Akikre büszkék lehetünk: interjú Bekfi Máriával

Kárpátalján magyarnak lenni nem kis feladat, néha igazi kihívás. Az anyanyelvünk használata különböző szakterületeken a megmaradásunk záloga is. Az életünket meghatározó döntésekről, a napi friss hírekről a médián keresztül értesülhetünk. A tömegtájékoztatási eszközök (rádió, újság, televízió) munkatársai nap mint nap azért tevékenykednek, hogy a világ hírei minél szélesebb körben ismertek legyenek.

Bekfi Mária Makkosjánosiban született, középiskolai tanulmányai után a Rákóczi-főiskola magyar nyelv és irodalom szakán gyarapította tudását. Dolgozott nevelőtanárként, majd a Pulzus Rádióban hírszerkesztő, később műsorvezető lett. A vele készült interjúnkat olvashatják.

– Mesélj magadról! Hogyan telt a gyermekkorod?

– Makkosjánosiban születtem. Tanulmányaimat a helyi középiskolában végeztem el. Szüleim mindig mindenben támogattak, támogatnak máig, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Két testvérem van, akikkel nagyon jó a kapcsolatom. Gyermekkoromban aktívan részt vettem az iskolai programokban, több éven keresztül a helyi tánccsoport tagja voltam. Több járási vetélkedőn vettem részt. Örömmel gondolok vissza ifjúkoromra.

– Miért épp a Rákóczi-főiskolát választottad?

– A középiskola utolsó évében döntöttem el, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára jelentkezem. Az, hogy anyanyelvemen tanulhassak, az egyik legfontosabb tényező volt a választásom során. Nagyon reménykedtem, hogy sikerül bejutnom, nagy vágyam volt, hogy a főiskolán tanulhassak tovább magyar nyelv és irodalom szakon. Akkoriban Jánosiból már többen ott tanultak, sok jót hallottam az intézményről. A magyar nyelv és irodalom szakos tanáraim nagyban hozzájárultak ahhoz a döntésemhez, hogy milyen szakirányban folytassam a tanulmányaimat. Emlékszem, A kis herceget tanultuk, amiről fogalmazást kellett írnom, és az akkori tanárom pozitívan értékelte, talán akkor indult el bennem valami vágy, hogy egyszer én is magyartanár legyek. Nagyon szeretem a verseket, a regényeket, egy-egy nehéz pillanatban sok erőt merítek híres költőink gondolataiból.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– A diákéveim nagyon jól teltek. Rengeteg pozitív élményben volt részem a Rákóczi-főiskolán. Ehhez nagymértékben hozzájárultak az oktatóim, hálás szívvel emlékszem vissza rájuk. Beregszászi Anikó irodalomóráin szinte ittam a szavait, ahogyan beszélt az írókról, műveikről, amely azóta is elkísér. Általa ismertem meg mélyebben Szabó Magda költő, író munkásságát, aki a kedvencem lett, róla írtam a szakdolgozatomat is. Az oktatók tanítási módszerei újak voltak számomra, nekik köszönhetően nagyon sokat fejlődött a beszédem, a gondolkodásom, az élethez való hozzáállásom. Hálás vagyok nekik. A kezdeti beilleszkedés a hallgatói önkormányzat programjainak köszönhetően könnyen ment. Később én is aktív tagja lettem, amely barátságokat és rengeteg élményt adott számomra. A főiskolai élet nagyon izgalmas volt, a cserediákprogramnak köszönhetően jutottam el először hosszabb időre Budapestre, ahol az ELTE-n tanulhattam egy hónapig. Tanulságos időszak volt. Az önállóságban is sokat segített. Meghatározó élmény volt számomra egy színielőadás, amire máig szívesen emlékszem vissza. Több diáktársammal adtuk elő, verseket dolgoztunk fel, a felkészítő tanárunk Beregszászi Anikó volt. Új volt számomra, és kihívás is egyben, hogy a versek által közvetített érzéseket úgy fejezzük ki, hogy azt a néző is átérezze. Nagyon élveztem a felkészülést, az előadást. Máig emlékszem a versekre, amelyeket feldolgoztunk, például: Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén, József Attila Gyermekké tettél c. verse is szerepelt az előadásban. Ezenkívül számos emlékem van, amit még fel tudnék idézni.

