Polónyi Katalin Textilmúzeum

2008-ban állandó kiállítás nyílt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületében azzal a céllal, hogy megőrizze és bemutassa Kárpátalja népművészetének egy szeletét, a beregi szőttest. A kiállításon különböző technikával készült szőttesek, illetve az azok elkészítéséhez szükséges eszközök tekinthetők meg. Az érdeklődők a kiállító teremben beállított szövőszéken a szövést is kipróbálhatják, és megismerkedhetnek a vidék mintakincsével.

A kiállítóterem Polónyi Katalin nevét viseli, aki magángyűjteményét ajánlotta fel a főiskola részére. Az ő támogatásával jöhetett létre a kiállítás.

A múzeum gyűjteménye az elmúlt évek során több mint négyszáz darabra bővült. A textíliákon és eszközökön kívül számos viseletet is látható. 

Polónyi Katalin adománya a főiskolának

Polónyi Katalin Beregszászon született. 1958-ban Nagyberegen a helyi kolhozban megalakította a szövő- és hímző csoportot. 1967-74 között az Ungvári Művészeti Alapnál dolgozott művészeti vezetőként. Majd Nagydobronyban is szövőcsoportot alapított. Az irányítása alatt dolgozó asszonyok munkái Ukrajna több nagy városában is kiállításra kerültek.

Az ő kezdeményezésére vezették be a Nagyberegi Középiskolában a szövés és a keresztszemes hímzés kötelező oktatását.

A Kárpátaljai Állami Népi Együttes és számos néptáncegyüttes számára tervezett és kivitelezett ruhákat, kellékeket. A Kijevi és Moszkvai Népgazdasági Kiállításon több ízben értékelték arany- és ezüstéremmel.

1982-ben a népművészet terén elért munkásságáért, a beregi szőttes- és hímzéskultúra újjáélesztéséért, motívumkincsének feldolgozásáért Ukrajna Érdemes Népi Iparművésze kitüntetésben részesült.

A szövés rövid története

A fonás és a szövés az ember egyik legősibb foglalatossága. Amíg más mesterségek nagy változáson mentek keresztül a történelem folyamán, addig a fonás, szövés a parasztság háziipari tevékenysége volt sok ideig. Kárpátalja földrajzi elhelyezkedése jó természeti környezetet biztosított az egyik alapanyag, a kender termesztéséhez, azonban a kendernek egy hosszú folyamaton kellett keresztülmennie, míg használhatóvá vált: vetés, nyüvés, áztatás, szárítás, törés, tilolás, dörzsölés, gerebenezés, fonás.

A kender vetése kizárólag férfimunka volt, a további feldolgozás azonban női munkának számított.

A kender termesztése a haszonföldeken történt. Volt, aki annyit vetett, hogy eladásra is jutott, volt, aki csak annyit termesztett, amennyi a család szükségleteit elégítette ki. A kendert nedves földbe vetették április 10-29. között. Mikor elvirágzott, színe megsárgult, kinyűtték (július végén), pár napig szárították, majd kévékbe kötötték, és az áztatóba vitték. Az áztatás lassú folyóvízben vagy tóban történt. A kévéket rudakkal, kövekkel szorították le, majd öt nap elteltével megnézték, hogy fellazultak-e a rostok. A 8-9. napon kimosták, majd a vízből kihordva a kévéket széthúzva szárították. A száraz kendert törőben eltörték (a fás részektől megtisztították), majd tilolták. Ezután következett a dörzsölés, amit lábbal vagy fadörzsölővel végeztek. Dörzsölés után jött a gerebenezés (fésülés). Először a ritkább, majd a sűrűbb gerebenen fésülték meg a szöszt.

Október második felétől, mikor megszűnt a kinti munka, megkezdődött a fonás. A fonás eszköze az orsó és az egytalpú ülőguzsaly volt, majd később a kerekesguzsaly vagy a rokka lett. Az orsóról a fonalat a motollára tekerték. Ezután következett a fehérítés, vagy szapulás. A motolláról levett fonalat két helyen átkötötték, berakták a szapuló kádba, letakarták fehér ruhával, majd akácfa hamuból és marószódából készült lúggal locsolták, míg szép sárga nem lett. Másnap a fonalat kiöblítették, megszárították, és felgombolyították a fonalat. Február második felében beállították a szövőszéket és a tavaszi munkálatokig be kellett fejezni a vászon szövését.

A kenderfonal nehezen színezhető, így eleinte a textíliákat kevés szín és motívum díszítette. A kékre és pirosra festett fonallal egyszerű beszőtt csíkokat készítettek. A XX. század elején megjelent a pamutfonal, ami lehetővé tette a szőttesek szín- és díszvilágának gazdagodását.

Hagyományosan a szőttesek fehér alapon piros és kék színekkel készültek, ma már a mintákat piros és fekete színnel készítik.

Napjainkban a beregi szőttest gazdag motívumkincs jellemzi. Vidékünkre leginkább a makkos, farkasnyomos, szegfűs, tulipános minták a jellemzőek.