Tanítómesterünk volt – Váradi-Sternberg János születésének 100. évfordulójára

Január 10-én lenne 100 éves a kortársak által jól ismert Váradi-Sternberg János professzor úr, avagy a barátai által János bácsinak szólított jeles tudós. Azon emberek közé tartozott, akik mély nyomot hagytak ismeretségi körükben mint elkötelezett tudós-tanár, mint a kárpátaljai magyar értelmiség szellemi mindenese.

Emberpróbáló életpályát járt be, ami azt igazolja, hogy a lehetetlen helyzetekből is – de fáradhatatlan munkával – fel lehet emelkedni, és ember lehet maradni minden körülmény között. Szülővárosát, Nagyváradot már 16 éves korában el kellett hagynia a zsidó lakosságra nehezedő nyomás miatt. Moldáviába menekült, fizikai munkát végzett, leküzdve a háborús évek nehézségeit, közben egyetemi tanulmányait Szentpéterváron (az akkori Leningrádban) folytatta. A leningrádi egyetem történelemtanára lett. Tanárai arra biztatták, hogy foglalkozzon a magyar történelemmel. Így is tett: a Szaltikov-Scsedrin Közkönyvtárban rábukkant Hess András Budai krónikájának 1473-as kiadására. Leningrádból vezetett az útja az Ungvári Állami Egyetemre, ahová azért érkezett, mert Ungváron közelebbről kutathatta Magyarország történetét. Ebben a városban teljesedett ki pályája az asszisztenstől a professzorig. Mindig is a magyar történelmet kutatta, ennek a népnek a történelmi kapcsolatai határozták meg pályáját. Az egyetemen töltött ideje alatt elévülhetetlen érdemeket szerzett mind a pedagógia, mind a tudományos kutatás terén. Hosszú éveken keresztül szervezte az egyetemi hallgatók levéltári és múzeumi gyakorlatát. Kevésbé ismert munkái közé tartozik a még 1959-ben megjelent Módszertani útmutató a „Magyarország története” c. tananyaghoz. Saját tudományos munkáin túl részt vett kollektív művek megírásában és szerkesztésében is, pl. Az ukrajnai városok és falvak története (Kárpátaljai terület) című kötet szerzője volt. A Rákóczi-szabadságharcról szóló kutatásainak összegzését még Soós Kálmán elemezte a Perlekedő évszázadok (1995) című kötetében. A kárpátaljai címer- és pecséttani kutatásokról szóló írásait pedig Miszkov Iván értékelte tudományos alapossággal 2020-ban. Írásaiban rendszeresen foglalkozott magyar, ukrán, orosz történelmi személyiségekkel, a korabeli értelmiség képviselőivel. Tudatában volt az egyén szerepével a történelemben, mivel egy nép csak akkor tud nagy dolgokat elérni, ha vannak vezéregyéniségei. A kárpátaljai zsidóság első kutatóját tisztelhetjük benne, aki a források alapján dolgozott és vont le következtetéseket.

Valerij Pagyak nyelvész és könyvkiadó fogalmazta meg, hogy különösen érzékeny ember volt, nagyon bántotta, hogy munkásságát itt, Kárpátalján nem értékelték megfelelően, még a rendszerváltás (1991) után sem, csak Magyarországon. Az őt ért sérelmeken sajátos személyes módon tette túl magát, a kutatásba fojtotta energiáit, amelyeket az ismeretlen történelem feltárásának szentelt. Figyelembe vett minden mellékesnek tűnő levéltári adatot, mérlegelve annak sokrétű jelentőségét.

A tanítványaival folytatott beszélgetések alkalmával mindig az objektivitás lényege felé terelt bennünket, kijelentette, hogy „szeretem leleplezni az áltörténészek teóriáit” ‒ vonatkozott ez leginkább Kárpátalja történetére. Mély rálátása és tapasztalata alapján arra a következtetésre jutott, hogy Kárpátalján azokat a témákat kell kutatni, amelyekhez megvan a forrásbázis a levéltárakban, kézirattárakban. Elmondása szerint azért kezdte el kutatni az ukrán‒orosz‒magyar kapcsolatokat, mert a téma szinte ismeretlen volt. Ehhez az kellett, hogy mind a három nyelvet beszélje, publikált is több nyelven.

