Kék-sárga kokárdák

1918 végén Felsővereckén a helyi csendőrök kihallgatták az egyik görögkatolikus lelkészt ukrán irányultságú, magyarellenes propaganda folytatása gyanúja miatt. Felsőverecke az egyik olyan község volt, amelynek közössége nem kívánt együttműködni a magyar irányultságú Magyarországi Ruszinok Néptanácsával. A gyanúsított a kihallgatók jelentése szerint politikai meggyőződéséről a következőképp nyilatkozott: ha megfizetik, ugyanúgy lehet ő magyar is, ahogyan ukrán.

*

1919 februárjában Guthy Tódor, a Ruszka Krajna-i minisztérium államtitkára arról tájékoztatta Stefán Ágostont, Ruszka Krajna munkácsi kormányzóját, hogy egy küldöttség jelent meg nála, akik arról panaszkodtak, hogy Huszton a karhatalom erőszakoskodott azokkal a ruszinokkal, akik ukrán érzelmeik jeléül kék-sárga kokárdákat viseltek. Mint a levéltári forrásokból ismert, nem ez volt az egyetlen ilyen eset. A kormányzó – lehetőségeihez mérten – azonnal intézkedett az ügyben.

*

A két fenti történet is jelzi, hogy az ukrán nemzeti gondolat megjelenése a magyarországi ruszinok körében 1918–1919 fordulóján kiemelt figyelmet igénylő politikai ügy volt. A galíciai ukránokkal történő egyesülést célzó, szeparatisztikus törekvések veszélyeztették a magyar állam egyébként is törékeny egységét. Az ukrán propaganda eredményeivel szembeni heves fellépés viszont könnyen vezethetett az egyébként is elégedetlen mélyszegény lakosság heves reakciójához.

A Keleti-Kárpátok két oldalán élő keleti-szláv lakosságot évszázadokon keresztül latinosan ruténnek vagy ruszinnak nevezték. A lényeges különbség az volt közöttük, hogy míg a galíciai rutének körében a 19. század folyamán lezajlott az ukrán nemzeti ébredés folyamata, elterjedt az ukrán népnév használata, addig magyarországi ruszinok körében ez nem történt meg. A 20. század elején is még az volt a tudományos viták tárgya, hogy az orosz vagy ukrán irodalmi nyelv képezze a mintát a magyarországi ruszin irodalmi nyelv megteremtéséhez, vagy esetleg a népnyelv. A történelmük nagy része is eltérő államkeretben zajlott. A Keleti-Kárpátok délnyugati lejtőin élő ruszinok a 13. század utáni betelepüléstől kezdve a Magyar Királyság fennhatósága alatt élt. Ugyanannak a hegyvonulatnak az északkeleti lejtőin élők, akik a 19. századra magukat ukránoknak nevezték, a Kijevi Rusz széthullása után lengyel fennhatóság alatt éltek, majd csak a 18. század végétől kerültek Habsburg főség alá. Persze ez nem jelenti azt, hogy a Kárpátok bércein áthatolhatatlan fal akadályozta volna a kapcsolattartást. Gondoljunk bele: az ukrán mozgalom egyik fontos északkelet-magyarországi központja, Kőrösmező 150 kilométerrel volt közelebb a galíciai Sztanyiszlavhoz (ma Ivano-Frankivszk), mint a ruszin kultúrintézmények központjához, Ungvárhoz. Természetes, hogy előbb-utóbb az ukrán nemzeti gondolat a magyar fennhatóság alatt lévő területeken is megjelent. Ezeket a folyamatokat természetesen csak erősítette az első világháború 1918 őszétől a háborús összeomlás, a magyar szuverenitás meggyengülése, a ruszin lakosság fokozott elégedetlensége kiváló terepet szolgáltatott ahhoz, hogy az ukrán önazonosság gondolata gyökeret verjen a Verhovinán.

Kedvezett ezeknek a folyamatoknak az a tény is, hogy a Kárpátoktól keletre 1917-től először a Dnyeper-mentén, majd 1918 őszétől Galíciában is ukrán államalkotási kísérletek kezdődtek. A szepességi Ólublón, a máramarosi Kőrösmezőn, vagy a Bereg megyei Szolyván létrejött ruszin nemzeti tanácsok már a bontakozó új ukrán államiság mellett tettek hitet. A 1918. november 8-án a kőrösmezői Hucul Néptanács elnökének, a háborús veterán Szetpan Klocsurak megválasztása már kék-sárga díszletek között zajlott. Az 1918. november 1-jén kikiáltott Nyugat-Ukrán Népköztársaság ideiglenes alaptörvényében pedig leírták az államalakulat kívánt határait, és ebben megnevezték a következő, ahogyan fogalmaztak „volt” magyar vármegyéket: Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg, Máramaros.

