Panyi Miklós beszéde a Rákóczi-főiskola diplomaátadó ünnepségén

Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Rektor Úr!
Főtiszteletű Püspök Úr! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Helyettes Államtitkár Úr, Főkonzul Úr!
Tisztelt önkormányzati, egyházi és civil vezetők!
Tisztelt Oktatók, Szülők, Rokonok, Barátok!
Kedves Hallgatók!

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket, egyben köszönöm a meghívást. Örömmel tettem eleget a felkérésnek.

A diplomaszerzés, az egyetemi, főiskolai képzés befejezése egy fontos életszakasz lezárása egy fiatal életében. A klasszikus értelemben vett tanulás időszakának a vége, s a nagybetűs munka világának, az önálló élet elindulásának a kezdete.

Egy korszak a mai nappal lezárul, s egy új időszak veszi kezdetét. Egy ilyen korszakhatár esetében bizony érdemes vissza és előre is tekinteni. Venni egy mély levegőt. Tervezni és álmodozni. Mérleget vonni az embernek saját teljesítményéről. Megköszönni mindazoknak a figyelmét, türelmét és szeretetét, akik az úton végigkísérték, egyben fontos döntéseket hozni a jövőre vonatkozóan. Meghatározni az utat, amit bejárni tervezünk. Útitársakat választani az úthoz.

Amikor most visszatekintenek erre a tanévre, büszkék lehetnek arra, amit együtt elértek. Büszkék lehetne azokra a diáktársaikra, akik a nehézségek ellenére is helyt álltak, tanultak, fejlődtek, közösséget építettek. Büszkék lehetnek azokra a tanárokra, akik nemcsak tudást, hanem reményt, biztonságot, odafigyelést is adtak Önöknek.

E ponton szeretném ezúton is megköszönni Orosz Ildikónak, a Főiskola elnökének és Csernicskó István rektor úrnak faradhatatlan, nemzetmentő munkáját. Egyben megköszönni minden, a II. Rákóczi Ferenc Főiskolán vagy annak intézményében oktató, dolgozó lelkiismeretes munkáját. Egyben gratulálok a beszámolóban foglalt eredményekhez, és sok sikert kívánok a tervekhez is.

De ugyanolyan büszkék lehetünk a végzős diákokra is. Büszkék vagyunk arra, hogy vállalták a tanulás, az itthon maradás, a közösség szolgálatának útját. Az Önök diplomája annak a bizonyítéka, hogy kitartással, szorgalommal, áldozatvállalással el lehet érni a célokat, még nehéz körülmények között is. De, a diploma egyben felelősség is: felelősség a közösségért, a családért, a szülőföldért, felelősség a nemzetért.

Ennek az intézménynek a kapuján kilépve, kezükben a diplomával, az Önök egyéni döntésén, saját magukba vetett hitükön és jövőképükön múlik, hogy mihez kezdenek azzal a tudással, képesítéssel, amit megszereztek.

Azt viszont, kérem, ne felejtsék, hogy Önök a kárpátaljai magyarság reményei, szüleik, nagyszüleik, felmenőik örökségének őrzői, továbbhordozói Az ezeréves kárpát-medencei magyar kultúra és nyelv megmaradásának letéteményesei. Döntésük a kárpátaljai magyarság sorsát alapvetően meghatározza. Ezért a felelősség a jövő vonatkozásban, a munkahelyválasztás, a munka során előállított érték, a családalapítás, a gyermekvállalás, a helyi közösségek, intézmények támogatásáért kifejtett munka, s különösen a szülőföldön való maradás melletti elkötelezettség a nemzet sorsát alapvetően meghatározza. Ez pedig különös felelősség. Ahogyan magyarnak lenni is az. Magyarnak lenni a Kárpát-medencében különös felelősség. Ezer éve az. És erre legünk nagyon-nagyon büszkék. Viseljék, vállalják ezt a felelősséget.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a negyedik olyan főiskolai évzáró, amelyre háborús időben kerül sor. Mégis, mindezek ellenére van ma mit ünnepelni.

