Néhány gondolat a nemzetiségek 1848–49. évi helyzetéről

Az 1848. március 15-i pesti forradalommal kezdődő változások egy dologban különböztek igazán az európai forradalmi hullámtól: a Batthyány és Kossuth köré csoportosuló politikusok kész programmal rendelkeztek. A pozsonyi országgyűlés liberális vezetői nagyon is tudták, mibe fognak bele.

Hátuk mögött a reformkor minden tapasztalatával, egy nagy cél lebegett szemeik előtt: a jogegyenlőségen alapuló polgári Magyarország megteremtése. Ilyen szempontból nem tettek különbséget magyar és nem magyar ajkú honpolgár között. Ugyanúgy a magyar nemzet részeként tekintettek a román, ruszin, szerb és más nemzetiségű állampolgárokra.

A magyar reformellenzék már 1847 júniusában megfogalmazta az ún. Ellenzéki Nyilatkozatot, melynek pontjai kevesebb, mint egy év múlva testet öltöttek a márciusi ifjak követelései és az 1848. évi áprilisi törvények formájában. Egyesek felróják Kossuthnak és követőinek, hogy ezek a programok nem rögzítették a nemzetiségek jogait. Aki ismeri a kor viszonyait, az tudja, hogy ez a kritika nem teljesen jogos. Hiszen már az Ellenzéki Nyilatkozat is úgy fogalmaz, hogy a polgári átalakulás folyamatát „a másnyelvű népiségek (értsd: a nemzetiségek – M. F.) óvatos kíméletével” kell véghezvinni.

Tény, hogy az 1848-as áprilisi törvények sem tartalmaznak külön jogi garanciákat a nemzetiségek számára. Ennek hátterében a reformerek azon meggyőződése állt, hogy politikai értelemben csak a magyar nemzetet ismerték el. Ebből azonban nem rekesztették ki a nemzetiségi lakosokat. A cél ugyanis nem a megbélyegzés, hanem az integráció volt.

Például megfelelő összeg letétbe helyezése mellett bármilyen nemzetiségű egyén alapíthatott napilapot. Nemzetiségi hovatartozása alapján senkit sem zárhattak ki a választásra jogosultak köréből. Sőt, annak ellenére, hogy az országgyűlés nyelvéül a magyart fogadták el, 1848-ban abból is lehetett képviselő, aki nem beszélte tökéletesen az államnyelvet. Kossuth javaslatára ugyanis olyan törvényt hagytak jóvá, amely megengedő volt a honatyák magyar nyelvtudását illetően. Mindössze azt a feltételt támasztja velük szemben, hogy „a törvény azon rendeletének, mindszerint törvényhozási nyelv egyedül a magyar, megfelelni legyen képes”. Egyetlen nemzetiségi képviselőnek sem kellett komplex nyelvvizsgát vagy nyelvrendőrségi igazolást felmutatnia ahhoz, hogy birtokba vehesse képviselői székét.

A nemzetiségek teljes egyenlőséget élveztek az egyéni jogok tekintetében. Egyértelmű volt, hogy nem lehet központilag megtiltani egy Liptó megyei színtiszta szlovák falu lakosának, hogy ne az anyanyelvét használja az elemi iskolában, a templomban vagy éppen a bolti eladóval való társalgás közben. Az ilyen típusú jogok évszázadok során alakultak ki, s annyira természetesek voltak, hogy 1848-ban semmi sem indokolta, hogy törvénybe iktatassák őket. Mint ahogy azt sem szabályozza egyetlenegy jogállam parlamentje sem, hogy a nap keleten kel, nyugaton pedig nyugszik. Másrészt kiemelendő, hogy Európa más országaiban sem létezett gyakorlata a nemzetiségek védelmének.

Habár jogilag nem szabályozták, a magyar hatóságok mégis kényesen ügyeltek arra, hogy a nemzetiségek által lakott területeken az új törvényeket és rendeleteket az adott nemzetiségek nyelvein is hirdessék ki. Egy-egy új rendelkezést például Ungváron ruszinul és magyarul, Máramarosszigeten magyarul, ruszinul és románul is megismerhették a városlakók.

