Felvidéki terepgyakorlat a magyar múlt nyomában
A II. RF KMF magyar szakosainak 2018-as nyári terepgyakorlata a mai Szlovákia magyar történelmi emlékhelyeinek megismerést célozta meg. Beregszászból indulva kora reggel érkeztünk a Magyar Királyság valamikori nyugati kapujához: Dévény várának maradványaihoz. Kissé elgémberedett végtagokkal szálltunk ki a buszból, de az erős szél hamar kifújta szemünkből az álmot. Ady után szabadon mi Dévénynél nem új időknek új dalaival, hanem csatakiáltással törtünk be, amikor egyeseknek majdnem sikerült a várdombon fel- és lerohanniuk. Aztán korlátainkat tudatosítva csak alulnézetből szemléltük a hatalmas sziklacsúcson még napjainkban is impozánsan magasodó várromot. Rövidesen Pozsony nevezetességeiben gyönyörködtünk, majd innen is utaztunk tovább. Többek között eljutottunk Nyitrára, ahol az elmúlt tanévben a tanszék néhány diákja ösztöndíjasként tanulhatott. Ők már jól ismerték a várost, magabiztosan vezettek a várhoz, majd a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemre. Az időkorlátok azonban szorítottak, így továbbmentünk Zólyom várába, ahol Balassi Bálint domborműves emléktáblája előtt állva, a vártörténet bemutatására vállalkozó diák ismertetőjének meghallgatását követően (amely minden helyszínen megtörtént) felidéztünk néhány verset az első magyar nyelven alkotó reneszánsz költőtől. Az útitervben még kijelölt emlékhelyek megtekintése után késő este érkeztünk Kassa városába, ahol a terepgyakorlat idejére szállásul szolgáló diákszállóban a portás néni palóc nyelvjárásban elmondott kedves szavai, a Kárpátalján élő magyarság sorsa iránti aggódása azonnal feloldotta a gátlásokat. Megjelent az utunk során nagyon gyakran visszatérő érzés: ide is hazajöttünk, sorstársak, testvérek között vagyunk.
Reggel kipihenve indultunk Kassa – a Felvidék kulturális központja – felfedezésére. A csoport egyöntetű véleménye szerint: szerelem volt, első látásra. A Fő tér centrumában magasodott a Szent Erzsébet-székesegyház, közismertebb nevén: a kassai dóm. Közvetlenül a dóm mellett láthattuk az Orbán-tornyot, előtte az eredeti Szent Orbán haranggal, távolabb az Állami Színházat, a barokk szobrászat kimagasló alkotását, a Szűz Mária pestisoszlopot és még sok-sok mást. A Rákóczi-szabadságharc utolsó országgyűlésének helyszínén, Salánkon készített koszorúval róttuk le kegyeletünket a kassai dóm északi falán elhelyezkedő Rákóczi-emléktábla előtt. Az emlékjel arról ad hírt, hogy a nagyságos fejedelem, annak József nevű fia, Zrínyi Ilona és Rákóczi három leghűségesebb emberének Rodostóból hazaszállított csontjai a dóm sírboltjában találtak örök nyugalmat. A sírboltban történelmi nagyjaink hamvai előtt elmondtunk magunkban egy imát, majd elénekeltük nemzeti himnuszunkat. A Rákóczi-kultusz folytatásaként a Rodostói-házhoz mentünk, ahol a világ leglelkesebb idegenvezetője mutatta be az épületet, a korabeli történelmi eseményeket napjaink politikai fordulatival párhuzamba állítva. Végül egyöntetűen nyugtáztuk, hogy Rákóczi egyik, a Rodostói-házban is kiállított zászlajának jelmondata ma is erőt és hitet ad minden igaz magyar számára: Justam causam Deus non derelinquet vagyis Az igaz ügyet az Isten nem hagyja el.
