Kovács Sándor beszéde a Rákóczi-főiskola diplomaátadó ünnepségén

Tisztelt Elnök Asszony, Rektor Úr, Főtiszteletű Püspökúr, Egyházi Méltóságok, Világi Tisztségviselők, tisztelt hallgatók, hölgyeim és uraim, hozzátartozók!

Nem biztos, hogy méltó vagyok ünnepi beszéd megtartására egy ilyen felemelő ünnepségen, ahol ifjú kollegák számot adva tudásukról, kapnak egy bizonyítékot arról, hogy az életben nekik feladatuk van. Mégpedig olyan feladtuk, amit a református Énekeskönyv 9. zsoltára ír:

Mert ezer esztendő előtted annyi, / Mint a tegnapnak ő elmúlása.

Az isteni időszámításban mi csak egy pillanat vagyunk, kinek-kinek mennyi adatott meg, 50, 70 vagy 80 év. De bizony a történelem sem egyben rakódott össze, hanem nagyon sok ember egyen egyenkénti cselekedetének összessége lett, amit aztán a történelem írói kicsit hamisítottak, vagy egy kicsit kiigazítottak, vagy ténylegesen leírták annak minden részletét, aztán eldöntjük, hogy kinek-kinek van igaza. És hogy ebben az isteni időszításban mi csak egy pillanat vagyunk – ahogy a Nagytiszteletű Úr mondta bevezetőjében: engedjétek magatokat vezetni az Úr által – azt gondolom, hogy mindenkinek feladata van a mai történelmi időszakban, annak a pillanatnak a megélésére, vagy annak a pillanatnak a megcselekedetére, amire vagy kapunk egy isteni sugallatot, vagy egy belső érzést, hogy ez most egy szerelem kiteljesedése, egy gyermek vállalása, egy közösség vezetése, de mindenféleképp egy diplomás embernek van egy felelőssége.

Ha ezt a felelősséget hasonlítani akarom egy másik élményemhez, egy főiskolai élményemhez, amikor a társadalompolitika tanárunk a társadalmat egy kenyérhez hasonlította, hogy mi lenne az emberek millióival, mint a liszt szemmel, hogy ha nem lenne valami összetartó erő, valami féle kohézió közöttük. Ez a kohézió annak az összegyúrt masszának az elegye, amit vagy élesztővel készítünk, vagy kovászként éveken keresztül érlelünk. Önök most kovászai lesznek egy közösségnek: vagy gyermekek lesznek Önökre bízva, vagy egy tudományos kör lesz Önökre bízva, de mindenféleképpen közösséget építenek. Ez a közösség, amikor a kovászt beletesszük, egy organikus közösséggé válik, hiszen a kenyér él, megdagad. És amikor megdagad és egységet képez, akkor elvisszük a kemencébe kisütni.

Én most úgy tekintek a főiskolára, mint arra a kemencére, ami felkészítette és megsütötte az életre azokat a fiatalokat, azt a rengeteg kenyeret, amellyel mindenki érzi, hogy neki kovásznak kell lennie, feladata van a világban. És ha megsütöttük ezt a kenyeret, kivettük és meghűlt, akkor keresztet teszünk rá, és úgy szeljük meg, vagyis a hit is része ennek. Ezzel a hittel megáldva, ezzel a kovászt emberi tevékenységgel és tenni akarással megáldva nem lehet más a feladatunk csak a magyarság, a nemzeti összetartozás hite, hirdetése és tenni akarása. Mindenkinek a maga kis pillanatában rá kell tenni azt a kis pöttyöt a cselekedetére, amitől az élő lesz, amitől az később történelem lesz, amitől a magyar történelem része lesz, az egyházakkal, a magyar kormánnyal, a nemzeti identitással. Magyarnak megmaradni, a magyar tudatot erősíteni. Én azt gondolom, Önöknek a szakmájuk mellett ez a legfontosabb feladatuk. Ehhez a feladathoz kívánok nagyon jó egészséget, sok bölcsességet, Isten áldását!

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!