A Károlyi-kormányzat 1918–1919 fordulóján igyekezett ellensúlyozni ezeket az ukrán törekvéseket. A hegyvidéket propagandisták járták, akik a Ruszka Krajna autonómiát népszerűsítették. Szarvady Kálmán, egy huszti születésű lapszerkesztő is részt vett ezekben a munkálatokban. 1918 decemberében kissé keserűen írt arról, hogy a ruszinok korábbi sérelmeik miatt „helyzetük orvoslását is csak olyan államalakulattól remélik, amelyben anyanyelvük használata, szabad vallásgyakorlatuk kulturális és gazdasági érvényesülésük korlátozhatatlan lesz, a hol a közigazgatási, erdészeti, csendőrségi alkalmazottak brutalitásaival szemben majd az államhatalom nem üres, soha be nem váltott ígéretekkel védelmezi meg. Ilyennek képzelik el Ukrániát [sic!].” Mindazonáltal az újságíró-propagandista nem látta teljesen veszettnek a helyzetet, úgy gondolta, hogy nem olyan erős a ruszinok körében az ukrán államiság iránti elköteleződés, hogy megfelelő intézkedésekkel ne lehetne ellensúlyozni azt. Javasolta, hogy a szolgabírákat, jegyzőket, papokat, erdészeket cseréljék le mihamarabb, hogy az új hivatalnokok javítsanak azon a megítélésen, amely kialakult a magyar fennhatósággal szemben. A hegyvidéken persze terjedtek a röplapok, amelyben a magyar államot a ruszinok számára „idegennek” és „ellenségesnek” kívánták beállítani. A legfontosabb persze az volt, hogy sikerül-e megnyerni azokat a lakosság körében kisebb-nagyobb befolyással bíró személyeket, akik iránt kellő bizalmat éreznek a ruszinok, hogy gyakorlatban is kiálljanak esetleges ukrán nézeteik mellett.

Az ukrán gondolatnak azonban nem csupán röpiratokkal és lelkes szószólókkal kívántak érvényt szerezni. A Nyugat-Ukrán Népköztársaság katonai alakulatai két ízben, a két különböző területen lépték át a hágókat. 1919. január elején, az ortodox karácsony idején a kőrősmezői magyar helyőrség elleni felkelést segítették galíciai fegyveresek. Ennek nyomán kikiáltották a Hucul Népköztársaságot, majd Máramaros megye déli része felé nyomultak előre, ahol azonban a szintén januárban kezdődő román megszállás gátat vetett kísérletüknek. A galíciai erősítéssel bíró hucul felkelők visszahúzódtak a Kőrösmező környéki falvakba.

Az Ukrán Galíciai Hadsereg egy páncélvonata különösebb ellenállás nélkül egészen az Ung megyei Csapig eljutott, Munkácson még néhány épület ukrán lobogóval való feldíszítésére is volt idejük. Végül Szolyván a helyi főszolgabíró és Kutkafalvy Miklós bereg megye kormánybiztos-főispánja szervezésének köszönhetően lefegyverezték őket, és visszavonultak a Kárpátokon túlra. Az újabb ukrán térfoglalási kísérleteket a csehszlovák hadsereg megjelenése akadályozta meg. Az ukrán hadvezetés úgy döntött, hogy nem kockáztatja csapatai lefegyverzését, esetleg internálását a Kárpátok hágóinak újabb átlépésével. Figyelemreméltó, hogy a galíciai lengyel térfoglalás miatt Sztanyiszlavba szorult nyugat-ukrán vezetés némileg csalódottan közölte a kőrösmezői Sztepan Kocsurakkal, hogy a Bereg megyébe „bevonatozó” galíciai katonák kiűzésében a Szolyva környéki ruszin lakosság is aktívan részt vett. Az, hogy 1919 januárjának végére a galíciai csapatok nem tudták megvetni lábukat a későbbi Kárpátalja területén, nem akadályozta az ukrán politikai irányzat híveit, hogy január 21-én Huszton több szász küldöttből álló néptanács kikiáltsa Magyarország ruszinjainak csatlakozását „Nagy-Ukrajnához”. Egy nappal később Kijevben kihirdették a Dnyepermenti Ukrán Népköztársaság és a galíciai Nyugat-Ukrán Népköztársaság egyesülését, utóbbiba beleértve az északkeleti magyar vármegyéket is. Ukrán főhatóság kialakítására a kívánt magyar vármegyékben nem került sor.

