Akikre büszkék lehetünk … Interjú Ádám Adriennel

Milyen a jó óvónéni? – kérdezik sokan, akiknek óvodáskorú gyermekük van. A legfontosabb, hogy szeresse a gyermekeket, a velük való foglalkozásokat, a játékokat. S hogy úgy oktasson, neveljen – hisz ő a kicsik második anyukája –, hogy a gyermek örömmel járjon óvodába.

Ádám Adrienn Szürtében született, majd Kisgjőcön nevelkedett. A Rákóczi-főiskola óvodapedagógia szakán szívta magába tudását, ma pedig már a P. Frangepán Katalin Gimnázium Nagybereznai Óvodáját vezeti. Ma vele beszélgettünk.

– Meséljen magáról. Hol született, mit tanult?

– Szürtében születtem, egy éves voltam, amikor Kisgejőcre költöztünk. Óvodás éveimet a Nagygejőci óvodában töltöttem. Nem tudom, mások hogyan emlékeznek erre az időre, én csak pozitívan. Volt egy áldott jó dadus néni, akit nagyon szerettem. Az óvoda illatát még felnőtt koromban is éreztem, ha beléptem az épületbe. Bátran mondhatom, szerettem óvodába járni. Iskolai tanulmányaimat a Kisgejőci Középiskolában folytattam. Nem voltam kitűnő tanuló, hanem inkább egy jó közepes. Iskolás éveim alatt több szavalóversenyen, szépkiejtési versenyen vettem részt. Nagyon jó osztályba jártam, egy barátságos egységes osztály volt. Úgy gondolom, bárkivel ott tudnánk folytatni a beszélgetéseinket, ahol 20 éve abbahagytuk. Tanáraink mindent megtettek azért, hogy a legjobbat adják nekünk.

– Miért döntött a Rákóczi-főiskola mellett?

– Jó tanáraink példájára én is – gyerekkoromtól fogva – tanító szerettem volna lenni. Azonban az ukrán nyelv nehézkesen ment. Felvételiztem az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, és a Rákóczi-főiskolára is. Az egyetemen nem tetszett a környezet, és nem is kerültem be az első 15 díjmentes diák listájába. Valamiért nem igazán bántam. A főiskolán a tanítói-óvodapedagógus szakra jelentkeztem. Annyira készültem a matek felvételire, hogy egy egyszerű feladatra is koordinációs rendszert akartam felállítani. Mindent túlbonyolítottam, kifutottam az időből és nem adtam le. Ekkor jöttek a könnyek patakokban, hogy most akkor hova tovább, de aztán a felvételi bizottság egyik tagja megnyugtatott, hogy semmi gond, ha gondolom, óvodapedagógián maradhatok, ott nincs matek felvételi. Természetesen madarat lehette volna velem fogadtatni. Folytattam is a felvételi vizsgák leadását, immár más irányba. Minden jól ment, amíg nem jött a rajz. Az asztalon egy váza állt tele virággal. Ezt kellett lerajzolni úgy, ahogy én láttam. Látni láttam ám, de csak néztem rá. Nem tudtam rajzolni. Nagyon izgultam, de végül összeszedtem magam, és remekeltem valamit, mert megértettem, hogy emiatt nem bukhatok el mindent. Végül is sikerült. A remekművemet elfogadták. Felvettek.

– Hogyan teltek a diákévek? Van-e olyan diákélménye, amit szívesen megosztana?