Javasolta a Rákóczi-szabadságharc kutatását is, mivel könnyen hozzáférhetők a témához kapcsolódó levéltári források. Megtanította a 18. századi források olvasását, azok értelmezését. Felhívta a figyelmünket, hogy meg kell ismernünk a kor szófordulatait, az általános latin‒magyar szóváltozatokat. Folyamatosan dolgozott a beregszászi levéltár olvasótermében. Azt terveztük, hogy kigyűjtjük és publikáljuk a II. Rákóczi Ferenc által aláírt rendeleteket. Ez a gyűjtemény a mai napig nem készült el, de a közeljövőben tervezzük a kiadását. Mindannyian hálásak vagyunk neki, akiket elindított a történészi pályán. Több befejezetlen kezdeményezése-terve maradt torzóban. Az egyik ilyen a Salánktól Rodostóig című dokumentumfilm forgatókönyvének az elkészítése.

Köteteinek, tanulmányainak és cikkeinek bibliográfiai adatait alapossággal összegyűjtötte az Ungvári Állami Egyetem könyvtára távozása után. Ebből a jegyzékből kitűnnek azok a kiadványok, folyóirat- és újságszámok, amelyek ma már elérhetetlenek, ezért is tervezzük kötetbe szerkesztve újból kiadni azokat.

Halála után tisztelői szerettek volna emléktáblát állítani az ungvári házának falán, tudomásunk szerint meg is volt rá a városi tanács határozata, de a szándék nem valósult meg. Mintegy húsz évvel később utolsó munkahelyének színhelyén, a Hungarológiai Központban 2023. november 10-én avattak emléktáblát tiszteletére. Ezen az ünnepségen részt vettek a Sternberg család leszármazottai, egykori kollégák az egyetemről, a Hungarológiai Központból, barátai, tanítványai, ismerősök.

Váradi-Sternberg János elévülhetetlen szerepet játszott a kárpátaljai magyarság szerveződésében, a KMKSZ alakulásakor és utána is. Alapító tagja volt a József Attila Alkotóközösségnek. 1990-től elindította a Rákóczi Emlékkonferencia-sorozatot, részt vett annak a bizottságnak a munkájában, amely szorgalmazta a turulos emlékoszlop újra felállítását Tiszaújlak határában, kezdeményezője volt a salánki Mikes-kút melletti emlékoszlop felállításának. Támogatta az 1944 utáni Kárpátalja első magyar irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot.

Emlékének megőrzéséhez jelentősen hozzájárult a közvetlenül halála után legidősebb fia által otthoni dolgozószobájából kialakított Váradi-Sternberg-emlékszoba.

Váradi-Sternberg János-díj. Az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány Balla D. Károly író és szerkesztő vezetésével 1999-ben Váradi-Sternberg János-díjat alapított, amellyel megörökítették a történészprofesszor emlékét. A díj alapítói szerint: „A díjban a társadalomtudományok azon (kárpátaljai vagy Kárpátaljával foglalkozó) művelői, azon kutatók, oktatók, publicisták, a közélet vagy akár a művészetek azon képviselői részesülhetnek, akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem és társadalomszemlélet mellett.” A díjat évente egyszer ítélhette oda az Alapítvány Kuratóriuma a névadó születésének évfordulója alkalmával. Három éven keresztül került odaítélésre. Többek között Orosz Ildikó, a II. RF KMF elnöke és Vári Fábián László költő is kiérdemelte.

Váradi-Sternberg Jánosról számos publikáció jelent meg mind az ukrán, mind a magyar sajtó és kiadványok hasábjain, felelevenítve életrajzának fontosabb állomásait. Megítélésünk szerint azonban legnagyobb mélységgel és tisztelettel egykori tanítványa, Soós Kálmán, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola első rektora emlékezett meg róla 1992. február 28-án, a neves tudós ungvári temetésén. (Forrás: Soós Kálmán, Perlekedő évszázadok. Ungvár‒Budapest, 1995. 5‒12. o.) Ez az írás, amelyet az alábbiakban közlünk, mindannyiunkban, a kárpátaljai magyarságért tevő emberekben mély nyomot hagyott, ugyanakkor ma is sokatmondó azok számára, akik ismerték az általunk mélyen tisztelt János bácsit. Váradi-Sternberg János sírhelye az Ungvár közeli börvingesi temetőben van. Legyen emléke örökre áldott!

