Akikre büszkék lehetünk … Interjú Nánási Antallal

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola vezetői, oktatói tudásukkal, elhivatottságukkal évtizedek óta küzdenek azért, hogy az itt élő magyarok anyanyelvükön folytathassák felsőfokú tanulmányaikat. Ez a küzdelem sokunk életpályájának alapjait tette le. Egy 2012-ben induló, és négy éven át tartó interjúsorozattal azokat az egykori főiskolás diákokat szólaltattuk meg, akik alátámasztották, hogy nem hiábavaló az a küzdelem, melyet a Rákóczi-főiskola munkatársai végeznek. Ma ezt a sorozatot újraindítjuk, hogy ismét megbizonyosodhassunk arról, érdemes a főiskola örököseivé válni.

Elsőként Nánási Antallal beszélgettünk, aki Nyíregyházán érettségizett, majd a II. RF KMF történelem-angol szakán szerzett diplomát. Ma már a debreceni székhelyű British Telecom multinacionális vállalatnál dolgozik, emellett pedig sportriporterként is tevékenykedik.

– Mesélj magadról. Hogyan telt a gyermekkorod?

– 1988. január 1-jén születtem Tiszaújlakon. Édesapám gépészmérnök, édesanyám zongoratanár, ma már mindketten nyugdíjasok. Egy nővérem van. Általános iskolai tanulmányaimat a szülőfalumban végeztem, majd a nyolcadik osztály elvégzése után Nyíregyházára kerültem, ahol a Szent Imre Katolikus Gimnáziumba vettek fel. Érettségi után, 2006-ban hazakerültem Kárpátaljára, ekkor jelentkeztem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára.

– Miért döntöttél a Rákóczi-főiskola mellett?

– A nyíregyházi évek nagyon meghatározóak voltak számomra, az ott kötött barátságokat a mai napig aktívan ápoljuk, a gimnáziumi padtársam lett például a kisebbik fiam keresztapja. A barátaim egyik fele Debrecenbe készült egyetemre, egy másik csapat pedig Budapestre. Számomra természetes volt, hogy az egyetemet is Magyarországon végezzem el. Debrecenbe készültem, ám erre, akkoriban külföldi állampolgárként, de magyarországi középiskolát elvégezve, csak költségtérítéses módon lett volna lehetőségem. Ezt a terhet a család nem tudta vállalni, így hazakerültem. Ezt én majdhogynem büntetésként éltem meg, mert attól tartottam, elveszítem a barátaimat. Az élet aztán rám cáfolt, csodálatos négy évet töltöttem Beregszászban, megmaradtak a gimis barátok, akik mellé a főiskolán rengeteg új barátságot kötöttem.

Történelem-angol szakpárra jelentkeztem, mindkettőnek megvolt a maga oka és magyarázata. A történelem gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekelt, szerettem volna elmélyedni benne, az angolt pedig a gimnáziumban fedeztem fel, ami oda vezetett, hogy az utolsó két év során 9, illetve 7 angolórám volt egy héten. Úgy gondoltam, ezt érdemes tovább fejleszteni, emellett pedig az is érződött, hogy egy idegen nyelv elsajátítása nélkül nehéz lesz később munkát vállalnom. Így nekivágtam.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélményed, amit szívesen megosztanál?

– Az első beregszászi tanév kezdetén – mint már mondtam – nem én voltam a leglelkesebb diák, de aztán ez megváltozott. Nagyon tetszett, hogy annak ellenére, hogy egy felsőoktatási intézményről van szó, bensőséges volt a hangulat, mindenki ismert mindenkit, függetlenül attól, hogy az első vagy a sokadik tanévét kezdte épp el. Hamar sikerült beilleszkednem, nagyon sok barátságot kötöttem, és külön öröm volt a négy ott töltött évből hármat úgy végig csinálni, hogy a tanulmányaim mellett a Hallgatói Önkormányzatban is tevékenykedhettem, egy évig elnökként vezetve a szervezetet. Mindezeken felül pedig a főiskolán tanulva ismertem meg a feleségemet, teljessé téve így azt a bizonyosságot, hogy nekem valóban haza kellett mennem a gimnázium után.

– Mi történt a főiskola után?

– 2010-ben diplomáztam, majd, mivel nem engedtem el a Debreceni Egyetemmel kapcsolatos terveimet, történelem mesterképzésre jelentkeztem. Fel is vettek, így 2010-ben debreceni egyetemista lettem. Amikor az egyetemi órarendem már lazább lett, akkor elkezdtem dolgozni. Előbb másfél évet töltöttem el diákmunkásként egy cégnél, amely a Ryanair nevű fapados légitársaság angol nyelvű telefonos ügyfélszolgálatát működtette. Egy-egy műszak alatt 120-150 hívást vettem fel, és az angol nyelv mindenféle változatával találkoztam, a legénybúcsúba induló brit fiataltól kezdve a spanyol tengerpartra igyekvő norvég nagymamáig terjedő széles skálán. Óriási gyakorlatra tettem szert, ami ráépült a Rákóczi-főiskolán megszerzett tudásra.

