Akikre büszkék lehetünk … Interjú Sztankovics (Zozulics) Szilviával

Milyen a jó óvónéni? – kérdezik sokan, akiknek óvodáskorú gyermekük van. A legfontosabb, hogy szeresse a gyermekeket, a velük való foglalkozásokat, a játékokat. S hogy úgy oktasson, neveljen – hisz ő a kicsik második anyukája –, hogy a gyermek örömmel járjon óvodába.

Sztankovics (Zozulics) Szilvia Munkácson nevelkedett, majd a Rákóczi-főiskola óvodapedagógia szakán szívta magába tudását, egy éve pedig már a P. Frangepán Katalin Gimnázium Beregszászi Bázisóvodáját vezeti. Ma vele beszélgettünk.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– Munkácson születtem, ott is nevelkedtem. Édesanyám magyar, édesapám félig ukrán. Sokat tartózkodtunk nagyszüleimnél, így ott tanultam meg jól magyarul, de anyanyelvi szinten beszélem az ukránt is. Középiskolai tanulmányimat Munkácson, egy magyar tannyelvű intézményben végeztem.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– A főiskolára egy középiskolai barátnőm hívta fel a figyelmemet. Ketten jelentkeztünk az intézménybe, mindkettőnket felvettek, igaz más-más szakra. Én óvodapedagógiára jelentkeztem, talán azért is, mert már kicsi koromban szerettem a babákkal játszani, mindig óvónéni voltam. Emellett a gyerekeket is nagyon szeretem, így evidens volt, hogy ezt a szakirányt válasszam.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Középiskola után a főiskola nagy lépés bármely diák számára. Én sem voltam ezzel másként. Egy másik városból, másik környezetből csöppentem ide. De, hála Istennek, hamar beilleszkedtem, barátokat szereztem, önállóságot tanulhattam. Egy katolikus kollégiumban laktam, melynek közössége meghatározó volt számomra. Jó élményeim vannak a diákévekről, sok színes programokon vehettünk részt, melyek szintén erősítették azt az érzést, hogy jó helyen vagyok.

– Mi történt a főiskola után?

– Diplomám megszerzését követően kilenc hónapig Beregszászban, egy ukrán tannyelvű óvodában dolgoztam, egy hölgyet helyettesítettem, aki szülési szabadságát töltötte. Meg kell mondjam, a magyar nyelvű oktatás után nem volt könnyű ukrán környezetben dolgozni, de sikerrel vettem az akadályokat. Ezt követően, mivel akkoriban nem volt szabad óvónői állás, visszakerültem szülővárosomba. Majd megismerkedtem a párommal, férjhez mentem, és Beregszászba költöztünk. Megszületett a lányunk, aki ma már 15 éves, és a fiunk, aki 12. Mikor ők már iskolába kerültek, állást vállaltam a Beregszászi 18. Sz. óvodában. Nagyon szerettem ott dolgozni, sok újat tanulhattam, kamatoztathattam a főiskolán megszerzett tudásomat. Majd ismét várandós lettem, megszületett a harmadik gyermekünk, Dániel ma már 3 éves. Időközben megnyílt a P. Frangepán Katalin Gimnázium Beregszászi Bázisóvodája, ahol óvónői állásra jelentkeztem, az élet azonban úgy hozta, hogy ma én vezetem az intézményt.

– Ez egy felelősségteljes beosztás. Hogyan képzeljük el a mindennapjaidat?

– Terveim között szerepelt, hogy egyszer egy óvoda vezetője lehetek, azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az a nap. Azonban nem bántam meg. Persze, nem könnyű egy ilyen intézményt igazgatni, sok adminisztrációs munka hárul ránk, de nagyon jó kollégák vesznek körül, akik mindenben segítségemre vannak.

– Azért, gondolom, pozitívumok is akadnak szép számmal…

– Intézményünk egy magánóvoda, ami lehetővé teszi, hogy sok mindent megvalósítsunk, amit egy állami óvoda esetleg nem tud. A kicsikkel angol és ukrán tanárok foglalkoznak, logopédus, szociálpedagógus tevékenykedik mellettük. Nagy hangsúlyt fektetünk a hagyományápolásra, megtanítjuk a kicsiknek azokat a dalokat, mondókákat, melyek fellelhetőek magyar kultúránkban. Legnagyobb öröm számunkra azonban a gyermekek mosolya, az, amikor örömmel jönnek reggelente hozzánk, s a szülők is a biztosak lehetnek abban, hogy csemetéjük nálunk jó helyen van.

– A munka mellett hogyan jut idő a kikapcsolódásra?

– Mint említettem, három gyermekem van, a legkisebb a mi óvodánkba jár. Sajnos a háború miatt sok más családnál, az anyákra hárultak a szülői feladatok. Nálunk sincs ez másként. Igyekszem helyt állni otthon is, és a munkahelyemen is. A feladatok sokaságától nem mindig jut időnk kikapcsolódásra, de azért egy otthoni filmnézést, beszélgetést mindig igyekszünk beiktatni.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– A legnagyobb tervem, hogy minél jobban helyt tudjak állni otthon és a munkahelyemen egyaránt.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Azt, hogy magyar nyelven folyt az oktatás. Bevallom, hiába tudom jól az ukrán nyelvet, magyarul mégis könnyebb. Ezen a nyelven szólok a gyermekeimhez, tanácskozok a kollégákkal, tanítom a kicsiket. Emellett a főiskolának köszönhetem azt a szakmai tudást, mellyel az oktatók felvérteztek, és a diákévek alatt kötött barátságokat, melyek ma is elkísérnek.

Kurmay Anita

Ez a bejegyzés az alábbi nyelveken is elérhető:
• Українська