket húzta át, elmaradtak az író-olvasó találkozók, törölni kellett rengeteg rendezvényt. Csak a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és néhány általános- és középiskola meghívásainak tudtunk eleget tenni. Időközben megszületett a kislányunk, Júlia Kinga, így minden időmet és energiámat rá szenteltem. Néhány hónapot, évet. Jelenleg előkészületben van, nemsokára meg is jelenik az Intermix kiadónál egy mesekötetem, Ördögszeg címmel, s dolgozom egy háborús naplójegyzeten és egy kisregényen is.

– Mesélj kicsit a családodról is. Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A férjemmel, Marcsák Gergellyel, úgy vélem, nagyon jó párost alkotunk. Teljesen kiegészítjük egymást, az érdeklődési körünk is hasonló. Amíg nem jött a covid és a háború, rengeteget utaztunk és kirándultunk, aztán jött a szabad mozgás korlátozása és nagyjából mindent abba kellett hagynunk. Új dolgokba vágtunk bele, ami az esküvőnk után fontosabbnak tűnt: tereprendezés, felújítás, építkezés. A házassággal és a házzal együtt tudtuk, hogy eljött az ideje a gyermekvállalásnak is, három éve született meg kislányunk, Júlia Kinga. Mi úgy döntöttünk, hogy egy nyugalmi állapotba lépünk és csak neki szenteljük az időnket, nem tesszük ki sem az utazásoknak, sem kirándulásoknak. Olyan helyen élünk, ami közel van a természethez, nem kell messze mennünk, csak az út túloldalára, ha halastavat akarunk látni, vagy csak ki kell mennünk a mezőre gombaszezonban. Megelégszünk ennyivel. Igaz, nem így terveztünk mindent, s most már el lehetne indulni és felfedezni a Kárpátokat – ami egyébként nagy vágyunk –, mégsem tesszük, hiszen háború van, s jobb mindenkinek nyugton maradnia. Bízzunk az Úrban, hogy ennek a borzalmas létnek nemsokára vége, s beköszönt egy jobb világ, amikor majd szabadon és tehermentesen tudunk felnézni a békés égboltra.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Már említettem a meséskötetet, a naplójegyzetet és kisregényt, amelyek készülnek.  Emellett szeretek hosszútávra tervezni, de mostanság már nem tudok. Megtanított minket az élet arra, hogy alkalmazkodnunk kell, és az lesz, amit nekünk szánt a sors. A mának kell élnünk, hiszen nem tudjuk, mit hoz a holnap.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Amíg az ember benne él valamiben, nem tud szívből hálát adni érte, hiszen nem tudja értékelni. Amikor egy korszak befejeződik, csak akkor érezzük azt, milyen jó is volna ott lenni még! A Rákóczi-főiskola úgy volt és van ott az életemben, hogy észre sem vettem. Mint egy jó édesanya, aki hátulról, feltűnésmentesen terelgeti gyermekét a helyes úton. Talán ezért is nevezik alma maternek.

Kurmay Anita

  A Tulipán Tanoda növendékének fellépése a Galgamenti Népzenészek Újévi Koncertjén A Rákóczi-főiskola harmadik alkalommal vett részt az Educatio Nemzetközi Szakkiállításon (Videó)