– Mi történt a főiskola után?

– Öt évet tanultam a főiskolán. Ez az időszak olyan hamar eltelt, hogy szinte hihetetlen. Aztán jött a családalapítás. Férjhez mentem. A férjemmel két gyermekünk született, ők a legnagyobb büszkeségeink és örömünk az életben. Anyának lenni a legnagyobb csoda, amit egy nő megélhet. Így ez az időszak a babázás ideje volt számomra.

– Egy ideig nevelőtanárként is tevékenykedtél.

– A Beregszászi 9. Számú Általános Iskolában kezdtem el pedagógusi pályámat. Egy évet dolgoztam ott, mivel megtudtuk, hogy érkezik a második gyermekünk. Akkor nagy kihívásnak tekintettem, nevelőtanár voltam, a lehető legjobban szerettem volna végezni a feladatomat, hogy valóban segíteni tudjak a tanulóknak. Igyekeztem kamatoztatni a főiskolán szerzett tudásomat, és játékosan, élményközpontúan foglalkozni a gyerekekkel. Remélem, sikerült.  Munkám során rájöttem arra, hogy a legfontosabb, hogy meghallgassuk a gyerekeket, hogy valóban odafigyeljünk rájuk, lehajoljunk hozzájuk, és szeressük őket. Fontos, hogy a gyerekek különböző képességekkel rendelkeznek, és mindenki mást hoz otthonról. Néha az iskolai magatartás mögé kellett nézni, hogy miért viselkedett úgy az a gyermek. Sokszor a szófogadatlan gyermekek csak figyelemre vágytak. Örültem, ha úgy mentek el a nap végén, hogy alig várták, hogy a következő nap ismét találkozhassunk.

– Milyen feladatokat láttál el nevelőtanári munkád során?

– Nevelőtanár voltam, és iskolai titkár. Délelőtt a titkári feladatokat láttam el, 12.00 órától pedig a napköziben foglalkoztam a diákokkal, illetve volt arra példa, hogy helyettesítettem, akár a magyar szakos tanárt is, ami öröm volt számomra. Nagyon élveztem, hogy a saját szakterületemen bizonyíthatok. Az, amikor egy olyan diák, akinek talán az írás és olvasás nehézséget okozott, és emiatt hátrányban érezte magát, de az óra végén megértette a tananyagot, és a feltett kérdésre tudta a választ, hihetetlen érzés volt, sosem felejtem el azokat a pillanatokat. Valóban fontos az, hogy milyen módszerrel tanítunk az iskolákban, hogy minden gyermek tempójára figyeljünk. Szerettem tanítani. De az élet később mást hozott.

– Ma pedig már a Pulzus Rádióban hírszerkesztőként tevékenykedsz.

– Miután mindkét gyermekem óvodássá vált, munkát kerestem. Hallottam a megüresedésről, hogy hírszerkesztőt keresnek a Pulzus Rádióba, jelentkeztem, de kiderült, hogy már betöltötték az állást, bár műsorvezetői posztra még volt üresedés, de a korai kezdés miatt azt nem tudtam vállalni. Kicsit csalódott voltam, vonzott ez a szakma. Aztán Isten mégis úgy akarta, hogy oda kerüljek, ugyanis aki betöltötte a pozíciót, úgy döntött, hogy más munkát vállal, és a főszerkesztő felhívott: ha még szeretném, akkor enyém az állás. Így kerültem oda. Máig úgy tartom, hogy ez nem véletlen.

– Milyen feladataid vannak?