– Élménydús 4 év volt. Messze az otthontól, egy idegen környezetben. Élmény volt minden oda- és visszaút, a gólyatábor, a gólyabál, a kollégista élet, maga a tanulás, a különböző előadók, az ő előadásmódjuk. Voltak előadók, akiktől szinte féltem, olyan szigorúak voltak számomra, voltak olyanok, akiket tátott szájjal, bálványként csodáltam. Nagyon sok előadó, pedagógus, példaként maradt meg bennem. Izgalmas volt az első nap, amikor a kis elsős nem tudta, hogy nem évnyitóval, hanem tanórával kezdődik a tanév. Elsős szobatársammal addig pakolgattunk a kollégiumban, míg lekéstük az első órát. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz. Aztán jöttek a vizsgák. Az első magyar nyelv vizsgát a rossz dolgozatommal elbuktam. Ez aztán úgy helyre tette az eszemet, hogy ma is emlékszem minden egyes anyagra. Aztán jött a matek vizsga, ahol egész éves szép teljesítésemért felmentettek a vizsga alól. Majd volt a gyermekirodalom vizsga ahol a folyosón elméséltem, hogy én minden kötelező olvasmányt elolvastam, kivéve a Harry Pottert és a Gyűrűk Urát nem. A vizsgatételem kihúzásánál azonnal rájöttem, hogy mindent behallani a terembe. Nagyon szégyelltem magam és féltem is. De a szerencse mellettem volt és a Micimackós tételem Kosztolányi „Mostan színes tintákról álmodom” versével nyert ügy volt. Az államvizsgák szintén jó élmények voltak, valamint a várva várt diplomaosztó. Örülök, hogy ezt átélhettem.

– Mi történt a főiskola után?

– 2007-ben szereztem meg a diplomámat. Szeptembertől el is kezdtem dolgozni a Korláthelmeci óvodában. Elég nehéz dolgom volt, mert egy nagyon tapasztalt óvónő utánpótlása lettem. A csoport vegyes korosztályú és vegyes nyelvű is volt. Nagy segítségemre állt a drága jó vezetőnő. Amikor látta, hogy már süllyedek, akkor mindig belépett és kihúzott. Nagyon sokat tanultam tőle. Aztán 2009-ben a Császlóci óvodába kerültem. A polgármester jóvoltából a településen több év után újra óvoda nyílt. Én lettem a vezetője. Ebben az évben egy csoport nyílt. A környező falvakba jártam házról házra, hogy népszerűsítem az óvodát, és többen jelentkezzenek hozzánk. Fiatal voltam, tapasztalatlan. Legtöbben nem hittek benne, hogy helytállok. 2011-ben nyílt még egy csoport. 2012-ben iskolás részleggel bővültünk. Majd 2018-ban annyi óvodás jelentkező volt, hogy megnyitottuk a harmadik csoportot.

Az óvoda megnyitása rengeteg munkával járt. A polgármester asszonytól, aki az intézmény dokumentációját intézte, megtanultam, hogy minden ajtó kinyílik, ha kopogtatnak rajta, csak tudni kell kopogtatni. Mindössze öt munkás volt az óvodában, de segítő kezek mindig csatlakoztak. Örök hála ezért mindenkinek. Nem volt egyszerű az első év, de a munkatársakkal öröm volt dolgozni. Ott megtanultam, hogy a munka az munka, és az összetartásban van az erő. Ez az óvoda nemcsak egy munkahely volt számomra, hanem a második otthonom. Nagyon szerettem a munkámat. De változott a rendszer, változott a vezetőség is elég gyakran, változott a csapat. Mindenkivel szót tudtam érteni és szívesen meg is tettem, amíg nem tapasztaltam azt, hogy a pozíció, vagy annak megszerzése elfeledteti az emberekkel azt, hogy ember maradjon. Ez volt az, ami ráébresztett arra, hogy ez már nem az, amit én szeretek, ez nem én vagyok. Ekkor megtanultam meghúzni magam körül a határokat. Nehéz döntés volt, de felmondtam.

– Ma pedig már a P. Frangepán Katalin Gimnázium Nagybereznai Óvodáját vezeti. Hogyan képzeljük el a mindennapjait?