Ezt igazolja Ferenczi István ugocsai alispán Kossuth kormányzó-elnöknek küldött levele is, amelyben a Függetlenségi Nyilatkozat nagyszőlősi kihirdetésről tudósít:

„A nemzet függetlenségi nyilatkozata tegnapi napon temérdek megyei nép jelenlétében itt Nagy-Szőllősön egész ünnepélyességgel közönségessé (értsd: közzé – M. F.) tétetvén, miután a tárgynak érdeme az isten szabad ege alatt tartott hálaadó szent mise után, orosz és magyar nyelven több szónok által magyaráztatott; sietek országos kormányzó elnök urat tisztelettel tudósítani: hogy a jelenvolt népségnek legegyügyűbb tagja is egész elragadtatással találá magát új helyzetében, és mintha reája nézve az osztrák dynastia, […] soha se is létezett volna, a legnagyobb hazafiúi lelkesedéssel hódolt a nemzetgyűlés április 14-ki ünnepélyes nyilatkozatának.”

Az öntudatra ébredő szerbek, horvátok és románok vezetői azonban nem elégedtek meg az egyéni jogokkal. Egy idő után politikai követelésekkel álltak elő, amelynek a végén a területi autonómia szerepelt.

A polgárháború, valamint az osztrák és az orosz támadás problémáival küzdő magyar vezetés 1849 nyarán – a haza megmentésének érdekében – tárgyalásokba kezdett a nemzetiségek vezetőivel. Ennek eredményeként a magyar nemzetgyűlés a nemzetiségek jogait garantáló törvényt fogadott el. Annak ellenére, hogy a törvény életbe léptetésére már nem maradt idő, szövege a korabeli Európa számára is példamutatónak bizonyult. Kimondta, hogy bár a hivatalos érintkezés nyelve továbbra is a magyar marad, a nemzetiségek a többségi elv szerint használhatják nyelvüket. A nemzetiségek a községek mellett a megyékben, a bíróságokon, a hatóságokhoz benyújtott kérvényeknél szabadon használhatták nyelvüket. Ezzel az állami adminisztráció is többnyelvűvé vált. Az iskolák nyelve a községek vagy az egyházak nyelvét követhette, az anyakönyveket az adott gyülekezet nyelvén lehetett vezetni. A törvény előírta, hogy az állam egyenlő mértékben támogassa a nemzetiségek iskoláit, egyházait, emellett tartsa tiszteletben az egyházak autonómiáját és az egyházi nyelvet. A Szemere-kormány leszögezte, hogy kész beterjeszteni új törvényjavaslatokat a nemzetgyűlés elé, amennyiben ezek a pontok nem elégítik ki a nem magyar ajkú közösségeket.

Mint ismeretes, 1849. július 28-án a jelen lévő képviselők túlnyomó többsége támogatta Európa első nemzetiségi törvényének életbe léptetését, és Szemere Bertalan miniszterelnök indítványára egyhangúan elfogadták a zsidó állampolgárok egyenjogúsítását, emancipációját is.

Az anyanyelv szerepének fontossága tehát az 1848–49-es szereplők számára is egyértelmű volt. A napokban került elém Mészáros Károly Ungvár története című munkája. A szabadságharc idején laptudósítóként is működő szerző a mai kor embere számára is érvényes gondolatokat fogalmazott meg az anyanyelvi oktatás jelentőségéről: „oly tanrendszernek, mely idegen nyelvek csatornáján erőszakolja mintegy a lélekbe a tudományt és ismereteket, más gyümölcse nem lehet, mint·az értelmi és szellemi eltompulás; egy gazdag tanulság annak igazolására, miszerint minden nemzetnek vagyon egy, a gondviselés által rábízott saját kincse, ez pedig a nemzetiség, melyet emelni és nemesitni végzetszerű kötelesség, s más nemzetiséggel fölcserélni annyi, mint öngyilkosságot követni el.”

Kossuth, Petőfi és társainak történelmi érdeme, hogy tetteikre anyanyelvünkön emlékezhetünk.

Molnár Ferenc,
kutató,
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont