Orosz Ildikó beszéde a Rákóczi-főiskola diplomaátadó ünnepségén

Tisztelt egyházi, világi méltóságok, tisztelt kollégák, kedves szülők, kedves vendégeink!

Ismét itt állunk Isten házában, hogy útra bocsássunk egy sereg öregdiákot, akikkel sorsunk az elmúlt 4-6 esztendőben összekötött. Nem egyszerű éveket éltünk át. A most diplomázók éppen 2020-21-ben lettek diákok, a covid karantén idején. Így inkább kint voltak, otthon voltak, mint bent az intézményben. Alig normalizálódott az élet, és elkezdődhetett a jelenléti oktatás, és igyekeztek bepótolni a diákéletet, melyről két évig csak álmodhattak, kitört a háború. Annak minden ránk nehezedő helyzetével, súlyával együtt. Ez viszont már bent tartotta önöket, mert az intézmény biztosította az áramot, a wifi-t, ami egy 21. századi fiatal számára nélkülözhetetlen. Itt volt óvóhely, a fűtés a termekben és a koliban, működött a menza. A biztonságot jelentette Önök számára az alma mater, bepótoltatták, ami korábban a covid miatt kimaradt életünkből, igaz, nagyrészt, ha szerettek volna, se mehettek messzire. Főleg a fiúk. Így minden év, amit halai között töltöttek, másfél-két évnek számít normál időszakban. Úgy élhettek, mint a nemes növények az üvegházban. De a mai nap ez véget ér. És én félve engedem el önöket, mint a kertész is félve ülteti ki a szabadba a palántáit, mert tudja, ott az időjárás viszontagságainak, más élőlények kénye-kedvének ki lesznek téve. De nem tehetünk mást, ez az élet rendje. Búcsúzni kell, és csupán útravalóként tudok valamit adni, tanácsot keresek Önöknek, mert maguk helyett mi nem élhetünk. Az életet mindenki a maga módján teheti meg. Ahogy viccesen mondják, az életben az a szép, hogy magunk ronthatjuk el. Sokáig keresgéltem, mit is adjak útravalóul, mígmeg nem találtam ezt az idézetet, Victor Frankl a koncentrációs táborban leírt gondolatait:

„Az utolsó emberi szabadság a képesség, hogy az ember a körülmények adott halmazában kiválassza a hozzáállását”.

Nem tudjuk, mi fog történni holnap, vagy akár ma. Nem tartjuk irányítás alatt az összes körülményt, de az igen, hogyan reagálunk rájuk. Az rajtunk múlik, hogy amit átélünk, erősebbé, vagy gyengébbé tesz-e. A hitünket növeli, vagy a félelmünket. Jobb vagy keserűbb emberré leszünk emiatt.

Kívánom, hogy bármi is történjen, amit átélnek, az tegye őket erősebbé, a hitüket növelje, ezáltal jobb emberré váljanak.

Isten áldása kísérje ezen az úton önöket!