Barta János Soós Kálmán: Belpolitikai harc a Magyar Királyságban a XVII. század hatvanas éveiben (Az 1664–1670-es nemesi összeesküvés) c. kötetéről írt recenziója
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola 2022. június 14-én méltatta első rektorának, Soós Kálmánnak 60. születésnapját. Ez alkalomból került bemutatásra a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont és a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszék szervezésében a Soós Kálmán disszertációja alapján készült kötet, melynek egyik recenzense Dr. Barta János professzor emeritus, a Debreceni Egyetem nyugalmazott professzora volt. Alább közöljük Barta János recenzensi véleményét.
Mindenekelőtt hadd fejezzem ki, hogy mennyire örülök annak, hogy a tragikusan hamar eltávozott Soós Kálmán kandidátusi értekezését beregszászi kollégái könyv formájában adták ki. A nehézségek nyilvánvalóak, az anyagi és technikai feltételeken túl ez esetben azzal is szembe kellett nézni, hogy az értekezés orosz nyelven született, amit magyarra kellett lefordítani. A két fordítónak ezt sikerült gördülékenyen megoldania. Soós Kálmán tekintélyes szellemi befektetéssel készült, a magyar történettudomány számára új szempontokat felvető munkája így nem merülhet feledésbe. Talán annyit legyen szabad megjegyeznem, hogy kár, hogy erre nem néhány évvel (esetleg negyedszázaddal, az értekezés megszületését követően) korábban került sor.
Persze be kell vallanom, hogy – ismerve, sőt átélve történetírásunk korábbi, marxista, erősen osztályharcos, és legalább annyira Habsburg ellenes szemlélettől vezetett korszakát – a most bemutatandó értekezést először kissé gyanakodva fogadtam. Kérdésem persze az volt, hogy érdemes-e ezzel a sokszor tárgyalt, alaposan kielemzett főúri összeesküvéssel foglalkozni, lehet-e róla újat mondani. Gyanakvásomat először az érdemi részt bevezető, éppen tucatnyi oldalt elfoglaló forrás és irodalomismertetés alapossága, majd a kötet végén található, a felhasznált forrásokat és szakirodalmat bő 30 lapon, közel 500 tételben felsoroló összeállítás oldotta, egyelőre abban a reményben, hogy legalább alapos összefoglalást találunk erről a hazánkban oly régen (messze a szocialista korszakot megelőzően) és oly alaposan kutatott témában elért eredményekről. A szöveg elolvasása azután végleg megnyugtatott, hogy Soós Kálmán értekezése tartalmában is kíván, és tud is újat nyújtani még a témát ismerő olvasónak is.
Az értekezés – első megnyugvásomat kiváltó – érdeme az említett gazdag forrás- és irodalomjegyzék. Nem tudom, hogy disszerens mikor szánta el magát értekezése témájának megválasztására, és mikor fogott az anyaggyűjtéshez (bizonyára még az 1990-i változások előtt), a körülmények azonban akkor aligha tettek volna lehetővé akár egy bécsi, de még egy alaposabb budapesti levéltári kutatást is. A téma eddigi kutatása, a nyomtatott forráskiadások ismeretében – úgy is mondhatnám szinte teljességének tudatában – azonban ezt szerző méltán mellőzhette. A források javarésze persze latinul és németül áll rendelkezésünkre, tudjuk azonban, hogy az összeesküvés – szereplői és részbeni helyszíne miatt – témája a horvát történészek kutatásának is. A szláv nyelvű országban élő disszerens így magától értetődően könnyebben tudta használni a horvát nyelvű szakirodalmat, mint a hazai kutatók, és ezzel a lehetőséggel bőven élt is.
Megnyugvásomat megerősítette a (szerkesztőségekben esetenként Auftakt-nak nevezett) problémafelvetés, azaz a munka céljainak pontosabb megfogalmazása, amely nem a részletek eddiginél alaposabb, mikroszintű bemutatását ígéri, hanem az összeesküvés történelmi helyének meghatározását, bel- és külpolitikai összefüggéseit, társadalmi-gazdasági hátterét, összehasonlítását a megelőző – analógnak tekinthető – jelenségekkel, mindeközben sűrűn alkalmazva a kontextus kifejezést. Az értekezés szöveges részének több mint fele, a 120 lapból közel 70 foglakozik az összeesküvés hátterével, részben nyilván azért, mivel ez a messze határainkon túli védés, az idegen ajkú bírálók tájékoztatása miatt különösen szükséges, de részben azért is, hogy a hazai olvasók is érzékelhessék, mit tart ő az események közül fontosnak, hová helyezi a hangsúlyokat.
Megnyugvásom akkor teljesedett ki, amikor szembesültem Soós Kálmán – nálunk nem annyira szokványos – álláspontjával, miszerint az 1664–1670-i főúri összeesküvést nem az évszázad korábbi rendi-függetlenségi harcai folytatásának, de még nem is a hazai nemesség által általában támogatott mozgalomnak tekinti, hanem alig néhány (szám szerint hat) főúr tervezgetésének (ironikusan: fantazmagóriájának), amelyben a Habsburgokkal való szembefordulásnak már nem volt társadalmi megalapozottsága, és többek között ezért is volt eleve kudarcra ítélve. Kudarca – az, hogy az ország északkeleti részén egy hamvába holt fegyveres mozgalommal egészült ki – pedig éppen a Habsburg hatalom olyan megerősödéséhez vezetett, amely végül az 1687-i országgyűlésen a dinasztia örökletes hatalmának elfogadásában csúcsosodott ki.