2012-2015 között főállásban egy debreceni székhelyű multinacionális vállalatnál dolgoztam az ügyfélszolgálat munkatársaként, majd 2015 októberében kerültem a jelenlegi munkahelyemre, a BT-hez (British Telecom). Itt projektmenedzserként dolgozom, egy teljesen nemzetközi csapat tagjaként. A közvetlen főnököm Londonban van, a munkatársaim Európa-szerte és Indiában. A közös nyelv az angol, ezen kommunikálunk egymással szóban és írásban. Jelenleg egy olyan projekten dolgozom, ami a cég hálózati eszközeinek biztonsági szintjét emeli, elkerülendő a külső támadásokat.

– Emellett sportriporterként is tevékenykedsz.

– Gyerekkoromtól kezdve kiemelten érdekelt a sport, és viszonylag hamar kialakult bennem, hogy az álmom az, hogy sportriporter, kommentátor legyek. Az évek során azonban mindig volt fontosabb dolog annál, minthogy ebbe belevágjak. 2019-ben aztán megláttam egy felhívást, amiben az Eurosport magyar szerkesztősége hirdette, hogy munkatársakat keresnek. Ez volt az én lehetőségem. Jelentkeztem, aztán egyik esemény követte a másikat. A felvételin megfelelve elkezdtem a tanfolyamot, amelyen elméleti és gyakorlati képzést egyaránt kaptunk. 2020. november 12-én aztán élő adásban debütálhattam kommentátorként, az akkor Linzben zajló női tenisztorna egyik mérkőzését közvetítve. Örök emlék marad, azt a napot soha nem felejtem el. Az azóta eltelt két évben folyamatosan közvetítek, a fő sportágam a tenisz, de közvetítettem már labdarúgást, dartsot, az idei téli olimpiáról jégkorongot, és újabban teqballt is.

– Akadnak-e nehézségek ezen a területen?

– Nyilván jár áldozatokkal a dolog, de annyira rajongok érte, hogy amikor közvetítésről van szó, akkor bármit le tudok győzni. Amikor élő adásom van, akkor ahhoz nekem be kell mennem a budapesti szerkesztőségbe, ami 250 km-es utazást jelent egy irányba. Ezen kívül nyilván fel kell készülnöm az adásra, ami több munkaórát vesz igénybe, adás alatt pedig elengedhetetlen a maximális koncentráció. Volt már olyan tenisz mérkőzésem, ami 4 óra 40 perces volt, az mondjuk rendesen lefárasztott. Ezen kívül más kihívásokkal is szembesülök.

Az év négy nagy tenisztornája közül kettő, az Ausztrál Open és a US Open számunkra kényelmetlen időzónában zajlik, így ott keményen éjszakázva kell közvetíteni. Volt olyan közvetítésem, ami hajnali 05:00-kor kezdődött, amihez én éjjel 01:00-kor indultam itthonról, minimális alvással. De még egyszer mondom, amikor közvetítek, akkor minden ezért meghozott áldozat vagy kényelmetlenség semmiségnek tűnik.

– Volt-e olyan meghatározó pillanatod sportriporterként, amire szívesen emlékszel vissza?

– Nem kiabáltam még világgá olimpiai- vagy világbajnoki címet, de vannak már mikro-sikereim. Az előbb említett maratoni teniszmeccs ilyen volt, illetve az áprilisi darts-világbajnokságon én közvetíthettem egy erdélyi játékos, Kádár László mérkőzését, aki vesztett állásból nyerte meg a partit. Határon túli magyarként sorsszerűnek éreztem, hogy én kaptam azt a meccset, Lászlóval utána volt alkalmam telefonos interjút is készíteni. Összességében nekem minden egyes közvetítés egy élmény, annak a felismerése, hogy amire tényleg gyerekkoromtól kezdve vágytam, az most megadatott.

– Mesélj a családodról. Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A feleségemmel, Anitával 2014-ben házasodtunk össze. Három gyermekünk van, Áron 2016-ban, Dániel 2020-ban, Júlia pedig 2021-ben született. Mikepércsen, egy Debrecentől 8 km-re fekvő nagyon takaros kis községben élünk. Igyekszem úgy igazítani a napjaimat, hogy a munkaidő után a családdal legyek, ha közvetítésre kell készülnöm, vagy cikket kell írnom, akkor azt a lefekvésük utánra időzítem. Kisgyerekek mellett nagyon merészek még nem vagyunk a kikapcsolódás terén, úgyhogy nagy utazásokat még nem vállaltunk, de helyileg azért felfedeztük már a lehetőségeket. Ezen kívül a nővérem a családjával Debrecenben él, velük, és az időközben szintén családossá vált barátainkkal gyakran összejárunk.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– A magánéletben a gyerekeim felnevelése az elsődleges cél, és az, hogy jó, értékes emberekké váljanak. A munka terén szeretném, ha tovább folytatódna az Eurosportos álom, ami egyszer talán a főállásommá is válhat.

– Mit köszönhetsz a Rákóczi-főiskolának?

– Közhely, de épp ezért nem hagyható ki, hogy elsősorban az első diplomámat, és azt, hogy az anyanyelvemen tanulhattam. Ez különösen manapság értékelődik fel igazán. A feleségemet, akit aligha ismertem volna meg, ha 2006-ban nem hozza úgy az élet, hogy haza kell térnem. Rengeteg ismeretséget, tudást, szellemi tőkét. Nem lennék ma az az ember, aki vagyok a főiskolán töltött évek nélkül.

Kurmay Anita