Akikre büszkék lehetünk … Interjú Kurmai-Ráti Szilviával
A jó mesemondó maga is átéli és saját személyére szabja a mesét. Ez azt jelenti, hogy aki mesél, az tudja a történetet, a mese vázlatát, és ahogyan magában elképzeli az eseményekből kirajzolódó mese egész folyamát, azt a kedvének – és szókincsének – megfelelően improvizálva, rögtönözve, bizonyos szavakat, mondatokat akár mindig máshogyan a szereplők szájába adva alkotja újra a mesét. És lássuk be, talán ez a világ egyik legkellemesebb dolga.
Kurmai-Ráti Szilvia Nagydobronyban nevelkedett. Már egész fiatalként is vonzódott az irodalom, a mese világához. A Rákóczi-főiskola angol-történelem szakpárján tovább tanulva nemcsak szakmai tapasztalatokat szerzett, de az irodalom iránti szenvedélyét is megélhette. Ma pedig már ő vidékünk egyik mesemondója.
– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?
– Nagydobronyban születtem, ami büszkeséggel tölt el. A középiskolai tanulmányaimat is szülőfalumban végeztem. Tizennyolc évesen lettem kollégista Beregszászban, ahol azóta is élek. Ennek ellenére, míg világ a világ, a szívem csücske marad Nagydobrony.
– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?
– Van egy nővérem, aki előttem két évvel kezdte el tanulmányait a főiskolán. Láttam, hogy ő szeret ide járni, így én is eldöntöttem, hogy felvételizek. Igaz, irodalmat szerettem volna tanulni, de akkoriban nem indult magyar szak, így angol-történelem szakpárra jelentkeztem. A tanulmányaim során megszerzett tudásomat az évek alatt sokszor kamatoztattam. Például segíteni tudtam a férjemnek a külföldi főnökével való kommunikálásban. A történelmi mélybúvárkodás igazi haszna pedig szerintem az ember magas szintű gondolkodási- és elemző képességének, látásmódjának fejlődésében mutatkozik meg.
– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?
– Angol szakon a beszédgyakorlatot nekünk Iváncsó Viktóra tanította. Emlékszem, olyan lendülettel és szeretettel oktatott, hogy számomra nem okozott nehézséget a beszéd elsajátítása. Emellett, mint említettem, nagyon szerettem az irodalmat, Beregszászi Anikó vezetésével önképző kör alakult, melyhez csatlakoztam. Ösztönzőleg hatott rám, hogy az írásaimat elismerően értékelték. A kollégiumi élményeim is igen meghatározóak voltak. Fontos kapcsolatok köttettek meg az alatt az idő alatt. Emellett a kollégiumi lét megtanított önállósodni.
– Mi történt a főiskola után?
– A diplomám megszerzése utáni évben férjhez mentem, majd megszületett az első gyermekünk, Kornél, aki mára már 14 éves. A születése előtt egy ideig a Beregszászi 8. Számú Középiskolában dolgoztam (ma Beregszászi Mikes Kelemen Líceum). Itt az elemi osztályokban angolt tanítottam. Emlékszem, lelkesen és nagy tervekkel indultam el a pedagóguspályán, ám voltak olyan tanártársaim, akik nem értették a tettrekészségemet, én pedig őket nem értettem. Már négygyermekes édesanya voltam, amikor elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakát (ez egyébként kihelyezett képzés volt, melynek szintén a beregszászi Rákóczi-főiskola termei adtak otthont). A képzés során értettem meg, hogy bármilyen segítő hivatásról legyen is szó (legyen akár egészségügyi-, lelkészi- vagy pedagógusi szakma), ha nem szánunk időt az önismeretünk fejlesztésére és a feltöltődésre, úgy hamar ki tudunk égni benne. Ezért fontos, hogy tudjunk mentálhigiénés és szakmai szempontból is megújulni.
– Emellett az írás nagy szerepet tölt be az életedben.
– A történetek kitalálása még gyermekkoromhoz köthető. Rengeteget álmodoztam kisgyerekként! Aztán, amikor megtanultam írni, papírra is vetettem incifinci versikéket, hősies tettekről szóló történeteket (nem voltak ezek még igazi mesék). Ahogy nőttem, rájöttem, imádok játszani a szavakkal! Például rímpárokat kerestem a saját szórakoztatásomra, és az arcom is kipirult, amikor számomra zenei szépségű összecsengést sikerült kitalálnom. Emlékszem, a középiskolás ballagási ünnepségünkre átköltöttem a Honfoglalás szövegét úgy, hogy az osztályunkhoz és az alkalomhoz illeszkedjen, így énekeltük el a többi végzőssel.
Az írás fontosságát és értékét a korábban említett önképző kör alkalmai során értettem meg. Több, a főiskolánkon meghirdetett irodalmi pályázaton nyertem el a legkiemelkedőbb díjakat. Időközben az Együtt című folyóiratban is jelentek meg írásaim. Dupka György főszerkesztő ösztönzött arra, hogy gyűjtsem össze az írásaimat, és az Intermix szívesen megjelenteti, feltéve, ha lesz egy kötetnyi anyag. Így született meg 2011-ben a Törékeny szentek, amely meséket, tárcanovellákat tartalmaz. Ugyanebben az évben egy mélyinterjús kötetem is megjelent, amelyben id. Pocsai Vincével és Nagy Andrással – akik túlélték a Gulag szörnyűségeit – beszélgettem hosszú-hosszú órákon át.