A templom, ahol most vagyunk, évszázadok óta a hit, a remény és a magyar összetartozás szimbóluma, bástyája. A magyarság kárpátaljai erejét megtestesítő templomban, a kárpátaljai magyar közösség egyik legfontosabb éves rendezvénye, végzős hallgatóink, diplomásaink köszöntése megerősítés, remény és ezért örömünnep.

A mai nap üzenete a remény üzenete. A megmaradásba, a megújulásba, a közösség erejébe, egy gyarapodó jövőbe vetett bizalom. Elköteleződés. Nemzeti küldetés.

Engedjék meg, hogy e gondolatok mentén, Kossuth Lajos torinói naplójából idézzek, egészen 1856-ból.

„Ha elnézem a magyar népet, miként viseli a sors csapásait, s miként emelkedik fel újra és újra, nem tudok kételkedni jövőnkben. Láttam, miként tér meg a hadból hazatérő paraszt a felégetett kunyhójához, s a felesége, ki a gyermekeit egy romos pincében védte a tél hidegétől, miként fogja meg a kapa nyelét, s kezdi újra a földet művelni. Nem hallani panaszt, csak a munka neszét, s a gyermekek kacajt, kik a romok között is játszani tudnak. A magyar ember nem felejt, de nem is adja fel; a veszteség fáj, de a remény erősebb. Ahol egykor vér folyt, ott most búza sarjad, s a nép, melyet annyi vihar tépett, újra otthont teremt magának. E népnek, melynek lelke ilyen, nem lehet végzete a pusztulás.”

Merítsünk erőt ezekből a gondolatokból és merítsünk erőt a legnagyobb nemzeti hőseinkből: Hunyadi, Rákóczi, Zrínyi Ilona, az 1848-as és 56-os forradalmárok, vagy a Gulágot megjárt mártírok példájából. Ők mind azt üzenik: nincs olyan sorscsapás, amelyből ne tudnánk újra talpra állni, nincs olyan vihar, amit ki ne bírnánk. A magyar nemzet története a küzdelem, a megmaradás, az újrakezdés és a felemelkedés története.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért ezek a sorok, noha 1856-ban íródtak, ma is érvényesek. Ma is látjuk, hogy a kárpátaljai magyar családok, közösségek a legnehezebb körülmények között is dolgoznak, tanulnak, gyermeket nevelnek, védelmezik, újra és újra felépítik otthonukat, közösségüket.

Önök itt vannak. Itt állnak szilárdan. Dacolva a viharral, a viszontagságokkal. Önök, a kárpátaljai magyar közösség, ahogyan a történelem során annyiszor, küzd és kitart szülőföldje, nyelve, kultúrája, közössége mellett. Sőt, nemcsak kitart, hanem tervez, és dolgozik a saját és a térség jövőjének építésén.

Méltó ápolása ez államférfiaink, szellemi nagyjaink, szabadságharcosaink örökségének, s méltó megtestesülése ez, az ezeréves kárpát-medencei magyar küldetésnek.

Tisztelt Ünneplők!

Végezetül engedjék meg, hogy Dobó Istvántól, Eger hős várvédő kapitányától idézzek, akinek itt nem messze, Szerednyén volt birtoka. A Gárdonyi Géza által az Egri csillagokban neki tulajdonított szavak szerint úgy fogalmazott: „Aki ma kitart a viharban, az holnap építheti újra a hazát. Mert minden veszteség után új remény sarjad. Minden sötétség után jön világosság, minden tél után jön tavasz.”

Tisztelt Végzős Hallgatók!

Ennek szellemében szeretnék gratulálni mindannyiuknak. Kívánom, hogy tudásukat, munkájukat, emberségüket, elkötelezettségüket Kárpátalja és a magyar közösség javára kamatoztassák. Legyenek példaképek, legyenek országépítők, legyenek hídépítők, legyenek a remény hordozói! A világosság pedig jőni fog, mert jőni kell. Ez a törvény. Ez az ezeréves magyar törvény. A megmaradás, az újrakezdés, a felemelkedés törvénye.

Isten áldd meg a magyart. Isten áldja meg Mindannyiójukat!

Köszönöm, hogy meghallgattak!