Csatáry György,
a filozófia doktora, PhD 

Mandrik Iván,
a történettudományok doktora
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

*******************************************************************************************************

Dr. VÁRADI-STERNBERG JÁNOS (1924‒1992) EMLÉKÉRE

Gyászoló családtagok! Végtisztességet tevő gyülekezet! Szomorú ez a mai nap. Nemcsak azért, mert eltűntek a tél tiszta fehér színei és helyébe nem jött üde, friss tavasz, hogy inkább őszi, szomorú hangulatot sugall a természet, hanem azért is, mert gyászol egy nemzet akadémiája. A kárpátaljai és egyben az egyetemes magyarság szellemi életéből eltűnt egy üde, tiszta fényt és melegséget sugárzó személyiség, az anyaország szívében életének 69. évében elhunyt dr. VÁRADI-STERNBERG JÁNOS történészprofesszor, az Ungvári Állami Egyetem nyugalmazott tanára, a Hungarológiai Központ volt tudományos főmunkatársa, a MTA Petőfi Bizottságának tagja, a mindenki által tisztelt kedves János bácsi, tanítómesterünk. Tudtuk, hogy beteg, de ismerve őt, s az iránta érzett megkülönböztetett tisztelet és rajongás közben nem hittük és nehezen hisszük mind a mai napig, hogy vele szemben is győzhet, őt is elérheti a halál, hisz egész jelleme friss volt, felfogása fiatalos, és aki beszélt vele, másodpercek alatt elfelejtette, hogy talán beteg, törékeny és megviselt emberrel társalog. Kedves János bácsi, most már örökre így maradsz meg bennünk, ilyen fiatalosan, frissen és konokul harcolva a kór, a betegség ellen. Halála váratlanul és felkészületlenül ért bennünket. Váratlanul, hiszen kora még viszonylag nem volt magas, s amikor teste már szívósan küzdött az elmúlás ellen, akkor is az ifjúságától végigkísérő tenniakarással várta felépülését. Felkészületlenül, hiszen tevékenysége páratlan széles körű volt, ami elvesztését nem egy területen hatalmas és pótolhatatlan hiányként érzékelteti. Nagy űr maradt utána, hiszen amúgy is kevesen vagyunk, s ezentúl nem lesz, aki szakmai tanácsaival, bölcsességével és meghallgatásával segítene bennünket itt, az erdős Kárpátok karéjozta sík vidéken. Eltűnt egy biztos, nyugodt pont az életünkből. Már nem mondhatjuk egy nehéz kérdés kapcsán tétovázva a döntés előtt, hogy várj, előbb fölugrom János bácsihoz, megkérdezem őt, biztos tud olyat mondani, ami rásegít a helyes megoldásra, ami megmutatja a járható utat, hogy ne tévelyegjünk. Most itt vagyunk mindazok, kik bíztak benne, akiknek adott magából egy darabot, akik itták szavait, hogy meggyőződjünk, igaz-e a hír, amely február 12-én felröppent, vagy csak egy rossz álom. Sajnos, a hír immár igaz, János bácsi itthagyott minket, magával vitte terveit, azokat, amelyeket hosszú éveken át, még a halálos ágyán is pátyolgatott, dédelgetett arra az időre várva, amikor kitárulnak a lehetőségek kapui, és szabadon megvalósíthatja elképzeléseit. Amikor a budapesti kórház intenzív osztályán meglátogattam ‒ mivel többen voltunk ‒, félrehívott és halkan a fülembe súgta: „Úgy tudom, Kárpátalján már a halálhíremet keltik. Arra kérlek, mondd meg otthon, hogy a körülményekhez képest jól vagyok, s nem haldoklom és hamarosan hazatérek.” Én már hiába hangoztattam üzenetét Kárpátalján. Élni akart, meghalt mégis. Olyan embert vesztettünk el a napokban, aki évtizedeken keresztül lámpás volt, amelynek fénye a hazai világosság táplálásán túl átvilágított a zárt ablakokon, a szögesdrótokon egyaránt, s a sztálini‒brezsnyevi érában sokáig szinte az egyetlen megbízható kapcsolatot jelentette az anyaország és Kárpátalja között, hozzájárulva a határok szabdalta egyetemes magyar szellemi élet vérkeringésének működtetéséhez. Személye maga volt az elkötelezettség történelmünk mellett, hiszen múltunk értékeinek kutatása szinte szenvedélyévé vált, és ezt a szenvedélyt mint pedagógus át tudta ültetni tanítványainak új s újabb nemzedékeibe. A zavaros és viharos időkben nem ingatta meg az éppen aktuális politikai széljárás, hiteles tudott maradni akkor is, amikor élni sem volt könnyű, nemhogy alkotni. Higgadt diplomáciája, fejlett politikai érzéke, kicsinyességtől mentes bölcsessége mindenkor képessé tették a feladatok megfelelő megítélésére. Művelt tárgyalókészségével a kritikus helyzetben is megtalálta azt a hangot, amellyel tudományos meggyőződését kifejezésre juttatva tudott érvelni és meggyőzni.

