Rákóczis öregdiákok a nagyvilágban – Határokon túl is otthon: beszélgetés Sándor Andreával

Jelen írásunkkal egy új interjúsorozat indul útjára. A korábbi, karrierközpontú Akikre büszkék lehetünk sorozattal ellentétben most arra vagyunk kíváncsiak, hogyan alakult öregdiákjaink élete külföldön: hogyan találták meg a helyüket egy másik országban, miként tapasztalják meg a kulturális és hagyománybeli különbségeket, és hogyan őrzik meg magukban a „rákóczis gyökereket”, bárhol is éljenek a világban.

Ez a sorozat félévente egyszer jelentkezik majd, teret engedve a részletesebb történeteknek, míg az Akikre büszkék lehetünk továbbra is kéthetente mutatja be azokat az öregdiákokat, akikre pályájuk, szakmai sikereik révén méltán lehetünk büszkék.

Elsőként Sándor Andreát – aki Csongoron élt és nevelkedett, középiskolai tanulmányai után a Rákóczi-főiskola angol–földrajz szakán tanult tovább, diplomáját pedig 2003-ban szerezte meg – kérdeztük arról, milyen érzés idegenben élni.

– Mi történt veled a főiskola befejezése után?

– A főiskola befejezése után a Beregrákosi Általános Iskolában helyezkedtem el mint angoltanár. Ott öt évet dolgoztam, miközben megismerkedtem az első férjemmel, és 2008-ban kiköltöztem hozzá Budapestre. Egy év sikertelen magyarországi munkakeresés után megfogalmazódott bennünk, hogy el kellene menni pár évre külföldre dolgozni, és tőkét gyűjteni, amivel itthon már magabiztosabban tudjuk elkezdeni a családalapítást. 2009. augusztus 29-én érkeztünk először Skóciába. Itt két évet töltöttünk, aztán úgy alakult az életünk, hogy 2011 nyarán egy kis közép-angliai tengerparti városba költöztünk. Kisebb-nagyobb fölrajzi helyváltoztatásokkal most is itt élek, itt találkoztam a jelenlegi férjemmel is, aki szintén magyar nemzetiségű. Két gyermekünk született: fiunk, Ben 11 éves és lányunk, Emma 7 éves.

– Milyen érzésekkel, gondolatokkal érkeztél Angliába? Mi volt az első benyomásod?

– Amikor 2009-ben leszállt a repülőnk, elmondhatatlan izgalom és kíváncsiság keveredett bennem. Szerintem repülőgépen is akkor ültem először. Már az első napokban a bőrömön tapasztaltam meg a kulturális sokkot, hogy mennyire más világ ez. Szerencsére jó angoltudással rendelkeztem, ami nagyban megkönnyítette a kezdeti időszakot, bár a skót nyelvjárás nem volt a főiskolai tananyag között. Szokatlan volt a jobb oldali vezetés, a csak hideg vagy meleg vízcsapok, a villanykapcsolók – hogy néhány mindennapi dolgot említsek. Voltak kellemes meglepetések is. Az emberek nagyon megértők, segítőkészek és elfogadók. Ami nagyon meglepett, hogy mindennek kijelölt ügyintézési folyamata van. A vízumkötelezettségem miatt nagyon sok hivatalos papírt kellett beszereznem, és minden úgy ment, ahogy le volt írva a hivatalok oldalán. Ez azért is lepett meg ennyire, mert Ukrajnában ez nagyon nem így volt (van). Ha például nem tetszett egy áru, amit vásároltam, vissza lehetett vinni a boltba, és szó nélkül visszakaptuk az árát. Vannak munkavállalói jogaink, nem csak kötelezettségeink. Ezek meglepetésként értek akkor.

– Milyen kulturális különbségeket tapasztaltál Anglia és Kárpátalja között?

– Így, 15 év távlatából azt tudom elmondani, hogy a nyugati kultúra sokkal szabadosabb, befogadóbb, elnézőbb minden jó és rossz hozományával együtt. Az angol emberek barátságosak a felszínen, de nagyon nehezen engednek be a „belső szobájukba”. Nekem nagyon furcsa volt falusi lányként, hogy itt a köszönés nem alap etikett még ismerősök között sem, vagy ha megkérdezik, hogy vagy, nem mindig kíváncsiak a válaszra, inkább csak egyfajta üdvözlés.

– Milyen hagyományokat, ünnepeket vagy szokásokat ismertél meg? Te magad részt veszel bennük?

– Mivel gyerekeim vannak, sokkal jobban be kellett integrálódnom az angol mindennapokba. Próbálunk minden nagyobb angol ünnepen részt venni az iskola vagy cserkészet által bevonva. Egyik ilyen a háborús hősökről való megemlékezés napja novemberben, amikor mindenki piros mákvirágot tűz ki tisztelete jeléül. Ez kicsit a március 15-i nemzeti ünnepünkre emlékeztet.

– Van valami olyan kulturális élményed, ami különösen emlékezetes volt számodra?

