„A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása” – Beszélgetés az ötvenedik születésnapját ünneplő Kész Barnabással

A Morus Tamástól származó megállapítás híven tükrözi Kész Barnabás történész, pedagógus, hagyományőrző munkásságát, életvitelét, hiszen tevékenysége arra irányul, hogyan tegye élővé hagyományainkat, hogyan adja át az őseink kultúrája iránti megbecsülést és szeretetet a fiataloknak. Szívén viseli magyarságunk múltját és jelenét, büszkén ölti fel a huszárruhát. A hétköznapokban fáradhatatlanul ingázik Salánk és Beregszász között, de sokszor Ungvárig is visz az útja, hiszen tavalytól a Kárpátaljai Megyei Tanácsban szolgálja érdekeinket képviselőként; mindemellett boldog férj és családapa.
Mostani beszélgetésünknek külön apropója is van: Kész Barnabás június 29-én ünnepli ötvenedik születésnapját. Sokan ismerjük tevékenységét, sokunknak jó barátja és munkatársa, de szeretnénk, ha még többen megismerhetnék életútját.

– Hol nőtt fel?

– A Nagyszőlősi járásban lévő Salánkon, vagyis Ugocsában nevelkedtem. A Salánki Középiskola elvégzése után felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára. Édesapám középiskolai történelemtanár volt, az ő könyvei, elbeszélései hatására természetesnek tartottam, hogy ezt a szakterületet válasszam.

– Hogyan alakult a pedagógiai pályafutása?

– Diákként nem akartam pedagógus lenni, inkább kutatómunkával szerettem volna foglalkozni. Erre biztattak kiváló tanáraim, többek között Váradi-Sternberg János, Balahuri Eduárd és Mandrik Iván is. Az egyetem elvégzése után – ekkor már túl voltam a kétéves sorkatonaságon – egy évig még Ungváron maradtam, a régészeti laboratóriumban dolgoztam laboránsként. Évfolyamtársaim közül egy másik magyar fiút, Kacsur Gusztávot is az egyetemen marasztalták (igaz, a sors neki is más jövőt szánt), pedig magyarként abban az időben is nehéz volt államnyelven – akkor oroszul – tanulni.

– Hogy tetszett az a munkakör?

– Érdekes volt számomra a terepen végzett ásatások mellett a több ezer éves cserépedények, fémtárgyak restaurálása, berajzolása. Itt volt szerencsém megismerkedni a Bobkov Viktor által Tiszacsomán feltárt honfoglalás kori magyar leletekkel is. Ekkor azonban jött a rendszerváltás. Ungváron lehetetlenné vált az élet, egyik napról a másikra értéktelenedett el a családok évtizedek alatt megtakarított pénze. Hónapokig nem kaptunk fizetést, a polcokról eltűntek az alapvető élelmiszerek is. Ekkor már nős voltam, nem szerettük volna jövendőbeli gyerekeinket ilyen körülmények között nevelni. Így hazamentünk Salánkra, ahol munkát kaptam a helyi középiskolában. A többgenerációs család túlélési stratégiája nagyon jól működött azokban a nehéz időkben is. Az eszünkbe sem jutott, hogy elhagyjuk Kárpátalját, bár kaptunk magyarországi állásajánlatot. 23 évet tanítottam a Salánki Középiskolában, jelenleg pedig már néhány éve a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem tanszékén oktatok.

– Milyen volt Salánkon tanítani?

– Szerettem ott dolgozni, főképpen azután, hogy az akkori igazgatónknak, Barta Józsefnek, valamint osztrák és magyar jó szándékú embereknek köszönhetően megépült az új iskola. Egyébként is lokálpatrióta vagyok, nagyon szeretem a szülőfalumat, annak gazdag múltját, gyönyörű környezetét. A tanítás mellett belevetettem magam a település társadalmi életébe. Elég felsorolni, mi mindent csináltunk akkoriban: jurtatáborok, Rákóczi-emlékpark, íjászkör, iskolamúzeum (ennek az alapjait már az édesapám megteremtette), faragott falutáblák és játszóterek, számos rendezvény. Az emberek lelkesek voltak, a falu vezetése pedig partner mindenben.