– A Pulzus Rádió mesemondójaként is ismernek.
– A rádiós mesemondói munkám kalandosan kezdődött. Weinrauch Katalin, aki tudta, hogy megjelentek a köteteim, akkoriban a Sion Rádiónál vezetett egy kulturális riportműsort, s felkért, hogy legyek én is az interjúalanya. A műsor alatt kérte, hogy olvassak fel egy mesémet. A Beregszász legendáját választottam. Közben kívülről, a hangmérnöki helyiségből Birta Zoltán főszerkesztő hallgatta, figyelte, hogy mennek a dolgok a stúdióban. Az adás végén gratulált és felajánlotta, hogy legyek a rádió kárpátaljai magyar meserovatának mesemondója (a rovat abban a pillanatban született meg). Lettem is! Aztán a Sion Rádióból Pulzus Rádió lett. A meserovat gyűjteménye pedig egyre bővült. Közben megtanultam a vágás és a szerkesztés menetét. Ezek a műveletek alapból puszta gyakorlati ismereteket kívánnak, nem úgy a mesejáték készítés! Mert abban sodró történések, érzelmek sokasága, hangi finomságok „svéd asztala” kínálkozik. Ezekhez szó szerint művészi módon érdemes nyúlni a dallamok, a hangeffektusok, sőt, a szünetek (csend) eszközeivel.
– Emellett élőszavas mesemondással is foglalkozol.
– Rádiós mesemondóként dolgozni áldás és öröm, ám éreztem, hogy jó lenne látni is azokat, akiknek mesélek. Így tetszett meg az élőszavas mesemondás! Ha hasonlítanom kellene ezt egy képhez, azt mondanám, olyan, mint amikor egy fényes palota emelkedik az egyhangúnak, sötétnek látszó világ fölé. A palotában van a hallgató és a mesélő is, ahol az elfogadás, a szeretet, a biztonság tökéletesen sérthetetlen, és ahol úgy szárnyal a képzelet, hogy az arcunkon érezzük a libbenését… Most nyáron eljutottam Kiscsőszre, ahol a Hagyományok Háza szervezésében egy szakmai táborozáson vehettem részt. Ott híres mesemondókat láthattam, hallhattam, sőt, tőlük vehettem át a meseszót a mesekocsmában (a kárpátaljai magyar Lapunyiska történetét mondtam el a hangulatos, óriási csűrben a népes hallgatóságnak). Ugyancsak most nyáron vettem részt meghívottként a háromnapos agyagosszergényi Kárpátalja-pikniken, ahová három kárpátaljai magyar mesét vittem magammal. Itthon többek között a KMNE (Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete) tízéves születésnapi ünnepségén, a Magyar Népmese Napján, a Nagyberegi Tájházban meséltem élőszóban gyerekeknek és felnőtteknek. Dolgoztam a P. Frangepán Katalin Gimnázium Beregszászi Bázisóvodájának mesemondójaként is, ahol sokat tanultam gyakorlatban arról, milyen korosztályhoz milyen meséket érdemes bevinni és hogyan lehet az apróságok körében szeretetteljes módon fenntartani a fegyelmet.
– Miért épp a mese világa vonzott ennyire?
– A kicsi gyerekekkel tudom az empátiás érzékemet a legerősebben működtetni. Nekik mindennapi lelki szükségletük a mese és a játék. Ezt a kettőt pedig szívből és könnyedén tudom adni.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Évekkel ezelőtt elkezdtem írni két meseregényt. Ezeket be fogom fejezni és bízom abban, hogy megtalálom majd a lehetőségeket a megjelentetésükhöz Emellett van egy befejezett kéziratom is, egy naplóregény, amely egy nagycsalád kalandos mindennapjairól szól – a karaktereket családunk tagjairól mintáztam. Szeretem a humort az írásnál, olyan, mint a bors a magyaros tyúkhúslevesben. Igyekeztem „megborsozni” ezt a kéziratot. Most kiadót keresek hozzá.
– Hogyan viszonyultak a családtagok, hogy a róluk mintáztad a mese karaktereit?
– Természetesen a kéziratomban senkit nem úgy hívnak, mint a való életben. Vannak olyan mozzanatok benne, amelyek tényleg megestek velünk, vannak olyanok, amelyek csak megeshettek volna. A karaktereknek a családtagok természetét, észjárását kölcsönöztem. Kincső lányunk nagyon szeret olvasni, rengeteg könyve van, és alig várta, hogy megírjam ezt a művet, és elolvashassa. Kornél fiunk nem volt ennyire lelkes érte, de ő is érdeklődve olvasta.
– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?
– Itt láttam meg azt, hogy az íráshoz való vonzódás és a színes képzelőerő egy igazi érték, amihez érzelmi és külső támogatást is kaptam. Remek tanáraink voltak, akikre szeretettel gondolok vissza. Emellett a főiskola sokunk életében egy közös kapcsolódási pont – számos pedagógust ismerek, akik itt diplomáztak. Ez örökre összeköt minket, és szerintem sok dologban számíthatunk egymás támogatására is.
Kurmay Anita