– Itt 4 évesen kezdik a gyerekek az iskolát, ez elsőre nagyon korainak tűnik. Én egyenesen rettegtem, hogy egy 4 éves kisgyermek hogy veszi majd az iskola állította akadályokat. A rendszer viszont úgy van felépítve, hogy felkészítik őket erre. Látva Emma lányomat, mennyire készen állt 4 évesen az iskolakezdésre, azt hiszem, ez őket igazolja.

– Mennyire volt könnyű vagy nehéz beilleszkedni az ottani társadalomba?

– A beilleszkedés valahogy nem ment nehezen, inkább megtanulni a folyamatokat. Egy nagyon jó példa erre, hogy én eddig nem igazán voltam tisztában az itteni iskolarendszerrel, de most, hogy a fiam középiskolás lesz, ennek alaposabban utána kellett néznem. Ezek miatt kicsit mindig hátrányban érzi az ember magát az angolokkal szemben, de ez is csak hozzáállás kérdése. Azt mondhatom, hogy talán a nyelvtudás volt az, ami leginkább megkönnyítette a beilleszkedést, bár szerintem szociális hozományként úgy nőttünk fel, hogy kicsit otthon is idegennek éreztük magunkat néha: Ukrajnában magyarnak, Magyarországon ukránnak. Ez belénk oltott egyfajta túlélési stratégiát.

– Mivel foglalkozol jelenleg?

– Jelenleg egy kávézóban dolgozom mint szakács/cukrász. Mindig is szerettem sütni, főzni, csak tapasztalatom nem volt hozzá. Amikor megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, volt egy álmunk, hogy saját kávézót nyissunk. Ezt meg is valósítottuk Andrea`s cafe néven. Aztán jöttek a gyerekek, és nem tudtunk annyi időt szánni a saját üzletünkre, amennyit igényelt. Mérlegelni kellett: család vagy üzlet, és mi a családot választottuk. Viszont ez a néhány év nagyon jó időszak volt tapasztalatszerzésben, és azóta is ezt kamatoztatom. Szerencsésnek érzem magam, hogy a kislányom születése után nem kellett főállásban visszamennem dolgozni, így sokkal több időm jut a családra. A jelenlegi munkahelyemen is nagyon megértők és rugalmasok, hajlandók a beosztásomat az iskolai napirendhez igazítani. Ez hatalmas segítség.

– Hogyan változott meg a gondolkodásod vagy világnézeted az ott-tartózkodásod alatt?

– Így, hogy ez már a harmadik ország, ahol életvitelszerűen élek, elmondhatom azt, hogy szerintem nem a hely fontos, ahol élsz, hanem az emberek, akik körülvesznek. Máig tanulom az itteni lazaságot, mert ez nem lett belém oltva, és nem is mindig tudok azonosulni vele. Szerintem sokkal előítélet-mentesebb, elfogadóbb lettem én is, persze csak észszerű keretek között.

– Milyen dolgokat hiányolsz leginkább Kárpátaljáról, és mit szeretsz legjobban Angliában?

– Ez még mindig nagyon gyakran összeszorítja a szívemet, és nem is hiszem, hogy valaha megváltozik. Ebben az esetben sem a földrajzi helyet hiányolom, hanem az embereket, a családot, a barátokat. Látom felnőni a gyerekeket a rokonok, nagyszülők nélkül, és mit nem adnék néha azért, hogy a szabadnapomon az egyik kedves otthoni barátnőmmel kávézhassak.

Az ország a gazdasági stabilitása miatt nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet biztosít számunkra. Ha nekünk most még nem is olyan könnyűek a mindennapok, azt reméljük, hogy a gyerekeinknek már azok lesznek.

– Van-e kedvenc helyed Angliában? Ha igen, miért épp az?

– Mivel mi nagyon aktív család vagyunk, rengeteget kirándulunk. Szinte nincs is Angliának olyan része, ahol ne jártunk volna. Nagy kedvencünk a déli rész, azon belül is Cornwall. Ennek a helynek nincs olyan zegzuga, amely ne lenne lenyűgöző. Ez a környék az azúrkék tengernek és a csodálatos sziklás partoknak az ötvözete, számtalan kis különleges halászfaluval. Minden korosztálynak nyújt valami érdekességet.

– Hogyan látod, milyen lesz az év további része? Vannak-e valamilyen terveid a jövőre?

– Különösebb tervem nincs az évre, hacsak az nem, hogy összetartsam a családot, helytálljak a mindennapokban, és támogató háttér legyek a gyerekeknek és a férjemnek.

– Hogyan és miben segített az, hogy a Rákóczi-főiskolán végezted a tanulmányaidat?

– A főiskolán szereztem meg azt a nyelvtudást és szélesebb világszemléletet, amely magabiztosságot adott ahhoz, hogy képesnek érezhessem magam egy ilyen kaland bevállalására, és végül a helytállásban is. Bár az elején csak néhány évet terveztem eltölteni ebben az országban, mára már 15 lett belőle.

– Mit tanácsolnál más Rákóczi-főiskolás diáknak, aki hasonló külföldi élményt tervez?

– Tamási Áron szavaival élve: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hiszem, hogy mindenkinek saját felelőssége ezt a helyet megtalálni, megteremteni magának.

Kurmay Anita