– Az Ön nevéhez fűződik a több mint húszéves múltra visszatekintő, hagyományőrző jurtatábor megszervezése. Honnan jött a tábor ötlete? Mit jelent az Ön számára a hagyományőrzés?

– 1994-ben még fiatal tanárként olvastam egy felhívást, melyben magyarországi hagyományőrzők felszólították az érdeklődőket, hogy ünnepeljük együtt a közelgő Millecentenáriumot, tehát a honfoglalás 1100. évfordulóját. Akkor ismerkedtem meg Petraskó Tamással, aki lovas túrát szervezett Baskíriából Budapestig, megismételve honfoglaló őseink 5000 km-es útját. Tamással egy életre szóló barátságot kötöttünk, azóta számos közös rendezvényünk volt. Az ő hatására kezdtem lovagolni, jurtázni és íjászkodni, behatóbban ismerkedni a magyar őstörténettel, katonai vagy történelmi hagyományőrzéssel foglalkozni, amely azóta is meghatározza az életemet. Akkoriban sem a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolákban, sem az ungvári egyetemen nem tanították a magyar nép történetét. Fontosnak tartottam, hogy a kárpátaljai magyar gyerekek is tudják, kik vagyunk, és honnan jöttünk, hisz büszkék lehetünk múltunkra, őseinkre. Ezért számomra a hagyományőrzés nem egyszerűen öncélú időtöltés vagy hobbi, hanem pedagógiai eszköz nemzeti történelmünk népszerűsítésére és életszerűbbé tételére, a fiatalok identitásának erősítésére.

– Számos ismeretterjesztő könyvet írt, illusztrált, szerkesztett, jelenleg is tanít a beregszászi főiskolán, élő történelemórákat tart Kárpátalja-szerte. Hogyan jut ideje minderre?

– A rajzolás gyerekkorom óta végigkíséri az életemet, a képzőművészetek mindig közel álltak hozzám. Nagyon szeretek rajzolni, ezt a vénámat édesanyámtól örököltem, aki alsós tanítónő volt. Tőle tanultam azt is, hogy az iskolában a legfontosabb tisztelni és szeretni a gyerekeket, származásuktól függetlenül. Vérbeli pedagógusként azt vallotta, hogy minden gyermek tehetséges, és hozzáértő alázattal mindegyikük fejleszthető. Esténként türelmesen javítgatta tanítványai füzeteit, amit én még óvodásként megirigyeltem, s egyszer észrevétlenül telerajzoltam lovakkal az asztalán hagyott füzetkötegeket, ami csak másnap derült ki az iskolában…
Rajzkészségemnek később is hasznát vettem. Tanárként elkezdtem történelmi témájú kifestőket, foglalkoztató füzeteket, segédkönyveket illusztrálni és szerkeszteni, amelyekkel szintén a magyar történelem oktatását kívántam segíteni. Örülök, hogy néhány ilyen kiadványom már megjelent Kárpátalján. Emellett egy debreceni kiadóval is együttműködöm, amelynek számos tudományos-ismeretterjesztő kiadványában közreműködhettem szerkesztőként. Egyeseket illusztráltam is, de erre mostanában nem nagyon van időm. Ezekkel a kiadványokkal is az a célunk, hogy az iskoláskorú gyermekekkel megkedveltessük a történelmet és magát az olvasást. Hogyan jut időm minderre? Bánt a lelkiismeret, hogy nem tudom csinálni százszázalékosan mindazt, amit szeretnék, de megpróbálom összehozni a különböző jellegű tevékenységeimet. Csakis a családom segítségével tehetem, mert ha ők nem lennének, akkor nem tudnám végezni egyiket sem.

– Meséljen erről a biztonságos családi háttérről! A gyerekeit is „megfertőzte” a hagyományápolással?