– Egy világ dőlt össze bennem, amikor felmondtam. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem dolgozok óvodában, hiába imádtam a gyerekeket, szerettem a munkámat. A döntés az volt, hogy más irányban indulok el. Még diákkoromban nagyon érdekelt a pszichológia. Életemnek abban a nehéz időszakában pedig már külön tanfolyamra is jártam pszichológiából. Arre az útra akartam állni. Egyik nap azonban kaptam egy telefonhívást, egy mélyen tisztelt hölgy, örök példaképem, felajánlotta számomra a Nagybereznai Óvoda vezetői állását. Őszinte leszek, először azt hittem vicc. De mivel ismertem a beszélőt, hamar észhez tértem. Időt kértem, hogy átgondoljam. Másnap ismét jött a hívás és válasz kellett. Ekkor rájöttem, hogy a pont egy új mondat kezdetét jelenti. Elfogadtam az állást. Ismét óvodavezető lettem.

Mivel ez egy magán intézmény és egyben egy alintézmény is, a feladataim kissé más körűek lettek. Legfőbb feladatom az, hogy a gyerekek a megfelelő oktatást kapják, biztonságban legyenek és szeressenek óvodába járni. Ehhez mindössze csak az kell, hogy megszervezzem azt, hogy mit fognak csinálni, milyen körülmények között, mivel és milyen kedvvel fogják azt végezni, mit és mennyit fognak enni és inni, hogyan fognak kikapcsolódni, pihenni és szórakozni. De egymagam kevés lennék ezeknek a feladatoknak az elvégzésére, ezért nem elkerülendő az sem, hogy munkatársaimmal együtt, megértésben, egy csapat legyünk. Ehhez fontos, hogy mindenki jól érezze magát a munkahelyén és szeretettel, tisztességgel végezze a feladatát.

– Akadtak-e nehézségek a munka során?

– A sors megismételte önmagát. Ismét lett egy épület, formázni, beélni kellett. Bár, itt már volt a tarsolyomban egy kis tapasztalat, ez mégis más volt. Ez egy magán intézmény. Egyes feladatok elmaradtak, de természetesen lettek új dolgok, amelyeket meg kellett tanulni elvégezni. Sohasem szégyelltem segítséget kérni, ha valamit nem tudtam megoldani. Egy kereten belül alkalmazkodó típus vagyok. Nehézség talán abban akadt, hogy meg kellett szokni, egyes dolgokat másként kell csinálni, mint eddig. De a jóhoz az ember hamar hozzászokik, és ennyi év után a nehézség nem volt sokáig nehézség számomra.

– Mi az a pozitívum, amit ki tudna emelni a munkájában?

– Rengeteg pozitívum van benne, azért is vagyok ott. Minden nap egy új nap. Hiába tervezünk előre mindent, akkor általában bebizonyosul az, hogy az élet soha nem úgy alakul, ahogy tervezzük, hanem ahogy lennie kell. Szeretem felhozni és ajánlani kollégáimnak Boldizsár Anikó meseterapeuta szavait: „A mesehősöknek nincs múltjuk, az állandó jelenben élnek. Nem tervezgetnek, hanem cselekszenek, nem elképzelik, hogy hogyan szeretnének élni, hanem konkrét lépéseket tesznek ennek érdekében”. Úgy gondolom, ha ezt betartjuk, akkor ebben a szakmában nyert ügyünk van, hogy meglássuk a gyermek mosolyát, lássuk elégedettnek a szülőket. Véleményem szerint ebben a szakmában nem az oklevelek száma mutatja az elismerést, hanem az, hogy hány boldog gyermeket indítunk útjára, hány elégedett család adja hozzánk újra a kisebb gyermeket a családból, hányan társulnak hozzánk csak azért, mert valaki bennünket ajánlott. Ahhoz, hogy pozitívumot kapjunk a munkánktól, csak úgy érhetjük el, ha mi is pozitívan állunk a munkánkhoz.

– Meséljen a családjáról. Jut idő kikapcsolódásra a munka mellett?