Disszerens véleménye az összeesküvést szövögető főurakról így nem feltétlenül pozitív, engem kicsit a hazai történetírásban az ötvenes-hatvanas években megjelenő deheroizáló törekvésekre emlékeztetett. Alapvető különbség azonban, hogy míg a hazai történelem számos alakjának lehetett felfedezni negatív vonásait, addig a korszak Habsburg ellenes felfogása a bécsi udvarral szembehelyezkedő törekvéseknek mindig igazat adott. A tények az adott korszak történészei előtt is ismeretesek voltak, az általános szemlélettel szembemenni azonban nem volt tanácsos. Persze a történész látásmódjában nehezen tudja levetni szubjektív érzéseit, nehezen tud szembefordulni a közfelfogással (azt megváltoztatni pedig nem is igen tudja), így könnyebben tud valamilyen irányzathoz csatlakozni. Tudjuk, hogy nálunk Szekfű Gyula Száműzött Rákóczija milyen visszhangot váltott ki, és a benne felsorolt negatívumokat hogyan igyekezett a szocialistának nevezett korszak történetírása cáfolni.
Nem biztos, hogy most eléggé tapintatos tudok lenni a II. Rákóczi Ferenc nevét viselő intézménybeli kollégákkal szemben, amikor emlékeztetek arra, hogy a Rákóczit védő álláspontok dominanciájában mennyire nehezen (vagy talán nem is) sikerült visszaszorítani a Károlyi Sándort árulónak minősítő megállapítást. Emlékezhetünk rá, hogy – az általam egyébként igen nagyra becsült – Várkonyi Ágnes professzor asszony – nem is annyira marxista szemlélete, mint inkább személyes meggyőződése miatt – mennyire kitartott azon álláspontja mellett, hogy ha Károlyi nem köti meg a szatmári békét, és a kuruc sereggel (bármennyire is megfogyatkozott az) átkel a határon, akkor I. (azaz „Nagy”) Péter cár – mihelyt végzett a törökökkel – segítségére siet és „felszabadítja” Magyarországot a Habsburg uralom alól.
A nálunk az 1950-es években szinte kötelező marxista felfogásra, amely mindent fehéren-feketén akart látni, és ebben szolgaian alkalmazkodott a nagy szovjet történetírás eredményeire, elrettentő példát is tudok hozni. Idősebb történész kollégám mesélte, hogy a neves szovjet történész hölgy, Pankratova asszony (vajon emlékszik-e itt rá valaki?) Debrecenben hogyan igazította el az egyetem és a város történészeit abban, hogy hogyan kell értékelni pl. az 1514-i, Dózsa György által vezetett magyarországi parasztmozgalmat. Kollégám iróniáját egy epés megjegyzéssel fejezte ki: a történész asszonynál belbecs és külcsín szépen fedte egymást, hiszen egy lehetetlenül kinéző zsirardi kalapot viselt, amitől elegánsabbnak hitte magát.
Soós Kálmán – a rendi-függetlenségi mozgalmaktól való elhatárolással – a hazai történetírásban meglehetősen szokatlan álláspontot foglalt el. Ebben bizonyára segítette, hogy – bár a magyarországi történeti irodalmat alaposan ismerte – disszertációja elkészítéséig nem kötődött igazán a hazai történeti kutatásokhoz. Rálátása tehát lehetett azokétól eltérő, le tudott vetni egy csomó korlátot. Hajnal Istvánnak – aki Magyarországon egyetemes történelmet művelt – volt olyan megállapítása, hogy bizonyos – földrajzi, hagyomány- és felfogásbeli – távolság lehet előnyös a történész kutató számára. Mi Magyarországon néha elfogultságtól mentesebben tudjuk megítélni más országok problémáit, mint saját történészeik, és ez természetesen fordítva is lehet igaz. Soós Kálmán – bár tisztelettel használja a hazai történetírás neves alakjainak munkáit – mégis szakít a hazai történettudományban addig szinte szetereotípnek számító szemlélettel, amely a főúri összeesküvést a 17. századi mozgalmak rendi-függetlenségi szálára kívánta felfűzni. (Közbevetőleg: rendi mozgalomnak nevezte azt az összeesküvéssel idehaza részletesen talán legutoljára foglalkozó Benczédi László is, de még a 2000-ben a Pannonica Kiadónál megjelent összefoglaló munka, Ágoston Gábor és Oborni Teréz A 17. század története c. könyve is úgy fogalmaz, hogy – bár a [felvidéki] felkelésben [a fegyveres harcban], amelyben a nemesi felkelés résztvevői elfoglalták a Felvidéket (?) – „a határ menti vármegyék birtokosai saját rendi jogaik megerősítését… egy igen erős rendi befolyással bíró nemesi köztársaság felállítását remélték”.)