– Nagy szerencsémre a feleségem, dr. Kész Margit is szakmabeli, ugyancsak főiskolai oktató, a magyar tanszéken tanít, és ő is néprajzos. Nagyon sok közös tevékenységünk, programunk van. Egymást segítjük, támogatjuk, és a gyerekeink is ebben a szellemben nevelkedtek. Mindketten a Debreceni Egyetem néprajz szakán tanulnak, illetve a lányom a beregszászi főiskolán levelező tagozaton magyar szakos is. Remélem, jövendőbeli munkájuk Kárpátaljához köti majd őket. Múltkor azon viccelődtünk, hogy Réka lányom 19 éves, de már 20 éve táborozik. Ugyanis a vereckei táborban már az anyukája pocakjában volt, s nagyon jól viselte a körülményeket. A fiam és a lányom kiskorukban úgy osztották be az évet, hogy várták a karácsonyt, a húsvétot meg a nyári tábort. Úgy érzem, ők is fontosnak tartják azt, amit én, s amiben tudnak, segítenek.

– 2015 óta részt vesz megyénk politikai életében. Milyen indíttatásból vállalta el a képviselőségre való felkérést? Milyen munkát folytat ott?

– Soha nem politizáltam, igazából többszöri megkeresésre, rábeszélésre vállaltam el.Erre ösztönöztek Kós Károly szavai is: „Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.” Természetesen örültem, amikor bejutottam a megyei tanácsba, hogy számítanak a munkámra. Ezért megpróbálom tiszta lelkiismerettel, teljes energiámat belefektetve, tehetségemhez mérten végezni ezt a munkát. Az oktatási bizottságban dolgozom, amelynek dr. Orosz Ildikó, a Rákóczi-főiskola rektor asszonya az elnöke. A közgyűléseken való megjelenések, részvételek, szavazások mellett kétféle tevékenységünk van: a stratégiai munka, mellyel a kárpátaljai magyar oktatást, így a magyar tankörzetet próbáljuk létrehozni, a magyar iskolák munkáját igyekszünk segíteni.A rövidtávú taktikai feladatok közül pedig megnevezhetném a különböző beadványainkat az utak javítására, óvodák, iskolák tatarozására, beteg gyermekek gyógykezelésének támogatására stb. Az aktuális problémáktól függően hol a költségvetési kérdésekről, hol a földterületek törvénytelen kisajátításának megakadályozásáról, hol a szakiskolák finanszírozásáról kell döntenünk. Mindez társadalmi munka, amely mellett még a munkahelyünkön is helyt kell állnunk.

– Munkásságát számos elismeréssel jutalmazták.

– A kitüntetések nem érdekeltek, nem törődtem és ma sem törődöm velük. Sokkal fontosabb számomra, hogy azok az emberek, akik ismernek, akikkel együtt dolgozom, elismerjék a munkámat. Megkaptam Magyarország ezüstkeresztjét, több lovagrendnek tagja vagyok, de nem halmozom a kitüntetéseket.

– Brezáni megemlékezés, zászlóbontás Beregszászban, második világháborús emlékkonferencia – mindez májusban, két hét leforgása alatt…

– Amikor ezekre a programokra felkértek, örömmel mondtam igent, hisz mindegyik közel áll a szívemhez. A konferenciát a tanszékünk szervezte, ebben én is részt vettem. A főiskola történészei összetartó csapatot alkotnak, évente több rendezvényt szerveznek, öröm velük dolgozni. Brezánba is szívesen utaztam. A Rákóczi-emlékhelyek közül sokfelé megfordultam a törökországi Rodostótól a felvidéki Borsiig, ellenben Brezánban még soha nem voltam. A város jelenleg Ternopil megye része, egykor Lengyelországhoz tartozott. Rákóczi itt talált menedéket, miután megszökött a bécsújhelyi börtönből, és a császáriak mindent elkövettek, hogy elfogják. Ez volt a kiindulópontja a tiszaháti felkelésnek, amely az egész Rákóczi-szabadságharcot elindította. Rákóczi és Bercsényi a brezáni kiáltványban szólította harcra, ellenállásra az ország népét, és itt nyújtották át Esze Tamáséknak azokat a hadi zászlókat, amelyeket aztán Tarpa, Vári és Beregszász piacain bontottak ki. Ehhez a történelmi eseményhez kötődik a zászlóbontás napjainkban. Minden évben megismételjük Esze Tamásék útvonalát, akik a salánki erdőből indulva végigjárták szekéren, lóháton ezt az útvonalat, és kibontjuk Rákóczi hadi zászlait, rajta a fejedelem jelmondatával „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért).