Utunkon a továbbiakban is a magyar múlthoz ezer szállal kapcsolódó emlékhelyek sokasága várt ránk. Többek között megpihentünk Csécs község református templomában, csodálva a restaurátorok által megmentett, gyönyörű középkori freskókat. A Szlovákia legjelentősebb szakrális területének számító Jászói Apátság épületegyüttesének bemutatását szlovák nyelven hallgathattuk és valódi sikerélményként könyveltük el, hogy a szöveg nagy részét ukrán nyelvtudásunkra, no meg általános ismereteinkre alapozva megértettük. Persze sokat segített a vizuális élmény is, hiszen a barokk stílusban kialakított Keresztelő Szent János templom festett oltár- és mennyezetképei, stukkói, szobrai segítségével könnyebben ment az értelmezés. Bár idegenvezetőnk szerint a templomban már nem folyik magyar nyelvű szertartás, mert már nem élnek itt magyar anyanyelven beszélő lakosok, mi azért ezt kételkedve fogadtuk. A templomi padokon ugyanis több magyar nyelvű énekeskönyvet láttunk. Ezért a terepgyakorlat hagyományához híven, a szakrális épületekhez méltóan elénekeltünk egy egyházi éneket. Az egész Európában párját ritkító kolostori díszkertben is sétáltunk, amely néhányunkra valódi meditációként hatott. Az is igaz, hogy egyesekből közülünk nem a nyugalmat, hanem a vadászösztönt hívta elő a franciakertben szabadon növő, ehető gombák látványa. A kolostor szerzetesei és a saját magunk szerencséjére, mindig éber kísérő tanárainknak köszönhetően, a gombák szemügyre vételétől nem jutottak tovább a gyűjtögetés fázisába.
A meredek dombon elterülő Krasznahorka várába feljutni sem volt gyerekjáték. Itt látszott igazán a jól működő csapatszellem: volt, aki tanárának segített felkapaszkodni, mások pedig az utazás fáradalmaiban elcsigázott társaikat támogatták. A várat néhány évvel ezelőtt pusztító tűzvész miatt nem láthattuk teljes pompájában, de lelkes csapatunk jó énekhangú tagjai azért elénekelték alatta a Krasznahorka büszke vára című dalt. A helyiek azt ígérték, két év múlva a vár „szebb lesz, mint új korában”, mi pedig megígértük, hogy visszatérünk és ellenőrizzük. A várból lesétálva megható volt látni a gömöri Tadzs Mahalt, az örök szerelem szimbólumaként gróf Andrássy Dénes által szeretett feleségének emelt mauzóleumot és még sok más emlékhelyet, melynek felsorolását behatárolja a terjedelmi kötöttség.
Az együtt töltött néhány nap alatt igazi csapattá kovácsolódva, rengeteg közös élményt raktároztunk el. A kulturális élmények mellett a felvidéki mindennapokba is betekinthettünk. Megtudtuk pédául, hogy az ott élők szeretnek kerékpárral közlekedni; a köztereken zajlik az élet: kosárlabdameccs, ugróiskolázó és futkározó gyerekek mindenhol; a szlovák fiatalok is sziát köszönnek, ha magyar fiatallal találkoznak; a pohár, náluk is pohár; a negyven a keleti szláv nyelvektől eltérően štyridsat, amiről mi napokig úgy gondoltuk, hogy harminc; az élelmiszer jóval olcsóbb, mint Ukrajnában. A helyi magyarok már messziről szívélyesen üdvözöltek minket, ugyanis hangos, jó kedélyű csoportunk magyarságát lehetetlen volt nem beazonosítani.
Hazafelé úton dicsértük a 21. századi technikát, amiért több száz fotót tölthetünk majd fel a közös Facebook csoportba, s így újra és újra átélhetjük majd azt az élményeufóriát, amelyet a felvidéki terepgyakorlatnak köszönhetünk.
Kész Réka,
a terepgyakorlat résztvevője