Közbevetőleg van egy kicsit ironikus megjegyzésem: úgy tudom, a szovjet történetírás még Nyugat Európa vonatkozásában sem fogadta el a rendek és a rendiség létét. (A nálunk az egyetemi oktatásban használ Koszminszkij–Szkazkin tankönyvből is hiányzott a fogalom, Orosz professzor úrral próbáltuk középkori előadásainkon beiktatni.) Kíváncsi lettem volna, hogy ha Soós Kálmán kitart amellett, hogy 1664–1670 között Magyarországon rendi-függetlenségi küzdelem lett volna, ezt hogyan magyarázza meg szovjet (vagy 1993-ban már orosz) bírálóinak.
A források igen részletes ismerete alapján szakíthatott azzal a felfogással is, amely az összeesküvők elleni pereket – mivel fegyveres felkelésre végül csak korlátozottan került sor, az összeesküvők pedig a maguk elhatározásából szaladtak Bécsbe kegyelmet kérni – gyakorlatilag koncepciós eljárásnak kívánták beállítani. A magyar és horvát történészek által feltárt hatalmas mennyiségű forrásanyag, az érintettek levelezése, – gyakran egymást vádoló – vallomásaik bíráik előtt indokolhatták a felségsértés, a hatalom megdöntése szándéka vádját. Viselkedésük – következetlen ingadozásuk a török és a Habsburg szövetség reménye között, a szervezkedés és tervezgetések folytatása a Habsburgoknak tett ígéreteik, az uralkodótól kapott korábbi kegyelem ellenére, rivalizálásuk a hatalom megszerzése érdekében, pl. Rottallal a nádorjelöltség, vagy Zrínyi Péter esetében vágyai a főkapitányi tisztség megszerzésére – természetesen őket sem a legjobb színben tüntette fel. Így jellemezheti Soós Kálmán Zrínyi Péter törekvéseit becsvágyónak.
Soós Kálmán kandidátusi értekezését nem Budapesten nyújtotta be, aminek kétségtelen előnye lehetett az, hogy nem kellett alkalmazkodnia bizonyos hazai elvárásokhoz. Ugyanakkor nem tekinthetjük érdemi hátránynak, hogy ki kellett térnie a magyar történelem olyan részleteinek ismertetésére, amelyek a hazai olvasó számára feleslegesek lettek volna, álláspontját azonban jobban alá tudta velük támasztani.
Megtisztelő számomra, hogy Soós Kálmán egy korábbi, még 1990 előtt írt könyvemre is hivatkozott. Nyilván véletlenül bukkanhatott rá, hiszen ez nem tudományos célzatú könyv volt, hanem gyermekek számára készített leegyszerűsített ismeretterjesztő munka. Akkor – ha nem is a források szintjén, hanem a korabeli kutatók, pl. Benczédi László eredményei alapján igyekeztem áttekintést adni a történtekről. (Egyébként az akkori könyvkiadás igényességét igazolandó: Benczédi Lászlót kérték fel lektornak, akivel néhány részletről módom is nyílt beszélni.) Címéül – kissé szinpadiasan – azt választottam, hogy Miért halt meg Zrínyi Péter, a főurat inkább naív, hiszékeny, szókimondóan ostoba áldozatnak tüntetve fel. Könyvem szemléletén ma már változtatnék: a résztvevő főurak konspirációjában jelentős szerep jutott nagyravágyásuknak, aminek elfogadását akkor nem lehetett vállalni, és erre lektorom sem tudott biztatni.
Összefoglalva: Soós Kálmán munkájának fő érdemét így a magyar történetírásban szokatlan, talán azt is mondhatnám, merész szemlélete adja, megjelentetése már ezért is aktuális. Lehet, hogy ma is így van, de néhány évvel ezelőtt a PhD értekezések bírálatát azzal kellett befejezni, hogy kiadását támogatjuk. Szerencsére Soós Kálmán értekezésével kapcsolatban ennek feltételei már adottak, így a II. Rákóczi Ferenc Főiskola alapító rektora méltó emléket kaphat munkatársaitól. A könyv megjelentetése miatt persze köszönet illeti a közreműködőket is, a szerkesztőt, a kiadót, mindazokat akik az Örökségünk Könyvtára sorozatot létrehozták. Magam, mint idegen nyelvű szövegek alkalmi fordítója azt is át tudom érezni, hogy milyen nehézségeket jelent egy más közeg számára készített szöveg nyelvi átültetése, így hadd dicsérjem meg külön a két fordítót: Kész Barnabást és Braun Lászlót.
Nem tudom persze azt, hogy a kötet hogyan jut el reménybeli olvasóihoz. Jelen bemutatónk remélhetőleg elősegítheti megismertetését a szakemberek, és általában az olvasók számára, bár az, hogy a pályázati pénzekből megjelentetett munkák általában nem kerülhetnek kereskedelmi forgalomba, megnehezíti a terjesztést. De remélhetőleg erre is születik megoldás.
Debrecen, 2022. június 12.