Az ukrán kérdés diplomáciai szinten is megjelent. A Magyar Népköztársaság minisztertanácsának 1918. december 29-i Károlyi Mihály miniszterelnök arról beszélt, hogy „ukrán követ” jelent meg nála, és azt közölte, hogy „biztos tudomása szerint a románok Czernovitznál gyülekeznek, hogy elfoglalják az észak-keleti rutén részeket. Megkérdezte, hogy a magyar kormány a románokkal szemben kész-e megvédeni a rutén részeket. Megkérdezte továbbá, milyen szemmel nézné a kormány, ha az ukránok szállnák meg ezeket a részeket, akik megígérik, hogy a végleges rendezést a népszavazástól tennék függővé”. Károlyi későbbre ígérte a választ a követnek, azonban hangsúlyozta, hogy „a magyar kormány minden megszállás ellen egyformán óvást emelne”. Jászi viszont úgy vélekedett, hogy „Nem tartaná rossznak, ha a románok helyett az ukránok foglalnák el ezt a vidéket. Ha az északi részek nemcsak csehek és románok, hanem lengyelek és ukránok kezében is lesznek, ez taktikai előny a mi számunkra.” A galíciai Ukrán Nemzeti Tanáccsal egyébként már 1918 novemberének közepén tárgyaltak Károlyiék, kereskedelmi megállapodást kötöttek, sőt, az ukránok hangoztatták, hogy ők szívesen látnának magyar tiszteket csapataik élén. Budapesten a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot 1918 novemberétől a monarchia egy volt tisztje, Jaroszlav Biberovics képviselte. A katonából lett diplomata elsődleges feladata az volt, hogy biztosítsa kereskedelmi zavartalan működését Ausztria és a Nyugat-Ukrán Népköztársaság között Magyarországon keresztül. A Magyar Népköztársaság és a galíciai ukrán állam kapcsolatáról több forrás is tanúskodik. Például 1919. január 23-án, két nappal azután, hogy Bereg megyéből kitessékelték az ukrán katonákat és Huszton összeült az említett kongresszus, a magyar minisztertanács megszavazta, hogy biztosítsanak a nyugat-ukránoknak három vagonnyi muníciót kőolajért cserébe.

1919 januárjának végén a Magyar Népköztárság akkreditálta az immár egyesült Ukrán Népköztársaság rendkívüli diplomáciai misszióját Budapesten. A küldöttséget egy fiatal diplomata, Mikola Galagan vezette. Budapestre érkezését követően az ukrán diplomatának hamarosan lehetősége volt tárgyalnia Károlyi Mihállyal, aki akkor már elnökként állt a népköztársaság élén. Tárgyalásuk során több kérdést is érintettek, amelyek között Károlyi felvetette azt, hogy az Ukrán Népköztársaságnak le kell mondania a ruszinok lakta magyar vármegyék iránti igényéről. Galagán erre a felvetésre azt válaszolta, hogy az északkeleti vármegyék lakosságának a wilsoni elvek szerint, népszavazással kell döntenie sorsáról. 1919 februárjának utolsó napján a magyar kereskedelemügyi miniszter az ukránokkal történt tárgyalásairól tájékoztatta a magyar kormányt. Elmondta, hogy a kereskedelmi szerződés megkötésének feltételéül azt szabta, hogy az ukránoknak nyilvánosan le kell mondaniuk a ruszin területekre való igényükről. Az ukrán küldött válasza az volt, hogy bizalmas, nyilvánosságra nem hozható megegyezésre hajlandó egy, a köztársasági elnökkel folytatott tárgyaláson. Arról nem tudunk, hogy ez a tárgyalás megtörtént volna, arról viszont igen, hogy a galíciai sajtó március elején a magyar és az ukrán fél között megkötött kereskedelmi szerződés életbelépéséről adott hírt.

Az ukrán–magyar diplomácia kapcsolatok tovább éltek a Tanácsköztársaság alatt, majd annak bukását követően is. A ruszinok lakta területek azonban 1919 tavaszát követően már nem képezhették ukrán–magyar viták tárgyát. A békekonferencia döntése nyomán a terület Csehszlovákiáé lett, amely a kész helyzettel szembesülő ukrán irányultságú ruszin szervezetek is elfogadtak. A csehszlovák időszakban a ruszinok körében jelentősen megerősödött az ukrán irányultság, aminek legismertebb kifejeződése a rövid életű Kárpáti Ukrán állam létrehozása volt 1939-ben. Az első világháborút követő ukrán államkísérleteknek a rigai béke vetett véget 1921-ben, amikor az újonnan létrejövő Lengyelország és Szovjet-Oroszország megosztoztak a Dnyepermenti és a galíciai ukrán területeken. Bár a második világháború következtében ezek a területek egy országterületbe szerveződtek, az önálló ukrán nemzetállam építése az első világháborút követő kísérletek után hét évtized késéssel a 20. század végén vehette csak újra kezdetét.

Szakál Imre
történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított
A százéves Kárpátalja című cikksorozat ötödik része