Akikre büszkék lehetünk: interjú Somi Katalinnal

Milyen a jó pedagógus? – szokták kérdezni. Legyen tájékozott, nagy tudású, legyen jó kapcsolata a diákjaival, maximálisan tudja átadni az ismeretanyagot. Ilyen és ehhez hasonló válaszok születnek a kérdésre. Az oktatás színvonala legnagyobb mértékben talán a pedagógustól függ. Ő az, aki közvetlen kapcsolatban áll a diákokkal, közvetíti legfőbb értékeinket.

Somi Katalin Nagyberegen született. A Rákóczi-főiskola magyar–angol szakpárján szívta magába tudását, majd pedig pedagógusi pályára lépett. Ma már a Nagyberegi Dobrai Péter Középiskola angoltanára, emellett kreatív ajándéktárgyakat készít. Ma vele beszélgettünk.

– Meséljen magáról. Hol született, mit tanult?

– Nagyberegen születtem. Tanulmányaimat a helyi középiskolában végeztem el. Jó tanuló voltam, aktívan részt vettem az iskolai programokban, rajz- és színjátszó körre jártam. Jó szívvel emlékszem vissza ezekre az időkre.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– A középiskolában mindig a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam, illetve az angolt is szerettem. Fontos volt, hogy az otthonomhoz közel, az anyanyelvemen tanulhassak, így eleinte a főiskola tanítói–angol szakára készültem. Amikor végzős voltam, a megyei magyar nyelv és irodalom olimpián második helyezést értem el Ungváron, ezért felvételi nélkül helyet kaptam az ungvári egyetem magyar karán. Magyar szak ekkor még nem volt a főiskolán, illetve csak rebesgették, hogy új szakpárok indulnak majd, köztük a magyarral, de minden bizonytalan volt. Ungvárra nem akartam menni, de sajnáltam a magyar szakot, ami az ölembe hullott. Ha jól emlékszem, valamikor május környékén vált bizonyossá, hogy az új szakok indításához a főiskola megkapta a szükséges engedélyeket, akkor már biztos volt, hogy magyar–angol szakra fogok jelentkezni, ahová felvételt is nyertem. Egy hétig tartott a felvételi időszak, voltak írásbeli és szóbeli vizsgák is mindkét tárgyból.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– A diákéveim jól teltek, bár az első év nem volt könnyű. Tartalmas évek voltak, minden nehézséggel együtt is. Nagyon sok élményben volt részem. Jó visszaemlékezni a terepgyakorlatokra, kirándulásokra, közös főzésekre a csoporttársaimmal.

Magyar–angol szakosként az előbbi volt a fő szakom, s bár nem tanítok magyart, a jellemem meghatározó része az az öt év, amit a Filológia Tanszékhez kötődve töltöttem olyan oktatók mellett, akik közül többen a nyelvészet, a néprajz vagy épp a kárpátaljai magyar irodalom neves alakjai.

– Mi történt a főiskola után?

– Gyerekkoromban is tanító vagy tanár szerettem volna lenni, de amikor befejeztem a főiskolát, ott álltam két diplomával a kezemben, és nem tudtam, mihez kezdjek, tanítani nem akartam. Talán fel kellett nőnöm vagy meg kellett érnem hozzá. Kezdetben a főiskola Polónyi Katalin Textilmúzeumában dolgoztam. Az itt töltött két év alatt sokat tanultam, sok tapasztalatot gyűjtöttem, új embereket ismertem meg, amiért nagyon hálás vagyok, de valahol mindig éreztem, hogy ez nem az én utam.

Amikor befejeztem a főiskolát 2009-ben, magyarból specialist szintű, angolból viszont csak alapdiplomát kaptunk. Az angol specialist- vagy mesterképzés nem volt még akkreditálva a főiskolán, így nem tanultam tovább. Egyrészt, ahogy már említettem, nem akartam tanár lenni, másrészt úgy gondoltam, az angol diplomámra úgysem lesz szükségem soha. Az élet rám cáfolt, így többévi kihagyás után 2020-ban visszaültem az „iskolapadba”. 2022-ben kaptam meg a magiszteri diplomámat a főiskolán, angol szakon.

– Ma már a Nagyberegi Dobrai Péter Középiskola angoltanára. Hogyan emlékszik a kezdetekre?

– Szervezőpedagógusként kezdtem. Nem volt könnyű, hisz a szervezői munkát mindenki figyelemmel kíséri, nem csak a tanár van, és az osztályterem. Az iskolai életet kell szervezni, menedzselni valahogy, amihez hozzátartozik, hogy mindenkivel találni kell valamilyen közös hangot.