– Augusztusban lesz hat éve, hogy a rádiónál dolgozom. Hírszerkesztőként kezdtem, aztán érdekes módon – amit először nem vállaltam el – a műsorvezetői beosztás később a legnagyobb vágyam lett, az, hogy kipróbáljam magam élesben is. A vezetőségnek köszönhetően lehetőséget kaptam rá, és már több éve ezt a feladatkört is végzem a hírszerkesztés mellett, valamint rovatokat, magazinokat, reklámokat szerkesztek, helyszíni riportokat készítek. Szerteágazó a feladataim köre. Szeretem a munkámat, hivatásomként tekintek rá. Az, hogy Ukrajna egyetlen magyar nyelven is 24 órában sugárzó rádiójánál dolgozom, büszkeséggel tölt el. Értéket közvetítünk, és az, hogy ennek én is részese lehetek, számomra nagyon nagy dolog.

– Milyen tapasztalatokat szereztél az évek során?

– Nagyon sokat fejlődtem a közel hat év alatt. A kommunikációm sokkal jobb lett, a beszédkészségem, a tájékozottságom az országos és világi hírek terén fejlődött. Hírszerkesztőként, mondhatni, naponta olvasom a híreket, hogy mi történik helyi, országos és világviszonylatban. Sokat fejlődött az ukrán nyelvtudásom is. Ezenkívül rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Számos pozitív élményem van ezzel kapcsolatban. Olyan megerősítéseket kapok egy-egy riportalanytól, amelyek segítenek eligazodni a mindennapok nehézségeiben is. Sokszor kivágok részleteket magamnak a hanganyagokból, a számomra fontos és meghatározó gondolatokat, amelyeket később is meg tudok hallgatni. Szeretem ezt a részét a munkámnak. Örülök annak, hogy a helyi emberek mindennapjait is be tudjuk mutatni, és segíteni tudunk nekik. Legutóbb egy kedves hölgy kérte a segítségünket abban, hogy elveszett a két kutyusa, és mondjuk be délelőtti műsorunkban. Délután meg is találták a kutyusokat egy hallgatónknak köszönhetően. Ezek a visszajelzések azt mutatják, hogy érdemes dolgoznunk, és nem szabad feladnunk.

– Voltak-e negatív élményeid?

– A kritika hasznos és fontos visszajelzés, amely előre vihet bennünket – Barbara Beckham kommunikációs tréningvezető fogalmazta meg ezt. Egyetértek vele. A kritika építő jellegű is lehet, csak tudni kell helyénvalóan kezelni a visszajelzéseket. Mivel valójában nem ez a szakmám, van hová fejlődnöm, van mit tanulnom, a saját tapasztalataim és a hallgatói visszajelzések alapján tudok fejlődni. Úgy gondolom, az emberek sokszor a hibáinkat hamarabb észreveszik, mint az erősségeinket. Igen, volt rá példa, hogy elmondták az emberek a véleményüket, igyekeztem épülni belőlük, de nem érintett fájóan. Ezt a szakmát másképp nem lehet végezni, itt mindig lesznek negatív kritikák.

– Hogyan hatottak munkádra az elmúlt évek nehézségei?

– A Covid-időszakot nagyon nehezen éltem meg. Nem szeretem a bezártságot, szeretek kimozdulni, emberek között lenni, ezért azt, hogy otthonról kellett dolgoznom, nehezen tudtam megszokni. Viszont megtanított bennünket arra, hogy az új helyzetekre is tudjunk reagálni. Megtanultunk otthonról dolgozni, ami máig segíti a munkánkat. 2022. február 24-e emlékezetes munkanap volt mindannyiunk számára. Sosem felejtem el azt a napot, amikor bemondtuk a rádióba, hogy Ukrajnában hadiállapotot rendeltek el. Most is kiráz a hideg. Nem tudtuk, mi lesz, hogyan tovább, de egyben biztosak voltunk: a rádiónak mennie kell mindenáron. Így ki honnan, de csinálta továbbra is a munkáját, és csináljuk máig is. Hírszerkesztőként eleinte nehéz volt megküzdenem azzal, hogy háborús híreket kellett beolvasnom, halálesetekről szóló statisztikákat ismertetnem. De meg kellett tennem. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem a két év alatt, amelyek csak megerősítettek és reményt adtak, hogy igenis, ha akarunk valamit, azt végig tudjuk csinálni. Például, amikor sötétben, fejlámpával vezettünk műsort, mert nem volt áram, vagy amikor nagyszabású támadás érte az országot, és a tervezett műsort pillanatok alatt kellett átszerveznünk, és arról tudósítani a hallgatókat, hogy mi történik épp az országban. Ez felelősség is, a hallgatók számítanak ránk, hogy anyanyelvükön kaphatnak információt a mindennapokban az aktuális történésekről.

