Akikre büszkék lehetünk … Interjú Csehor Viktóriával

Milyen a jó óvónéni? – kérdezik sokan, akiknek óvodáskorú gyermekük van. A legfontosabb, hogy szeresse a gyermekeket, a velük való foglalkozásokat, a játékokat. S hogy úgy oktasson, neveljen – hisz ő a kicsik második anyukája –, hogy a gyermek örömmel járjon óvodába.

Csehor Viktória Beregszászban született, itt is járt középiskolába, majd a Rákóczi-főiskola óvodapedagógia szakán szívta magába tudását. Ezt követően 16 éven át óvónőként tevékenykedett, ma pedig már a Balazséri Reménység Óvoda vezetője. Ma vele beszélgettünk.

– Meséljen magáról. Milyen gyermekkora volt?

– Beregszászban születtem, szüleim nagy szeretetben neveltek engem és a bátyámat. Mindig partnerek voltak a játékban, sohasem aludtunk el mese nélkül. Középiskolai tanulmányaimat a Beregszászi 4. számú Kossuth Lajos Középiskolában végeztem el.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– Az érettségit követően felvételiztem a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola óvodapedagógia szakára. Ebben az motivált, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, s mindenképp olyan munkát akartam végezni, amelyben velük foglalkozhatok, valamint az is nagyon kedvező volt, hogy a felsőfokú végzettséget a szülővárosomban szerezhettem meg.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– A diákéveim eseménydúsan teltek, fontos ismereteket szereztem, érdekes programokban vehettem részt, sok barátot szereztem közben, valamint tanulmányaim ideje alatt házasodtam meg, és született meg az első gyermekem is.

– Mi történt a főiskola után?

– Még a főiskola harmadik évében kaptam egy munkalehetőséget a Jánosi óvodában, majd annak Balazséri fiókjában, s mivel egyébként is oda terveztünk költözni, éltem a lehetőséggel. Ezt követően már levelező tagozaton tanultam tovább. Nem volt könnyű összeegyeztetni a tanulást, a munkát és a családot, pici gyermeket, de hála Istennek, sikerült.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

– Míg a főiskolán főleg elméleti tudást kaptunk, a gyakorlati tapasztalatot már a munkahelyen szereztem meg. Először egy nagyon temperamentumos és szigorú főnökasszonyom volt, aki mellett meg lehetett tanulni mindent, amit egy jó óvónőnek tudnia kell. Mindig nagyon igyekeztem, hogy megfeleljek az elvárásoknak, képeztem magam, szerettem volna olyan óvónő lenni, akihez örömmel jönnek a gyerekek, és akihez örömmel viszik a szülők a gyermekeiket.

– Ma pedig már a Balazséri Reménység Óvoda vezetője. Hogyan képzeljük el a napjait, milyen feladatokat lát el?

– 16 évet dolgoztam óvónőként, amikor megalakult immár önálló intézményként a Balazséri Reménység Óvoda, amelynek a vezetésére engem kértek fel. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért és a bizalomért, amit megszavaztak nekem, hiszen ez is bizonyította azt, hogy megérte a sok munka, és hogy jól végeztem a dolgomat. Ma igazgatói feladatokat látok el, amelyben koordinálom a pedagógiai munkát, valamint az intézmény működtetésével kapcsolatos feladatokat.

– Mi az, amire a legszívesebben gondol vissza?

– Rengeteg pozitív élmény ért ez idő alatt. Bár sok kihívás elé kellett néznünk az utóbbi hónapokban, években a kis csapatommal, mégis töretlen a lelkesedésünk. Nagyon büszke vagyok a kis kollektívámra, akik nélkül nem volna a balazséri ovi olyan, amilyen. Mindenki egy-egy fontos láncszem, akik mindig aktívak és kreatívak. Sok pozitív visszajelzést kapunk a szülőktől is nap mint nap , ami megerősít abban, hogy jó az irány, amin haladunk. Hálás vagyok, mert minket választanak és a legdrágább kincsüket bízzák ránk. Ez a legpozitívabb élmény számomra.

– Érték negatívumok is?

– Negatív élmények főleg az utóbbi covid időszak és a kialakult háborús helyzet miatt érnek, de ez mindnyájunk életére rányomja a bélyegét. Mióta óvodavezető vagyok, szinte nem telt el úgy nap, hogy ne érezzük a fent említettek hatását. A covid időszak alatt való munkának is meg voltak a maga nehézségei, a gyerekek is tudták, miért fontos a maszk és mi az vírus és karantén. Ezután pedig jött a háború, ami újabb nehézségek elé állított minket. Légiriadók nehezítik a napokat, de mint mindenhez, ehhez is igyekszünk úgy hozzáállni, hogy legkevésbé legyen a gyerekek számára megterhelő.  Sokan elvándoroltak, általános lett a gyermekhiány. A mi ovink ebből a helyzetből egyelőre szerencsés, kevés gyermek ment el, és újak is jöttek helyettük. Remélem, ha a háború véget ér, sokan visszatérnek majd a szülőföldjükre, és újra benépesül a falu. Imádkozom, hogy ez mihamarabb bekövetkezzen.

– Meséljen a családjáról. A munka mellett jut idő a kikapcsolódásra?

– Idén 20 éve vagyunk házasok a férjemmel, aki a legnagyobb támaszom és támogatóm, a gyermekeim pedig a legnagyobb büszkeségeim. Lányom, Szinti-Anna szintén a Rákóczi-főiskola padjait koptatja angol-német szakon, nagyon örültem, hogy végül ő is az „én” főiskolámat választotta. Kicsi fiam, János-András most elsős, a Jánosi Líceum kisdiákja, nagyon energikus és szorgalmas gyerek. A családom az életem motorja, velük, mellettük töltődöm fel, ők adnak energiát a mindennapokhoz.

S hogy jut-e időm egyéb kikapcsolódásra? Mivel szeretem a munkám, számomra kikapcsolódás az is, ha ott vagyok, szeretek közösségben és a gyerekekkel is foglalkozni, új terveket szőni, majd megvalósítani.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– A terveim az óvodával kapcsolatban: szeretnék fejlesztéseket, mivel az épület még a kolhoz időben épült, s azóta nem sok újítás zajlott nálunk, valamint a berendezés sem új darab. Reméljük, idővel ez is megvalósulhat.

Az egyéni terveket illetően pedig a legnagyobb vágyam és tervem békében élni és dolgozni itthon, Kárpátalján, szép helyekre eljutni a családommal.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– A Rákóczi-főiskola egy szuper lehetőség volt ahhoz, hogy megtaláljam a nekem való szakmát, az anyanyelvemen tanulhattam, itthon,  és gyökeret is adott ezáltal, hiszen végül itt valósult meg a vágyam, hogy a szakmámban elérjem, amit szerettem volna.

Kurmay Anita

Ez a bejegyzés az alábbi nyelveken is elérhető:
• Українська