Furcsa volt felnőttként visszatérni az alma materembe. Többen dolgoztak még akkor, akik engem is tanítottak. Ilyenkor talán nagyobb a teher, de mindig voltak, akik segítettek, tanácsot adtak a munkámban. A kritikákat is meg kellett tanulnom kezelni. Pályakezdőként talán ez az első lecke, amit megtanul az ember, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, és nem is kell. Aztán jöttek az angolórák, és osztályfőnök is lettem.

– Milyen tapasztalatokat szerzett a tanítás alatt?

– Főleg alsó tagozaton tanítok angolt, amit nagyon élvezek. Minden tanév, minden osztály, minden tanuló más. A gyerekek tele vannak energiával, életörömmel. Fárasztó kicsikkel dolgozni, de sokszor épp ők töltenek fel energiával. A pedagóguspálya folytonos tanulás és megújulás is egyben. Egyébként érdekes, hogy kezdetben tanítói–angol szakra készültem, és végül is ezt csinálom, ha nem is épp úgy, ahogy korábban gondoltam.

Osztályfőnöknek lenni pedig külön kategória. Az első csapat hetedikes volt, amikor az osztályfőnökük lettem. Sokat tanultam tőlük, magamról, a tanári pályáról. Együtt nőttem fel velük. Szeptemberben a második osztályom már nyolcadikos lesz. Teljesen mások, mint az előző csoport, mindig új feladatok elé állítanak, de mindkét csapatra nagyon büszke vagyok.

– Hogyan lehet a gyerekekkel jól dolgozni?

– Ez nagyon jó kérdés, naponta igyekszem tanulni. Hogy sikerül-e, azt a tanítványaim tudnák megmondani. Szerintem fontos a rugalmasság, a humorérzék, a bizalom, valamint a kölcsönös tisztelet.

– Hogyan hatottak munkájára az elmúlt évek nehézségei?

– Szeretem a munkámmal járó pörgést, így nagyon nehezen viseltem a Covid miatti bezártságot, az online tanítást. Mire az életünk visszatért volna a szokásos mederbe, jött a háború. A pánik, a félelem, a bizonytalanság ismét rányomta a bélyegét az oktatásra. Az iskolára és a pedagógusokra hárult az a feladat, hogy valamilyen stabilitást és biztonságérzetet képviseljenek. Ennek a legjobb tudásom szerint igyekeztem és igyekszem eleget tenni.

– Pedagógusi munkája mellett úgy tudom, hogy egyedi kézműves képeslapokat, esküvői, ballagási meghívókat és egyéb kreatív ajándéktárgyakat készít. Hogyan jött ennek az ötlete?

– Az, aki szellemi munkával foglalkozik, a munkája gyümölcsét gyakran csak évek múlva látja, ha láthatja egyáltalán. Ezért fontos valamilyen tevékenység, ami rögtön sikerélményt nyújt. Én így vagyok a kézművességgel. Az első esküvői meghívót egy ismerősömnek készítettem, aztán egyik követte a másikat. Bár ma már meghívókat nem készítek, de születésnapi képeslapok vagy köszöntőlapok, egyéb ajándéktárgyak még kikerülnek néha a kezeim alól.

– Mennyire nehéz az ilyen ajándéktárgyak elkészítése?

– Nem is az elkészítés a nehéz, hanem a megfelelő alapanyagok beszerzése, az első darab megtervezése, kivitelezése. Főleg a barátaimnak készítek mostanában ajándéktárgyakat, de pár munkám a beregszászi református könyvesboltban is megtalálható.

– Mivel foglalkozik szabadidejében? Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Nem sok szabadidőm van. A munka mellett önkéntes gyerekmunkával foglalkozom a helyi református gyülekezetben. Az idei évben a beregi nagyhegyen töltöttük a nyári gyerektábort. De azért a kikapcsolódásra is mindig igyekszem időt szakítani. Szeretek utazni, kirándulni, hétvégenként pedig gyakran összeülünk a barátokkal, és grillezünk valamit.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Jelenleg nehéz bármit is tervezni. Most úgy érzem, a helyemen vagyok, és a jövőben is szeretnék ott lenni, ahol Isten látni akar. Füle Lajos szavaival élve: „…lenni csak a Szentlélek tolla, mely folyton ír, de nem magától”.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Elsősorban szakmai tudást, identitást. A főiskolán nőttem fel. Önbizalmat, önállóságot tanultam. Gyökereket és szárnyakat kaptam.

Kurmay Anita

  Felhívás – XXI. Fiatal Kárpátaljai Magyar Kutatók Konferenciája Megkezdték tanulmányaikat az alapképzés első évfolyamos hallgatói