A kétkedő történészek körébe tartozott, így olyan búvárja volt a századok örökségének, aki sohasem elégedett meg a feltételezésekkel, igazának bizonyítására számos kikezdhetetlen adatot sorakoztatott fel. Szellemi hatása, következetes és meg nem alkuvó emberi tartása ‒ túlzás nélkül állítható ‒ így vagy úgy mindenkit megérintett. Ezért úgy érezzük, halálával mindnyájunkból kiszakadt egy darab. A villámcsapásszerű halál azonban csak törékeny alakját dönthette le, csak a nemzedékek tanítómesterét és a jó barátot, a kollégát ragadhatta el körünkből, de a tudós életművén és az ember példáján az elmúlásnak sem lehet hatalma. Valahogy úgy vagyunk távozásával, mint az 1735. április 8-án Rodostóban elhunyt, éppen a nagy mester, Váradi-Sternberg János által sokat vizsgált II. Rákóczi Ferenc személyével, akinek haláláról Mikes Kelemen azt jegyezte fel, hogy „akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy meghalt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment és mi más valakit öltöztettünk fel helyébe. Bár igazat mondanának. Tegnap az isteni szolgálat után testét koporsóba zártuk, és egy kis házba tettük, ahol leszen mindaddig, mig szabadság nem lesz…” Váradi-Sternberg János személyének búcsúztatása, jelentőségének méltatása megköveteli ugyanazt a tárgyilagosságot, amilyen tárgyilagosság és valóságszeretet voltak jellemének uralkodó vonásai. Önmagáról azonban nem sokat beszélt. Pedig színes, jó és rossz élményekben egyaránt gazdag életéről jó lett volna közelebbit is tudni. Azt hittük, van még időnk, hogy egyszer kifaggassuk, tanulságul magunk és utódaink számára. Tragikusan, helyrehozhatatlanul tévedtünk. Életrajzának tényszerű adatait, az életút egyes állomásainak meghatározó, formáló szerepét csupán önvallomásának néhány szűkszavú mondata oldja fel. Erdély, közelebbről Nagyvárad szülötte volt. Itt látta meg a napvilágot 1924. január 10-én régiségkereskedő családban. Nagyváradon nevelkedett, itt járt zsidó elemi iskolába, majd gimnáziumba. A szülőföldhöz való kötődését nevének első részével örökre emlékezetünkbe véste. A család későbbi sorsa úgy alakult, hogy Hitler csapatai elől 16 évesen két idősebb fiú- és fiatalabb leánytestvérével Moldáviába menekültek. Apját és egyik fiútestvérét Auschwitzba hurcolták, ahol elpusztultak. A szülőföld elhagyására kényszerült és immár árván maradt Váradi-Sternberg a háború első éveiben traktoristasegédként dolgozott a Kubány vidékén, majd a boguszlavi tanárképző főiskolán tanult. A második világégés befejezése után felvételt nyert a leningrádi egyetem történelem karára. Egyetemi tanulmányai alatt meghatározó jelentőségű volt számára, hogy az orosz történetírás vezéralakjainak ‒ Okuny, Mavrogyin, Tarle ‒ előadásait hallgathatta. Mint tudós tőlük örökölte a szigorúan pontos, forrásokon alapuló, színes és gördülékeny tudományos előadásmódot. A század közepe három kiemelkedő orosz gondolkodójának eszmeköréből indulva, de az erdélyi hagyományokat is magában hordozva, leningrádi tanulmányai befejezése után került Kárpátaljára. 1949 szeptemberétől az Ungvári Állami Egyetem Történelem Karának asszisztense, később itt az egyetemes történeti tanszék professzora. Akiket szakmára tanított, nemcsak tudást, hozzáértést sajátítottak el tőle, hanem emberséget, tisztességet, derűs, eleven érdeklődést a világ dolgai iránt. Az 50-es évek elejétől publikált rendszeresen. Egy nagy történésznemzedék tanítványaként egyéni arculatot öltött. Tudományos érdeklődése igen széles spektrumú volt. Végigvezetett bennünket mindenekelőtt három nemzet ‒ a magyar, az ukrán és az orosz ‒ furcsán hullámzó érintkezéseinek országútján, gazdasági-politikai életén éppúgy, mint a szellemi-kulturális életén. 