Ifj. Bibó István előadása édesapjáról, ’56-ról és saját emlékeiről

Mi a kommunizmus? Állandó küzdelem mindazon problémák ellen, amelyek egyébként nem is lennének.

Az 1956-os forradalom alatt és után történtekről tartott előadást ifj. Bibó István művészettörténész, gimnáziumigazgató a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán (II. RFKMF).

Édesapja, idősebb Bibó István 1911. augusztus 7-én született Budapesten. 1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett. A polgári demokrata értékeket valló Bibó részt vett az 1937-ben zászlót bontott Márciusi Front kibővített programjának megfogalmazásában.

’56-ban egyedüli miniszterként maradt a parlamentben a szovjet invázió idején.

Az 1956-os forradalom idején részt vett a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt szervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre koalíciós kormányába. A másnapi szovjet katonai intervenció után a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselőjeként kiáltványt fogalmazott meg. Ebben felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”. A következő napokban tervezetet készített „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”. Nem bocsátott meg neki a kádári kommunista hatalom. 1957 májusában letartóztatták.

Ifj. Bibó István többek között elmesélte, hogy a szovjet hatalomátvétel után a börtönbe kerültek sorsa mennyire siralmas volt, amin édesapja úgy próbált meg segíteni, hogy az „elítéltek” nevében szerkesztett kegyelmi kérvényeket, amelyet aláíratott egy hozzátartozóval, amit egy harmadik ember segítségével tudott eljuttatni a megfelelő címzettnek. E jótékony munkának következtében nagyon sok embert évekkel korábban rehabilitálhattak.

„Amikor édesapám  az ’56-s elítéltetése után 1963-ban az általános amnesztiával kiszabadult, rögtön elkezdett kérvényeket írni azoknak az »ötvenhatosoknak« a nevében, akik az  amnesztiatörvény szövege ellenére, vagy a szövegétől nem érintve még mindig a börtönbüntetésüket töltötték. Ezek között az emberek között voltak „visszaeső bűnözők” is, akiket azért vittek el anno, mert a padlás lesöprése után „véletlenül” találtak náluk tíz tojást, vagy egy csodával határos módon odakerülő lőfegyvert” – mesélte azokat az emlékeit ifj. Bibó István, amelyeket édesapja osztott meg vele.

Nagyon sok fiatal munkást, akiket fegyverviselésért vagy fegyverbirtoklásért ítéltek el, de nem végezték ki őket, azokat gyilkosság okán zárták börtönbe, ezáltal ők az amnesztiának egy másik kategóriájába tartoztak: nem felkelés, szervezkedés vagy hazaárulás, amelyek politikai bűntettnek számítottak. A szöveg szerint mindenki, aki bármit is tett 1956 ősze és 1957. május elseje között, azok papíron kiszabadulhattak, ahogy 1963-ban a Kádár-kormány lezárta a forradalom és a megtorlások időszakát.

„Akire nem tudták rábizonyítani a fegyverhasználatot, azok kaptak életfogytiglani büntetést, akire meg rá tudták bizonyítani, azoknak a többségét kivégezték” – emlékezett vissza az akkori rendszer kegyetlenségére a művészettörténész.

SeppoPuro