– Mennyire lámpalázas egy rádiós műsorvezető?

– Talán az első műsorok alatt volt bennem némi lámpaláz, de ez mára már teljesen elmúlt. Amikor beülök a műsorvezetői székbe, akkor teljesen megnyugszom, élvezem a munkámat, szeretem, amit csinálok, és amikor az élő műsorokban vagyok, akkor talán egy picit jobban kibontakozhatok, mint a rádió többi műfajában, a hírek, rovatok, magazinműsorok kötöttebb műfajok, épp ezért az élő adás az egyik kedvencem.

– Mesélj kicsit a családodról is! Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– Férjemmel, Attilával két gyermekünk van. 12 éve vagyunk házasok, ez idő alatt két gyermekünk született: Viktória 11 éves, Tamás pedig 8. Mindketten a Beregszászi Kossuth Lajos Líceum diákjai. Az tény, hogy a háború kitörése óta valamivel több munka hárul mindannyiunkra, mivel kevesebben vagyunk, de igyekszünk kikapcsolódni. Amikor együtt a család, akkor sokat kirándulunk, minőségi időt töltünk együtt. A jó idő beköszöntével szeretünk kerékpározni, sétálni, egyik kedvenc helyünk a közeli Ardai-hegy, ahová gyakran felsétálunk.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Ismét a főiskolán tanulok kihelyezett képzésen, a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés szakirányú továbbképzésén. Terveim között szerepel, hogy befejezzem a megkezdett tanulmányaimat, remélem, sikerülni fog, kicsit nehéz összeegyeztetni a család-munkahely-tanulás hármast, de úgy gondolom, ha az ember akar valamit, akkor végig tudja csinálni. Ez a képzés régóta dédelgetett álmom volt, és tavaly nyáron úgy döntöttem, nem várok tovább, megpróbálom, és lassan már az első évemet fejezem. A rádiós tevékenységi körömet tekintve is vannak terveim, szeretnék tovább fejlődni, valamint podcast gyártással is szeretnék megpróbálkozni. De a legfontosabb, hogy a családom boldog legyen, hogy a gyermekeink útját jó irányba egyengessük. Remélem, Isten ad erőt hozzá.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Tudást, barátokat, erős nemzeti identitást. A főiskola nagyban hozzájárult ahhoz, hogy itthon maradtam. A főiskola olyan lehetőség ma a fiataloknak, amely anyanyelvű oktatást biztosít európai körülmények között; lehetőség az itthon maradásra, a tanulásra. Nekem ezt adta a főiskola: szülőföldön való boldogulást, rengeteg élményt, hasznos tapasztalatokat, tudást, melyet a mai napig kamatoztatni tudok akár a gyermekeim nevelése során, de a munkám során is. Az oktatók élettapasztalata, szakmai tudása vezetett bennünket az évek során, és megmutatta a helyes irányt. Hálás vagyok, hogy a Rákóczi-főiskola diákja lehettem.

Kurmay Anita

  A Mathias Corvinus Collegium tanulói főiskolánkon tettek látogatást Prof. dr. Pusztai Gabriella látogatása a Rákóczi-főiskolán