– A családi életbe hamar belecsöppentem. Túl hamar hoztam meg azt a döntést, amihez még nem nőttem fel. Igaznak tartom a mondást, „fiatalság, bolondság”. Párommal együtt mindketten túl fiatalok voltunk, tudatlanok, türelmetlenek, és olykor-olykor tiszteletlenek is. Első házasságom 6 év után véget ért. Nem vagyok büszke rá, de megtörtént, az életem része. Nem sikerülhet minden elsőre. Sokat tanultam belőle, és egy életre szóló ajándékot kaptam tőle, mégpedig legidősebb fiamat, Márkot, aki júniusban 18 éves lesz. Ő gyerekkora óta szeret táncolni, ezt az utat is választotta magának. Jelenleg harmadéves a Nyíregyházi Művészeti Szakgimnázium kortárs- moderntánc szakán.

Ami nem sikerülhet elsőre, majd sikerül másodszorra alapon, ismét elcsavarta a fejemet a szerelem, és férjhez mentem. Jelenleg, Istennek hála, és persze nekünk, boldog házasságban élek. Férjem nemcsak egy férfi, hanem az igazi társ, akivel mi ketten egy igazi egységet alkotunk, ahol nem mindig kellenek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást. Boldog életünket 2 fiúgyermekünk aranyozza be. Miklós márciusban lesz 10 éves. Egy kis okos a házban, aki mellett nem lehet unatkozni. Ő mindig elfoglalt, sportol, barkácsol, mindig mindenben benne van, lényeg, hogy az övé legyen az utolsó szó. Legújabb boldogságunk pedig a kicsi Ricsi, aki ártatlanságával, bájos tekintetével, aprócska kis lényével 4 hónapja új értelmet adott a dolgoknak, új fényt és ragyogást hozott a családba. Jelenleg gyermeknevelési szabadságon vagyok. Életem egyik legszebb időszaka ez. Teljesen máshogyan élem át most az anyaságot, mint eddig. Más dolgok kaptak másféle értékeket. Imádom a családomat és rájuk mindig, mindenek felett van és lesz időm. Ők azok, akik megérdemelnek minden egyes mozzanatot az életemben, ők azok, akik bárhogyan elfogadnak, megbocsátanak és feltétel nélkül szeretnek. Ők azok, akik nem lennének, ha én nem lennék. Velük együtt szempillantás alatt telnek a napok. Velük, értük érdemes Élni.  Velük érdemes kirándulni. Hallottam egy olyan mondást, hogy „annak van a legtöbb ideje, aki a legelfoglaltabb”. Azt hiszen, valahogy így is van. Talán ehhez csak az kell, hogy meg kell tanulni jól beosztani az időt, és jut is idő kikapcsolódásra. Nagyon szeretünk kirándulni. Jöhet erdő, hegy, tenger, bármi. Mi megyünk mindenhová. Lényeg, hogy együtt legyünk.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

– Megtanultam csendben tervezni, és mindent megtenni ahhoz, hogy el is érjem azt.  De a mai élet naponta hoz elénk olyan dolgokat, amelyek átértékeltetik a terveket, és új tervek születnek majd. Nyitott vagyok az áttervezésre, lényeg, hogy a végeredmény meglegyen. Terv, hogy utazgassak még egyes városokba, és befejezzem azokat a dolgokat, amelyeket elkezdtem. De legfőbb és legfontosabb tervem, hogy gyermekeimből olyan embereket faragjak, akik helytállnak majd a világban.

– Mit köszönhet a Rákóczi-főiskolának?

– Köszönet, hogy lehetőségem volt ott tanulni, anyanyelvemen, díjmentesen. Köszönet minden egyes tanárért, előadóért, akik tanítottak, hiszen mindenkiből maradt bennem egy rész. Köszönet a diáktársakért, akikkel egyszerűen élmény volt együtt lenni. Köszönet a munkámért és mindenki munkájáért, akinek része van ebben a nagy családban. Köszönet ezért az interjúért is.  Sőt, azt hiszem, mondhatom azt, hogy mindazt a főiskolának köszönhetem, amit itt elmondtam, mert ha ott, akkor nem úgy alakul a dolog, akkor az én életem sem így alakult volna.

Kurmay Anita

Ez a bejegyzés az alábbi nyelveken is elérhető:
• Українська