– Van-e példaképe?

– Számos nagyszerű személyt megnevezhetnék a történelemből, vagy a már említett Váradi-Sternberg János professzoromat, akit példaképnek tekinthetek. Leginkább mégis mindkét ági nagyszüleimet tartom – a szüleim mellett – példaképeimnek, akiktől emberséget, munkaszeretetet, kitartást, becsületet tanulhattam. Pedig nehéz korban éltek ők is: nagyapáim végigharcolták a második világháborút, egyikük szakaszvezetőként a Dont is, magyarságukért megjárták a sztálini lágerek poklát, majd, miután módos gazdaként mindenüket beszolgáltatták, keményen dolgoztak a mindennapi kenyerükért a kolhozrendszerben.

– Mi élete legnagyobb sikerélménye?

– A családom és a diákjaim. Rájuk vagyok a legbüszkébb, és arra, hogy kárpátaljai magyar vagyok.

– Visszatekintve csinálna másképp valamit?

– Teljesen másképp nem csinálnék semmit, mivel nem bántam meg semmit. Talán több időt szánnék a családomra és a hosszú ideje készülő disszertációmra.

– Milyen témával foglalkozik a disszertációjában?

– Az ugocsai magyarság hagyományos paraszti életmódját, tárgyi kultúráját (építkezés, gazdálkodás, viselet, díszítőművészet stb.)kutatom. Saját kutatásaimat a korábbi, máig publikálatlan forrásokra alapozom, mint például az 1943-44-es ugocsai falukutató tábor vagy Morvay Judit 1969-es salánki gyűjtésének anyagaira. Manapság, a 21. században egy minden eddiginél gyorsabb kultúraváltásnak vagyunk tanúi. Sokan vallják az etnográfusok körében is, hogy kár siratni a múltat, a hagyományos néprajzi leírások helyett a jelen és jövő problémáival kell foglalkozni. A hagyományos népi kultúra amúgy sem tűnik el, csak átalakul, miközben az elemei kicserélődnek. Nos, ezt csak akkor tudnám elfogadni, ha a letűnő korszakról már mindent leírtunk, dokumentáltunk volna. Kárpátalja esetében ez sajnos messze nincs így. Főleg a tárgyi műveltség terén hiányosak a kutatások, és azok eredményeit sem ismerik. Ahhoz, hogy a jelen és a jövő kérdéseire koncentrálhassunk, egyszer le kell zárni a múltat, le kell rakni az alapot. Ezért fontos a „paraszti világ” utolsó évtizedeinek (20. század első fele) és az „utóparasztinak” is mondható „kolhozrendszer”, illetve a rendszerváltás utáni időszak (20. század második fele) széleskörű kutatása vidékünkön.

– Milyen tervek foglalkoztatják a jövőre nézve?

– Tervben van a Kárpátaljával kapcsolatos néprajzi kutatások kibővítése, kiadványok megjelentetése. És természetesen továbbra is szeretnék tanítani, hisz a latin mondás is úgy tartja: Docendo discimus – tanítva tanulunk.

– Ha kívánhatna valamit, mi lenne az?

– Elsősorban békét, a kárpátaljai magyarságnak pedig bizakodást, hogy ne adjuk fel, maradjunk meg szülőföldünkön, ahol elődeink mostanáig kitartottak, és sorsunk jobbra fordul majd.

– További sikereket kívánok! Isten éltesse sokáig!

Csurman-Puskás Anikó
Kárpátalja.ma


Az email címet nem tesszük közzé.

*

*

*

*

*

*


Comment notes