1955-re megírt kandidátusi értekezése ‒ Felszabadító háború Magyarországon és az orosz‒magyar kapcsolatok a XVIII. század elején címmel ‒ a szabadságharc nemzetközi kapcsolatait, II. Rákóczi Ferenc és I. Péter cár diplomáciai tevékenységét vizsgálja. 1970-ben Leningrádban megvédett nagydoktori disszertációja Magyarország és Oroszország a 19. század második felének ‒ a 20. század első éveinek társadalmi és művelődési összeköttetéseinek már egész rendszerével foglalkozik. E két fő kutatási témája mellett máig értékes forrásfeltárás alapján párhuzamot vont a világirodalom nagyjai, Petőfi és Ukrajna kobzosa, Sevcsenko között; csokorba szedte a dekabristákhoz fűződő szálainkat; hazai történészek közül először hívta fel a figyelmet Jurij Venelin-Huca nemzetközi jelentőségére; vonzó színekben ábrázolta Magyarország és a Kijevi Rusz, Mátyás király és a moszkvai nagyfejedelem, III. Iván korát, de elfogulatlanul tudott rávilágítani a cári csapatok magyarországi beavatkozására; közzétette Ivan Franko ismeretlen, legjelentősebb magyar tárgyú tanulmányát ‒ A magyar nemzeti ősmondát, Forgách Simon kuruc tábornagy Kijevben megtalált emlékiratait, foglalkozott a galíciai zsidók szabadságharcban betöltött szerepével, az 1784. évi erdélyi parasztháborúval, II. Rákóczi György és Bohdan Hmelnickij szövetségével, az első magyar nyelvű ukrán népdalgyűjteménnyel; a magyar szőlőkultúra meghonosításával Oroszországban; általa tudunk Lucskay Mihály etióp nyelvekre vonatkozó kéziratáról, Dóhovics magyar nyelvű verseiről, Sáfáry ismeretlen versfordításairól; új ismereteket közölt az ukrán és orosz irodalom magyar népszerűsítőiről, az Oroszországban kiadott magyar nyelvtanról és még sok minden másról. Tudományos tevékenységének egésze merőben új színt jelent Kárpátalja múltjának kutatásában is. Számtalan új adatot közölt az ungvári vár Rákóczi-kori ostromáról, a 659 ugocsai kurucról, Budai Ézsaiás látogatásáról Visken, járt Balogh Edgár nyomában Nagydobronyban, Óvóbácsik és rektortanítók címen vizsgálta vidékünk 19. századi közoktatását, publikálta Zrínyi Ilona Munkácson kelt ismeretlen leveleit, tanulmányt írt II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen salánki kapcsolatairól, a fiatal Szabó Ervin ungvári éveiről, azonosította Németh László titokzatos beregszászi ismerősének személyét, szenvedélyesen kutatta Petőfi itteni tartózkodásának nyomait, Gvadányi badalói kvártélyozását, közzétette Kazinczy és az Ungváron székelő munkácsi püspök, Bacsinszky András levelezését, életének utolsó éveiben „a legnagyobb magyar”, Széchenyi István beregszászi és tiszaújlaki útvonalát térképezte fel, de ugyanakkor megemlékezett a kárpátaljai zsidóság holokausztjáról, és felemelte szavát a régió magyarságának legfájóbb és egyben legtragikusabb eseménye, a sztálini táborokba elhurcolt magyar férfiak ügyében is. Mindezek mellett mindig nagy érdeklődést mutatott a napjaink kárpátaljai magyar beszédkultúrájában jelentkező súlyos gondok enyhítése, megoldása iránt is. Részt vett a szovjet történetírás egyik legjelentősebb vállalkozásában, Magyarország történetének első orosz nyelvű, háromkötetes szintézisének megírásában. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a kárpátaljai oktatásügyben mérföldkövet jelentő magyar történelem tanításához szükséges segédkönyv egyáltalán megszületett, kiemelt okmányok formájában munkája értékes fejezeteit képezi az Ukrajna magyar tanítási nyelvű iskolái számára újabban megjelent tankönyvnek is. Sokrétű volt tudománytervező és tudományszervező tevékenysége is. Mint az egyetem kiemelkedő szaktekintélye, az egykori Szovjetunió Hungarológiai Tanácsának tagja, a KMKSZ hagyományőrző bizottságának elnöke, a Magyar Történészek Világszövetségének alapító és választmányi tagja, a történelem kar módszertani bizottságának és az egyetem könyvtári tanácsának vezetője, a Hatodik Síp társadalmi lap szerkesztőbizottságának tagja, a Pedagógus-továbbképző Intézet előadójaként részt vett az itthoni és külföldi történeti kutatások főbb irányainak kijelölésében, tematikai terveinek kialakításában, véleményt nyilvánított a múltunk különböző szintű oktatásával összefüggő kérdésekben. A Magyarország történetére vonatkozó szakdolgozatok, diplomamunkák és disszertációk számának szembeötlő növekedése akár példa is lehetne arra, mit jelentett az egyetemi oktatásban egy-egy kutatóprofesszor egyéniség megjelenése. Bár csak epizódszerű eseménye tudományos munkásságának, feltétlenül megemlítendőnek tartom, hogy számos nemzetközi konferencián tartott előadást, illetve szervezett hasonló rendezvényeket Kárpátalján. Zárszót mondott az 1990 decemberében megtartott A Kárpát-medencei magyarság a XX. század végén című ungvári világtalálkozón, Szegeden előadást tartott a Hungarológusok III. Nemzetközi Kongresszusán, főszervezője és aktív résztvevője volt a Mátyás király halálának 500. évfordulója, a két Rákóczi, Mikes és legutóbb gróf Széchenyi István jubileumának tiszteletére rendezett konferenciáknak. A kárpátaljai helynevek történeti nevének visszaállítása ügyében is szót kért a területünkön megrendezett nemzetközi szimpóziumon. Gondja volt arra is, hogy régiónk nagy jelentőségű kezdeményezéseiről a nemzetközi szakkörök is tájékoztatást kapjanak. A katedrára termett, írásaiban, előadásai révén is nagy hatású tudós számára 1989-ben új lehetőség nyílott. Büszke volt rá, hogy megérhette a változásokkal teli napokat, a kommunista rendszer összeomlását, s 40 évi egyetemi munka után 1989 februárjától a frissen létrejött ungvári Hungarológiai Központ tudományos főmunkatársa lehetett. Szinte legendás, mindenki által respektált tekintélyével nemcsak az intézet belső életéhez, működéséhez elengedhetetlen egyensúlyt tudta mindenkor fenntartani, hanem tekintélyt adott személyisége itthon és külföldön egyaránt. Ebben az időben meghatározó szerepe volt a Hungarológia az Ungvári Állami Egyetemen című igen nagy jelentőségű bibliográfia összeállításának kezdeményezésében, munkaközösségének kiválogatásán, irányításán túl a korszerű koncepciójának kialakításában, és mint egyik szerkesztőnek a „szellemujja”, nyomot hagyott a megjelent anyag részletein, s magán a bibliográfia egészén is. Fáradhatatlanul munkálkodott kultúrkincseink feltárása és gondozása érdekében 1990 szeptemberében történt kényszerű nyugdíjaztatása után is, ami azonban élete végéig fájó sebet ejtett rajta. Kiemelkedő terméke e téren végzett kutatásainak Kárpátalja településeinek heraldikus jeleiről közölt cikksorozata. A Magyar Tudományos Akadémia Petőfi Bizottságának tagjaként véleményt nyilvánított a nagy magyar költő körül kialakult kemény és súlyos vitában, s minden tudásával igyekezett cáfolni Petőfi barguzini eltemettetésének áltudományos verzióját. Igen jelentős szerepet vállalt Petőfi Sándor kárpátaljai emlékének ápolásában is, egyik kezdeményezőként hagyatékának megőrzésében. Számos értékes exponátumot ajándékozott a világhírű magyar költő Ungváron megnyílt múzeumának. Még életének utolsó, legnehezebb napjaiban is, amikor teste már szívósan küzdött az elmúlás ellen, akkor is tervezett. Tudományos érdeklődését a nemrég Moszkvában orosz nyelven megjelent Magyarország rövid története kötötte le olyannyira, hogy amikor a budapesti kórházban felkerestem, arra kért, hogy juttassam el ezt hozzá, mert recenziót akar róla írni. Sajnos erre már nem volt elég ideje. Lankadatlan szorgalommal folytatott kutatásainak eredményeit számos könyve, mintegy 300 cikke, tanulmánya összegzi, amelyből kb. 200 hungarológiai tárgyú. A különböző nemzetek évszázados útjainak és találkozásainak örökségét úgy tudta vizsgálni, hogy közben méltányos maradt a magyarsággal együtt élő többi nép nemzeti törekvései iránt is. Munkáiban mindig épít ugyan a megelőző korok időtállónak bizonyult eredményeire, de általában sajátos, egyéni színekkel is gazdagította azokat. Tudományos írásait a legmagasabb szakmai igényesség és szilárd erkölcsi tartás avatja a történelem, az irodalom, a néprajz és a nyelvészet megbízható és maradandó értékévé. Eredményeivel megörökítette nevét e tudományszakok történetében. Sokévi gyümölcsöző munkája elismeréseként 65. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével, a múlt év augusztusában a Hungarológusok III. Világkongresszusán pedig Lotz János-emlékéremmel tüntették ki. Életútján végigtekintve, munkájának sokrétűségét, pályájának kimagasló eredményeit értékelve azt mondhatnánk, hogy teljes utat járt be. De mégis, akik ismerhették az élete utolsó időszakában is benne rejlő erőt, a még további alkotásokra kész képességeit, tervező optimizmusát, azok szemében váratlan halála egy még be nem fejezett, kettétört élet soha meg nem valósuló lehetőségeinek elvesztését jelenti. Kiemelkedő, igaz emberi élet, nagy ívű tudós pálya és tudománytörténetünk felemelő fejezete zárul le Váradi-Sternberg János koporsójánál. Életének és munkásságának azonban itt, a Kárpátok lábánál számunkra külön üzenete is van, és ezt mostani búcsúzásunkkor jól emlékezetünkbe kell vésnünk. Váradi-Sternberg János vallotta és hirdette a szülőföld megtartó erejét; személyes példájával visszaadta önerőnkbe vetett hitünket. Azt a hitet, amelynek birtokában ‒ méltatlan, de hűséges tanítványaiként ‒ talán folytathatjuk hatalmas életművét, és apró munkásai lehetünk annak a nagy ügynek, amelynek ő gigásza volt mindnyájunk szemében. Köszönjük, kedves Mester, fényes írásaidat, elismerő és dorgáló szavaidat, mindazt, amit a magyar múlt népszerűsítőjeként, tudományos szakírójaként és előadójaként is értünk tettél. Megszomorodott lélekkel búcsúzom én is, kedves János bácsi, de nem végérvényesen, mert tudom, hogy példádon keresztül továbbra is velünk maradsz rögös utunkon, melyen járnunk rendeltetett. Tanítványai nevében ígérhetem, hogy részt fogunk venni abban a kegyeletes munkában, amelynek célja az ő emlékének megörökítése lesz. Nyugodjon békében! Béke poraira!